| |
 |
|
Elisabeht Kaut figurája, a tüneményes Pumukli csak azok számára látható, akiket beavatott a bizalmába. Akik kívül esnek ezen a körön, azok bizony a hintaágyától is frászt kaphatnak, hiszen az látszatra üres, mégis nyikorogva kileng. |
Hol született a kobold fantáziaképe?
A kobold először a germán népmesékben bukkant fel, mint afféle csintalan házi szellem, manóféle. Neve valószínűleg az „istálló” jelentésű Kobe, és az „ellát, igazgat” jelentésű walten szavak párosításából jött létre. És mivel a szász bányászok úgy vélték: amikor a szén helyett egy – akkor kevésbé értékesnek tartott – ércbe akadt a csákányuk, akkor az a koboldok műve volt, ezért ezt az ércet rájuk gondolva kobaltnak nevezték el. A kobaltról később kiderült, hogy korántsem annyira értéktelen, és hogy a technológiák fejlődése során nemcsak tintákhoz, festékekhez és lakkokhoz, hanem a nagy ellenállóképességet igénylő, mágneses ötvözetekhez is föl lehet használni. Addigra azonban már végleg összekapcsolódott a neve a koboldokéval. Ez azonban nem okozhat gondot, hiszen a koboldhoz végül inkább a jóság fogalma kapcsolódik. Emellett legfőbb jellemzője, hogy bármiféle más lény alakját fölveheti. Így megjelenhet béka, kígyó, bogár vagy macska képében is, de madárként is röpdöshet felettünk, sőt, a tűzbe is beköltözhet és élettelen tárgyakba is belebújhat. Az alakváltoztatás lehetőségének átélése azután Európa-szerte népszerűvé tette a kobold figuráját. A magyar irodalomban a népmesék mellett Tamási Áron révén is bevonult, aki a Jégtörő Mátyás című meseregényének főhősévé tette meg a nálunk inkább lidércnek nevezett, koboldszerű fantázialényt. Ennek átalakulásai itt azért is különösen élvezetesek, mert az író a kobold bőrébe bújva, az ő szemével láttatva meséli el az emberek körében zajló eseményeket. Az angol irodalomban pedig Shakespeare Szentivánéji álom című mesedrámájában tört utat magának, Puck képében, aki inkább a csínytevő és gonoszkodó lények megtestesítője.
 |
|
A koboldcápa támadás idején riasztó méretűre képes megnyújtani az orrnyúlványát. Nem csoda, hogy az embereket a koboldok gonoszabbik részére emlékeztette. |
Jók vagy rosszak a koboldok?
Az északi mesékben a koboldok bármilyen alakban és bárhol is tűnjenek fel, mindig jóindulatúak és segítőkészek. Ezért hosszú ideig szokásban volt, hogy ha az emberek házat építettek, mindenképp oda kellett csalogatniuk egy koboldot, házi szellemnek. Ezt többnyire a helyi ízlésnek megfelelő étkek kikészítésével szokták megtenni. A koboldok ilyenkor odasereglenek, és amelyiknek közülük a leginkább elnyeri a tetszését az étel, az beköltözik a házba. Ha pedig az ember egy régi házból költözik egy újba, feltétlenül vigyen magával a régiből egy gerendát, amelynek révén a régi koboldja is átköltözhet vele.
Miután megtalálta a helyét a házban, a kobold elsősorban az otthoni munkákat segíti, így az ezekben hosszú ideig nagyobb szerepet játszó nőknek is ő a legnagyobb barátja. Viszonzásképpen Németországban a háziasszonyok minden csütörtökön, rituálisan kitették a koboldebédeket az erre szolgáló zugba, más napokon pedig tejjel kínálgatták a segítőiket. Hozzá tartozott a hiedelemhez, hogy ha a kobold nem kap elég élelmet, könnyen megneheztel, és úgy viselkedik, mint egy duzzogó, örökké bosszút forraló gyerek. Ez egyúttal humorforrássá is vált, különösen a német mesékben: az éhen maradt és megmérgesedett kobold ilyenkor bosszúból eldugja a konyhai eszközöket vagy a kerti, mezei szerszámokat, sőt, ha a gazdája éppen háttal neki és hajladozva dolgozik a közelében, akkor gyakran még fenéken is billentheti. Ennek a hagyománynak az alapján született meg azután, már a huszadik században Pumukli figurája is, egy tévés rajzfilmsorozatban. „Szülőanyja” Elisabeth Kaut, aki több évtizeden át „dolgoztatta” a teremtményét, a legkülönfélébb kalandok főszereplőjeként. Ez a kis kobold azonban már semmiképp sem a saját gazdáját, Eder mestert ingerli, a sosem igazán ártó, csupán bosszúságokat okozó csínyjeivel, hanem annak kellőképp ellenszenves rokonait vagy ismerőseit.
Kobold vagy manó?
A koboldok gyakran azonosak a manókkal, hiszen mindketten varázserővel rendelkeznek és igyekeznek az ember közelében maradni, azzal kapcsolatban állni. Szigorú rendszert sem az azonosságukról, sem a különbözőségükről nem lehet felállítani. Az egyik nép költészetében inkább a koboldok a rosszindulatúak, a másikéban pedig inkább a manók, és van, ahol egyáltalán nem lehet szétválasztani a kettőt. A magyar népköltészetben többnyire a gonoszság megtestesítői. És mivel nálunk – sajnos – nagy hagyománya van a gyerekek ijesztgetésének, a gyerekijesztő lények között előkelő helyet kaptak a koboldok is. Így itt a „zsákos ember”, a „mumus” (tájnyelvi változatában a kókár, mumák, mamusz, mankuj és mommó) valamint a vasorrú bába, banya, bakaraszt, prikulics, garabonciás, lidérc és még számos, rémisztő alak mellett egy ágy alatt lakó koboldféle, a markoláb vagy morkoláb is ijesztgetheti azokat a gyerekeket, akiknek járatlanságait, tapasztalatlanságait a felnőttek rosszaságként értékelik.
 |
|
A celebeszi koboldmakinak a fantáziavilágban egészen biztosan a jó, barátságos és a házunkra vigyázó koboldok a rokonai. Igaz, erre a rokonságra nemigen tartanak igényt, és az emberek közelségét is inkább elkerülik. |
Mi lehet a valóságban is kobold?
A koboldcápa és a koboldmaki – legalább is a nevükben – létező lényekként koboldok. A név minden bizonnyal a külsejük miatt ragadt rájuk, de ellenkező előjellel: a koboldcápa a szörny kinézete miatt, a celebeszi koboldmaki viszont éppen a bájos pofácskája és hatalmas, misztikumokat sejtető szeme okán emlékeztette az embert a fantázialényekre.
A koboldcápa (Mitsukurina owstoni) olyan ritka, hogy sok mindent még ma sem tudnak róla a kutatók. Így például azt is csak feltételezik, hogy elevenszülő. Tudományos elnevezését arról a japán Mitsukurina professzorról kapta, aki először fogta ki egy példányát a Yokohamai-öbölben, 1897-ben. A különös, eddig még sosem látott faj nagy izgalmat keltett a szakemberek körében. A kifogott példány preparált testét az Egyesült Államokba küldték, hogy ott is vizsgálják meg, a maguk, fejlettebb eszközeivel. Az elsőként felfedezett és leírt faj preparátuma, mint ún. holotípus ma is megvan, és a Tokiói Egyetem Zoológiai Intézetének gyűjteményét gazdagítja. Később David Starr Jordan ichthiológus megállapította, hogy az állat nemcsak egy új faj, hanem egyúttal egy addig ismeretlen nemzetség és család egyede is. Az összehasonlító vizsgálatok alapján a koboldcápa a heringcápa-alakúak rendjébe (Lamniformes) tartozik, és egy fosszília alapján megállapítható, hogy már a középső kréta időszakban, mintegy százmillió évvel ezelőtt is élt rokona. Mind a kréta időszakbeli, kihalt faj, mind pedig a ma élő koboldcápa fogszerkezete erősen hasonlít egy másik, ősi lamnid csoport, a homoki tigriscápák fogazatához. A kutatók ezen alapuló feltételezése szerint a kobold és a homoki tigriscápák közös őssel rendelkeznek. A koboldok képével pedig az köti össze őket, hogy kardpengéhez hasonló, hosszúkás és lapos orrnyúlványuk támadáskor kiemelkedik, és kardként mered előre, jóval túlnyúlva a fejükön. Ilyenkor kivillannak a felső állkapcsukon lévő, sűrű és különösen hegyes fogaik (felül 35-53-mat, alul 31-62-t látunk), ami még rémisztőbb teszi az állatokat. Ráadásul nem túl gyors úszók, ezért feltehetőleg minimális mozdulatokkal, észrevétlenül kerülnek a zsákmányuk közelébe, és így a szerencsétlen áldozatot már a rémszerű fejük felbukkanásával is sokkolhatják. Sajnos állatkertekben nem láthatjuk őket, mert eddig legfeljebb egy hétig tudtak életben tartani koboldcápát, akváriumban. Életmódjuk valamelyik, fontos jellemzője még hiányzik ahhoz a tudásunkból, hogy mesterséges környezetben is eltarthassuk őket.
A celebeszi koboldmaki (Tarsius tarsier) ezzel szemben sokkal barátságosabb kinézetű jószág. A főemlősök rendjébe, a koboldmakifélék családjába tarozó típus. Az Indonéz-szigeteken, Celebeszen és néhány közeli szigeten (Buton, Muna, Kabaena, Selayar, Togian-szigetek) él, nem túl nagy példányszámban. Színe sárgás-barna-fekete, fején és hátán sötétebb, hasán fehéres. Hossza 40 centiméter, amelyből 24 centi a farok. Szokatlanul nagy a szeme (1,5 centiméteres átmérőjű) a füle szintén, viszont nagyon rövid a mellső végtagja. Annál hosszabb viszont a hátsó. Érdekesség, hogy a kölykei az emlősöknél megszokott renddel szemben nyitott szemmel születnek. A koboldmakik kis csapatokban élnek, és csak ritkán bukkannak elő a sűrű erdőkben lombjai közül. Rovarokkal, kisebb csúszómászókkal, olykor gyümölccsel táplálkoznak. Kölykeiket a nőstények a születésük után három hétig hurcolják magukkal, a szájukban. Amihez ha varázserő nem is, de különleges ügyesség és kitartás biztosan kell. A fogságot azonban ők sem bírják. Így aztán ha valaki úgy gondolja, hogy mégis a ténylegesen létező lények közül akar magának koboldot választani, hoppon marad, mert hiába kerülte el a riasztó koboldcápát, a kedves kinézetű makit sem tudja magához idomítani. Jobb tehát, ha kobold-ügyben mindenki egyszer s mindenkorra a fantázia világában marad.
Lévai Júlia
|
