 
|
|
|
Démon, Vámpír, Ciklon – csupa olyan név, amelyet az emberek azért adtak a hullámvasutaknak, hogy ezzel is érzékeltessék: itt valami olyasmit lehet átélni, aminek egyszerre van köze a természet félelmetes erőihez és az emberhez. A hullámvasúton nem történik más, minthogy az ember tudatosan kiteszi magát az egyébként befolyásolhatatlan gravitációnak és a centrifugális erők hatásainak, amelyeket azonban itt mégis biztonságos keretek közé szorítottak. Az élmény szinte semmihez sem hasonlítható. Aki már eldöntötte, hogy felül egy hullámvasútra, az már menet közben nem szállhat ki belőle, így nincs más választása, mint tökéletesen átadni magát a zuhanások és emelkedések, átfordulások általa befolyásolhatatlan helyzeteinek. Vagyis annak, hogy egy időre tökéletesen kiessen abból a megszokott térből és időből, amelyben egyébként, a talajon járva él, és mégis élvezze, hogy ez történt vele.
|
|
|
Ha a csokoládé nem is, de alapanyaga, a kakaó valóban fán terem: a Dél-Amerika vadonjaiban akár tizenöt méteres magasságot is elérő mályvafélén. A fát egész évben elborítják a virágok, amelyek délután nyílnak, éjszakára is nyitva maradnak, majd hajnalban becsukódnak. Igazi kincse azonban a termése, amely a kakaómagokat rejti. Első, természetes „fölfedezője” a maják és toltékok kedvenc madara, a kvézál volt. Ez a különösen szép madár mindig pontosan tudta, hogy mikor érnek meg a magok a kakaófán, és amikor eljött az ideje, odarepült a fákhoz, és jól belakmározott. Példája nyomán az emberek is megkóstolták a magokat, amelyek ugyan önmagukban szörnyen keserűek voltak, de a hatásuk annál inkább megédesítette az életüket, hiszen fölfrissültek és erőre kaptak tőle. Nem csoda, hogy a toltékok szent madaruknak tekintették a kvézált, amely rávezette őket erre a lehetőségre.
|
|
| |
„Tényleg, hogy lélegzik odabenn a kisbabád? Kopoltyúval?” – kérdezte terhes rokonát egy legkevésbé sem tudatlan kisgyerek, hanem egy huszonéves felnőtt. A kérdést azonban nem kell kinevetnünk, hiszen teljesen logikus: a magzatot odabenn víz veszi körül, s ráadásul tudjuk, hogy fejlődése több olyan fázist is tartalmaz, amelyben a formái a legkevésbé sem emlékeztetnek a későbbi emberére. Ugyan, miért ne lélegezhetne egy ideig kopoltyúval?
Természetesen nem azzal lélegzik, ám abban a mechanizmusban, amelyben oxigénhez jut, valóban van egy pici hasonlóság a halak légzésével. Ez pedig az, hogy mindkét esetben vérerek biztosítják az oxigénfelvételt, egy elkülönített szerv beiktatásával, viszont a tüdő közreműködése (a legtöbb halnál a létezése) nélkül.
|
|
|
„És mi ez? – kérdezte a tanár. – Ez egy olyan pép, amivel az üvegesek az ablakot beragasztják a fába. Az üveges bekeni oda, és az ember a körmével kikaparja az ablakból. – És ezt te kapartad ki? – Nem, kérem. Ez az egyleti gitt. A tanár úr tágra nyitotta a szemét. – Mi az? – kérdezte. Weisz most már nekibátorodott egy kicsit. – Ezt a tagok gyűjtötték – mondta –, és a választmány rám bízta, hogy én őrizzem meg. Mert azelőtt Kolnay őrizte, mert ő volt a pénztárnok, de nála elszáradt, mert ő sohasem rágta. – Hát ezt rágni kell? – Igen, mert különben megkeményedik, és nem lehet nyomkodni. Én mindennap megrágtam. – Miért éppen te? – Mert benne van az alapszabályokban, hogy az elnök köteles mindennap legalább egyszer megrágni az egyleti gittet, mert különben megkeményedik... Itt sírva fakadt Weisz. Pityeregve tette hozzá: – És most én vagyok az elnök...”
|
|
| |
|
|
|
Szemüvegre általában két esetben van szükségünk: ha nem látunk elég élesen (rövidlátás, távollátás vagy szemtengelyferdülés miatt), vagy ha olyan erős a fény, hogy kellő védelem nélkül zavarná a látásunkat. Az előző esetben látásélesítő (dioptriás) szemüveget hordunk, az utóbbiban pedig napszemüveget. (Idősebb korban gyakori szembetegség még a hályog is, de azt nem lehet a szemüveg „mankójával” ellensúlyozni.) A kétféle szemüveg története nagyjából párhuzamosan zajlott, és közös vonásuk, hogy a keletkezésük pillanatáról csak keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy az egyiptomiak, a kínaiak és a görögök-rómaiak földjén egyaránt találtak csiszolt, áttetsző és nagyításra alkalmas hegyikristályokat, de hogy olvasáshoz is használták-e ezeket, az bizonytalan.
|
|
| |
|
|
|
|
| |
Aki külföldön jár, és gyógyszert akar venni, annak nemcsak az „apotheca”, hanem a „pharmacy” szót is ismernie kell, mert gyakran ezt a szót írják ki a gyógyszertárakra. A két szó közül közvetlenül az utóbbi utal arra, hogy mit is lehet megvásárolni a szóban forgó boltban. Az „apotheca” ugyanis a görög apothéké = raktár kifejezésből ered, és csak az újkor óta használják a gyógyszerek tárolási helye elnevezésére. (A szó érdekessége, hogy a „bodega”, a „butik” és a „téka” is ebből alakult ki.) A „pharmacy” szóban azonban már ott van a „gyógyszer”, vagyis a görög „farmakon” szó. A „farmakológia” pedig általánosságban azt jelenti: a gyógyszerekkel foglalkozó tudomány. Szűkebb értelemben ma már mindent magába foglal, ami az állati és emberi betegségek gyógyítására alkalmas vegyületekkel foglalkozik.
|
|
|
Minden szakmának megvannak a maga szimbólumai, amelyek többnyire érthetően, könnyen megfejthető módon jelzik, hogy éppen melyikkel állunk szemben. Amíg voltak cégérek az utcákon (ma is léteznek, de jóval ritkábban, mert a fényreklámok kiszorították ezeket), leggyakrabban magának a terméknek a képét vagy kovácsolt vas megformázását akasztották ki – tehát csizmát, kalapot, kancsót vagy kissé áttételesebben lúdtollat láthatott a járókelő, ha cipészmester, kalapos, borkimérő vagy könyvárus mellett vitt el az útja. A gyógyszertárak cégérein azonban, amióta csak ismerünk ilyeneket, mindig is egy botra tekeredett kígyót lehetett látni. És a rajznak neve is volt: régebben Aesculapius illetve Eszkuláp, később Aszklépiosz botjának hívták. Ez utóbbi egyszerre a legrégibb és a modern írásmód is, hiszen az eredeti, görög névhez tért vissza, és a helyesírásában kikerülte a közvetítő, latin nyelvet.
|
|
| |
Ha éppen gitározáshoz készülünk, és azt mondják: „kulcs”, akkor a hangszer nyakán lévő kis csavarókra fogunk gondolni, amelyekkel fel tudjuk húzni a húrokat. Ha kottát is használunk a játékunkhoz, akkor pedig a violin- vagy a basszuskulcs jut az eszünkbe, mint két, olyan jel, amely megmutatja, hogy az ötvonalas rendszerben hol van a G illetve az F hang. (Ezért is szokták a violinkulcsot G-kulcsnak, a basszuskulcsot pedig F-kulcsnak is hívni.) Minderről pedig a továbbiakban az is eszünkbe juthat, hogy hiszen a kulcsok általában is utalhatnak egy zárt rendszerre és annak fel-vagy megoldására. Így például a titkosírásokra, amelyeket szintén kulcsokkal szoktak megfejteni. De az egyéb rejtélyeknek, a titkoknak és a problémák megoldásának is van kulcsa, a gondolatainkban. Ha pedig mindezt végigjártuk, akkor megérkezhetünk a szó leghétköznapibb jelentéséhez, vagyis a zárak nyitásához használt eszközökhöz, amelyek nevét illetően a fülünk jelzi a szláv eredetet. És a fülünk nem téved, mert a szó eredete valóban a „kluč” szó. Ha pedig még tovább lépünk, akkor azt is látjuk, hogy a szó megőrizte a fogalom történetiségét, hiszen ennek a „ljuka”, vagyis „kampó” kifejezés volt a gyökere, amely a kulcsok ősére utal.
|
|
|
„Fáj a fejem a széltől” – halljuk gyakran a mondatot, és biztosak lehetünk benne, hogy aki mondja, az nem minden alap (bár valószínűleg kalap) nélkül beszél. A szél az a meteorológiai jelenség, amely a leggyakrabban szól bele az ember életébe, befolyásolja a közérzetét, és a frizurája mellett a kedélyét is összeborzolja. Éppen ezért az emberiség kultúrájában is sokkal több nyomot hagyott, mint például az eső vagy a hőmérséklet. A szélnek rengeteg istene volt, épületeket emeltek a „tiszteletére” és versekben, dalokban, szimfóniákban jelenítették meg, a legkülönfélébb módon. Éppen ezért érdemes végignéznünk, hogy micsoda is ez valójában, és mi közünk lehet hozzá.
|
|
| |
|
|
|
Sorozatunk előző része azzal zárult, hogy a szabadságharc idején tervezett kiadással szemben végül csak 1850-ben jelent meg az első levélbélyeg, és már az osztrák szimbólumokkal. A kiegyezés után azonban ismét magyar tervezésűek lehettek a bélyegek, ami viszont másféle, újabb konfliktusokra adott lehetőséget. Az első, magyar postabélyeg-sorozatot 1867. június 1-jén bocsátották ki, 2-, 3-, 5-, 10- és 15 krajcáros címletekben. (Később 25- és 50 krajcáros bélyegek is voltak.) Mivel az itthoni feltételek híján a bélyegeket Bécsben nyomtatták, az osztrák posta is ezeket használta. Ezért gondot okozott, hogy vajon ezek magyar vagy osztrák sorozatok-e, ami a bélyegtörténet szempontjából fontos kérdés. Ám végül megszületett a mai szakmai megegyezés, amely szerint az 1867-es tekintendő az első magyar bélyegsorozatnak.
|
|
| |
|
|
|
|
| |
|
|
|
|
| |
|
A honlapot a JÁTÉK-TANULÁS-TUDÁS Közhasznú Alapítvány üzemelteti.
Adószám: 18199978-1-42, cégjegyzékszám: 16.Pk.60.171./2009/2, sorszám 10.817.
|
|
|
