Egy ritkán látott rekorder: a csőröscet

2014. október 16., 13:55
 

Bármennyire is előrehaladt a tudomány, még mindig léteznek élőlények, amelyekről szinte semmit, vagy csak nagyon keveset tudunk. Ilyen élőlények a csőröscetek is, amelyek közül azonban nemrég egy elpusztult példány tetemét vetette partra a víz, az ausztráliai Sydneytől 150 kilométerre fekvő Redhead strandján. A csőröscet érdekessége, hogy a bálna és a delfin keverékének lehet tekinteni. És bár például Kalifornia partvidékén már sikerült néhány, élő példányát megfigyelni, ez az elpusztult cet is kiváló lehetőséget kínált arra, hogy közelről tanulmányozzák a fajt. Ezért a tetemet azonnal elszállították az egyik, tudományos kutatásokkal foglalkozó szervezethez, hogy ott próbálják meg feltárni róla mindazt, ami egy elpusztult állatról feltárható.


 
Ezt a harapásnyomokkal tarkított csőröscetet találták meg 2014-ben, egy ausztráliai fürdőhely partjainál. Most DNS-vizsgálatokkal próbálják kideríteni, hogy pontosan melyik fajt képviseli.

Miféle lény ez egyáltalán?
Elsőként a híres francia természettudós, Georges Cuvier találkozott néhány csőröscettel, 1823-ban. Az egyik, leggyakrabban látott faját ezért róla is nevezték el, Cuvier-féle csőröscetnek. Ez az emlősök osztályának a cetek rendjébe, ezen belül a fogascetek alrendjébe és a csőröscet-félék családjába tartozó faj. A csőröscet a pólusokon kívül az összes, nagyobb tengerben mélységeiben elterjedt. A Cuvier-féle csőröscet teste nagyjából hét méter hosszú, alakja pedig leginkább egy torpedóéra hasonlít. Homloka rövid csőrben folytatódik, szája pedig kissé felfelé ível, ezért a delfinekhez hasonlóan ezt is olyannak látjuk, mintha mosolyogna. Színe a szürkétől a vörösesbarnán át a fehéresig terjedhet. Gyakran fehér sebhelyek tarkítják a bőrét, amelyek valószínűleg a tehenekért harcoló hímek egymáson hagyott fognyomaiból erednek. Elsősorban mélytengeri tintahalakkal és az óceáni fenék közelében élő halfajokkal táplálkozik.
Cuvier óta a csőröscetek megfigyeléséhez a kutatók már műholdas nyomkövetőket is használtak, ami jelentősen megkönnyíti a munkájukat. Dél-Kalifornia partjainál nyolc csőröscetre is sikerült fölszerelniük olyan nyomkövető műszereket, amelyekkel több mint 3700 órányi merülési adatot gyűjtöttek össze. Eredményeiket az egyik, legjelentősebb fórum, a PLOS One című tudományos folyóiratban tették közzé. (A folyóirat neve a Public Library of Science kezdőbetűiből származik, itt érhető el.)
Az állat legfeltűnőbb jellemzője az, hogy valóságos rekorder a tengeri emlősök között, hiszen olyan mélységekbe képes lemerülni, amelybe más emlősök nem. Emellett merülésének időtartama is egyedülálló. A tanulmány szerint egy Cuvier-féle csőröscet 2992 méteres mélységig merült le, egy másik példány pedig 137,5 percen át tartózkodott víz alatt. Az eddigi legnagyobb mélységi rekordokat az elefántfókák tartották fenn: ezek csaknem két és fél kilométeres mélységbe tudnak lemerülni, és szintén nagyon hosszú ideig lenn maradnak. Ugyancsak rekorderek az ámbráscetek, de általában ők is elmaradnak a Cuvier-féle csőrös cetek mögött, a maguk egy kilométeres mélyúszásaival. Igaz, egyes feltételezések szerint elképzelhető, hogy ámbráscetek is lemerültek már csaknem három kilométeres mélységekbe.

A Hawaii-szigeteknél csak úgy hasítja a csőrével a vizet ez a csőröscet. Ez a példány a Blainville-féle csőröscetek képviselője. Mivel január és április között a cetek itt úsznak át párzási területükre, az emberek rendszeresen cetnéző túrákra mennek ki a vízre. Törvények szabályozzák, hogy kilencven méteren belül nem szabad megközelíteni őket.

Hogyan élik túl a mélységi nyomást?
Mint az köztudott, a víz nagyobb mélységeiben a felszíninek akár a kétszázötvenszeresét is túllépheti a légköri nyomás, ami az embereknél az ún. keszonbetegséghez vezet. Ennek az az alapja, hogy nagyobb nyomáson a belélegzett gázok gyorsabban oldódnak fel a vérplazmában és a szövetekben, így azok nagy mennyiségű nitrogéngázt, oxigéngázt és szén-dioxidot fognak tartalmazni. Ha az ember ezután hirtelen kerül bele egy kisebb nyomású térbe, ahol a gázoknak csökken az oldékonyságuk, ott a vérplazma már nem tudja fölvenni ezeket. A gázok (elsősorban a nitrogéngáz) ezért buborékok formájában válnak ki a vérben, akár a szódavízben. A gázbuborékok pedig a kapillárisokba bekerülve súlyos oxigénhiányt okoznak a környező sejtekben, elsősorban az agyban, de az ízületekben, a bőrben és a tüdő ereiben is. Mindez szédüléshez, eszméletvesztés, súlyosabb estben halálhoz is vezethet. A keszonbetegséget a búvárok merülésekor csak a különlegesen lassú, fokozatos fölemelkedéssel lehet elkerülni. De vajon mivel védekeznek a cetek, akik nem ismerhetik az ilyen, ésszerű következtetéseket, és a tapasztalatok szerint a legkevésbé sem lassítanak, amikor fölfelé jönnek? Pontosan nem tudjuk, csak valószínűnek tarthatják a tudósok, hogy az ámbráscetektől ismert, hatalmas mennyiségű – két tonnányi! – cetolaj segít nekik ebben. Ez a viasszerű folyadék a fejükben tárolódik, és esetleg alkalmas lehet arra, hogy a fölemelkedésük során fölvegye a vérükben kiváló nitrogéngázt, megakadályozva ezzel a szövetei károsodást. Mindezt azonban pontosan majd csak akkor lehet megtudni, ha már lesznek olyan, bonyolult műszerek is, amelyek meg tudják mérni a cetek fejében lévő olaj kémiai változásait is, az állatok mozgása közben. Ilyen műszert azonban eddig még senki sem talált ki.
Ugyanígy arra sem tudunk választ adni, hogy ezek a tüdővel rendelkező lények hogyan képesek több mint száz percen át is meglenni friss oxigén nélkül. A Guiness-világrekordok könyve szerint jelenleg a huszonkét percig tartó levegővisszatartás volt az emberi csúcs, ami szintén nehezen érthető, de a száz percesnél talán kicsivel jobban. Mindenesetre egy biztos: ettől még semmiképp sem kell arra következtetni, hogy a cetek mégiscsak halak, ahogyan az emberiség sokáig azt gondolta róluk. (Ld. a bibliai Jónás esetét is, a „nagy hallal”, amely valójában ugyancsak az emlősök közé tartozó cet volt.) A cetek ugyanolyan emlősök, mint mi, sőt, egykor az ő őseik is a szárazföldön éltek. A legújabb kutatások szerint egyenesen a párosujjú patások rokonai voltak. Nagyjából tizenöt millió év alatt sikerült kitűnően alkalmazkodniuk a vízi életmódhoz, és már nyoma sincs az életmódjukban a földies szokásoknak. Néhányan azonban közülük, úgy látszik, mégis inkább a madarakra szeretnek „emlékezni”, hiszen csőrt növesztettek…

Ezt az ötperces, fantasztikus videót Dave Anderson kapitány, egy delfinárium fenntartója készítette, a korábbi filmjeiből.

 

Lévai Júlia 

 

Ha többet akarsz megtudni a cetekről, sok érdekességet találhatsz még a Mi MICSODA sorozat Bálnák és delfinek – Szelíd óriások című kötetében.

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum