Beethoven és „A Kilencedik”

2015. december 21., 09:43
 

A világ egyik legjelentősebb és egyben legismertebb műve Beethoven IX. szimfóniája, amely 191 éve képes változatlanul mély és maradandó élményt adni az embereknek. A szerzőre magára december 16-án, a születésnapján is emlékezni szoktunk. (Véletlen, hogy ez egyben egy másik, nagy zeneszerző, Kodály Zoltán születésnapja is.) A szimfónia utolsó tételéből „kölcsönvett” dallamot, az Örömóda kezdősorát pedig az Európai Unió himnuszaként ismerjük.


 
Beethovent inkább egy későbbi, különösen elszánt tekintetű és loboncos hajú festménnyel szokták bemutatni, holott ez a fiatalabb kori, 1803-ból való képe is igen jellemző lehetett rá. (Christian Horneman festménye, fotó: WikiCommons)

Mi a szimfónia?
A szimfónia szó a görög szümphónosz = „együtthangzás”, „harmónia” jelentésű kifejezésből származik, és nagyjából a 18-dik századtól egy meghatározott típusú zenekari műfaj neve. (A „szümphónosz” eredetileg „szün” formájú előtagját egyébként a „szimbiózis” szó is őrzi.) Egykor a szimfónia szó mindenfajta zenét, tehát az énekelt műfajokat is jelölte. Ám miután a hangszerek jelentős fejlődésen mentek keresztül, és egyre bonyolultabb formákat és szólamkezelési technikákat alakítottak ki, a hangszerekből álló zenekarok váltak a meghatározóbbakká, ezért egyre inkább a zenekari összhangzásra alkalmazták ezt a kifejezést. Így végül a csoportosan énekelt zenék a kórus nevet kapták, a szimfónia pedig minden olyan zenedarabot jelölt, amelyet hangszeres csoportok adtak elő, és amely meghatározott szerkezettel rendelkezett.
Története során a szimfónia rengeteg változáson ment keresztül, de azt az alaptulajdonságát mindvégig megőrizte, hogy nagyjából a szonáta szerkezetét követi. Az olasz eredetű szonáta lényege, hogy három vagy négy, tudatos szerkesztéssel egymáshoz illesztett tételből áll. A tudatos szerkesztés több mindent jelent: például azt, hogy a tételek a lassú-gyors-lassú-gyors rendet követik, így a zene dinamikája jól illeszkedik az ember változatosságra, kontrasztra vágyó igényeihez. Fontos szabály, hogy az első és az utolsó tételnek az alaphangnemben kell lennie (tehát ugyanabban a dúr- vagy moll hangnemben, amelyben belekezdett), a köztes tételek pedig vagy ennek a dominánsáról vagy a szubdominánsáról induló hangsort használják, vagy a hangnem párhuzamos dúrját vagy mollját. (Pl. ha az első tétel G-dúr volt, akkor a második e-mollban lesz.) Fontos jellemzője még, hogy minden egyes tételnek egy meghatározó főtémája (dallama) van, ennek kibontása határozza meg a zene folyamatát. A szonáta, majd ennek nyomán a szimfónia egyes tételei több, régi táncformát – például menüettet, scherzót (ejtsd: szkercó) őriznek. A szimfóniát tehát úgy is meghatározhatjuk, hogy az egy zenekarra komponált szonáta.

Hány szimfóniája van Beethovennek?
Beethoven összesen kilenc olyan szimfóniát írt, amelyet ma is rendszeresen játszanak a hangversenytermekben, és amelyeket az életműve jellemző részeiként emlegetünk. Létezik ugyanakkor egy további műve is, amely szintén szimfónia, de egyrészt nem kapott sorszámot, másrészt – már csak ezért is – máig bizonytalan, hogy valóban ő írta-e.
Ez a mű a Jénai szimfónia nevet kapta, és valószínűleg még a korai éveiben, tehát az 1700-as évek vége felé keletkezhetett. (Beethoven 1770. december 16-án született.) A Jénára utaló név onnan ered, hogy egy zenetörténész 1909-ben ebben a városban találta meg a szólamait. A Beethoven név azonban csak a kották egy részén állt ott, ezért is kérdéses, hogy vajon valóban teljes egészében az ő alkotása-e. Mivel azonban ez a szimfónia is a rá jellemző elmélyült, kiforrott és költői megoldásokkal van teli, valószínűtlen, hogy egy, hozzá hasonlóan zseniális kortárs szerényen elhallgatott műve lenne. Ezért ezt Beethoven tizedik szimfóniájaként is szokták emlegetni, jóllehet valójában a „nulladik” szám lenne a megfelelőbb.
Mindenesetre Beethoven szimfóniájának sorát az a mű nyitja meg, első sorszámúként, amelyet 1800 áprilisában mutattak be, Bécsben, de amelyen a szerző kilenc éven át dolgozott, több-kevesebb folyamatossággal. Nem csoda, hogy amikorra befejezte, egy egyszerre összegző és formabontó művel állhatott elő. Az I. szimfónia nagyon sok mindent őriz a nagy elődök, Haydn és Mozart formai tudásából, de ahogyan Beethoven például a hangnemek közötti váltásokat kezeli, az szinte botrányos újdonságot jelentett a maga korában. Második szimfóniája hasonlóképpen még mindig inkább a Haydn és Mozart nevével jellemezhető világban jár, mígnem a harmadik már jelentős kitörést hozott ebből.
Ez az ún. Eroica („Hősi”) szimfónia, amely Beethoven életművének szintén fontos állomása. Egy tanítványa, Ferdinand Ries leírása szerint eredetileg valóban egy konkrét hős, Bonaparte Napóleon karakterének zenei megformálása lett volna. Bonaparte neve sokáig ott is állt a kottavázlatokat megnyitó lapon, ám amikor kiderült, hogy Napóleont is csak a hatalomvágy mozgatja, és császárrá koronáztatta magát, a zeneszerző dühösen összetépte és össze is taposta a címlapot, a zsarnok nevét pedig örökre eltüntette a műről. Amely egyébként elsősorban attól vált kiemelkedővé, hogy a legkevésbé sem programszerűen, hanem a különféle, belső erők, érzelmek, indulatok viaskodásának keretében beszél arról, hogy mit jelent a hősiesség, hogy mit jelentenek az ember belső küzdelmei, önmagával. Így lehetséges például az is, hogy az egyébként a dolgok végéhez kapcsolódó gyászinduló nem az utolsó, hanem a második tétel.

Beethoven többször megfordult Martonvásáron, a ma is jól ismert Brunszvik-kastélyban, ahol rendszeresek a hangversenyek. A család és a zeneszerző kapcsolata úgy jött létre, hogy a kastély gazdája, a megözvegyült Seeberg Anna bárónő a lányaival Bécsbe utazott, és ott felkérte az akkor már neves zeneszerzőt, hogy tanítsa a lányait zongorázni. És bár Beethoven nem szeretett tanítani, ezt a munkát mégis elvállalta. Időközben pedig az egyikükkel,  Brunszvik Terézzel szerelembe is esett. Emellett az egyik legnagyobb szonátáját, az Appassionatá-t („szenvedélyesség”) is itt fejezte be, 1806-ban.

A következő, szintén kiemelkedő és külön névvel is rendelkező szimfónia az V., vagyis a Sors szimfónia, amelynek kezdő akkordjait szinte mindenki ismeri, hiszen azokat, a zene ritmusa alapján „a sors kopogása” kifejezéssel szokták emlegetni. A mű természetesen szintén jóval több annál, minthogy erről a kérlelhetetlen bekopogásról szóljon: az emberi érzelmek és gondolatok súlyosságát és könnyedségeit egyaránt végigjárja. Lassú tétele például egy szinte végtelenített dallam, amelynek hallatán az ember a derű és a szomorúság egymásba olvadását élheti végig.
A VI. szimfóniának szintén van külön neve: ez a Pastorale, vagyis az egykor a pásztorélettel jellemzett vidéki élet közegének szimfóniája. Itt is többről van szó, mint pusztán a vidék hangulatáról: a természettel való, nagyon mély, hol elementáris, hol lírai azonosulás jelenik meg benne.
A VII. és VIII. szimfóniáknak nincs külön nevük, ám ettől még ugyanúgy van jelentőségük. A Hetediket pl. egy másik, német zeneszerző, Wagner „a tánc apoteózisának” (megdicsőülésének) nevezte, arra utalva, hogy a mű szinte minden tétele a ritmus és a lüktetés különleges természetének kiaknázására épül. Ez pedig még véletlenül sem jelent egy folyamatos tombolást: a második (lassú) tétel például egy szinte félálomszerű zene, amelyben a lüktetés a tágulás-szűkülés váltakozásaiban jelenik meg. A VIII. szimfónia hasonló karakterű, de sokkal könnyedebb és dinamikusabb az előzőnél. Ugyanakkor olyan, mint valamiféle erőgyűjtés a betetőzéshez: a Kilencedikhez.

Mitől különleges a Kilencedik?
Beethoven IX. szimfóniája – amelyet mindenki csak „A Kilencedik” néven szokott emlegetni – nem pusztán attól különleges, hogy a negyedik tételében szokatlan módon az énekhang is megjelenik benne. Ez sem lényegtelen, de fontosabb, hogy ez Beethoven világszemléletének az összegzése. Ebben a művében a szerző a világmindenség és a létezés lényegét igyekezett úgy megragadni, ahogyan arra az ember a maga agyával és érzelmeivel képes. Legfőbb, gondolati törekvése az volt, hogy együtt fejezze ki az ember sorsának, élete végességének minden tragikumát, és azt, hogy ugyanakkor ez a létezés az öröm és a természettel való azonosulás lehetőségét is megadja. Gondolati szempontból ez az ókori, természetközeli világnézet és a felvilágosodás Ész-központú szemléletének összeillesztését is jelenti. Ehhez elsősorban azt a módszert választja ki, hogy szinte minden pillanatban a végtelenséget és a végességet állítja párba, ezekkel játszik. Erre utal az is, hogy a zenéjében nincsenek zárt témák (tehát olyan dallamok, amelyeknek jól érzékelhetően van kezdetük és lezárásuk, hogy azután utánuk elinduljon egy következő), itt minden dallam és motívum az előzőből következik, a zenei folyamatok, gondolatok egymásból születnek.

A IX. szimfónia záró tétele, az Örömóda, az Európai Unió himnusza.

Már rögtön az első tétel a Sors szimfóniához hasonló figyelmeztetésként hangzik: olyan, erőteljes akkordokat hallunk, felülről lefelé zúdulva, amelyek egyszerre érzékeltetik a körülöttünk lévő világ kérlelhetetlenségét és az emberi akarat, cselekvőképesség erejét. A szimfónia egyik, legkiemelkedőbb része a harmadik, lassú tétele, amely kifejezetten a felvilágosult, bölcs ember szemléletét adja át: itt lassan és halkan mozdulnak a dallamok, mintha egy hatalmas víztömeg részei lennének. S a kép attól válik fontossá az ember számára, hogy ránéz és meglátja, megérti, hogy mi zajlik benne, és hogy ahhoz neki is lehet köze, hiszen maga is a természet része.
Az öröm és a létezés egymásba kapcsolódó lehetőségét Beethoven az áradás eszközeivel fejezi ki: ebben a szimfóniában minden és minden pillanatban nemhogy árad, de túláradóan feszíti szét a határokat. Nem véletlen, hogy amikor ennek az áradásnak a tetőpontján belép az emberi hang – kórussal és négy szólistával –, akkor Schiller Örömódája adja hozzá a szöveget. A refrénben ez hangzik el:
                Lángolj fel a lelkünkben, szép
                Égi szikra, szent Öröm!
                Térj be hozzánk, drága vendég,
                Tündökölj ránk, fényözön!
                Egyesíted szellemeddel,
                Mit zord erkölcs szétszakít.
                Testvér lészen minden ember,
                Ott, hol lengnek szárnyaid!
                (Lányi Viktor fordítása)

Fontos gondolat ebben az, hogy az embereket az erkölcs meghatározta, mesterséges szokások rendje választja el egymástól, holott minden, megszülető lény alapvetően, a saját természete és a világ természete szerint összetartozik. Akár a Teremtés, akár a Természet produktumainak gondoljuk őt.
Ezért is válhatott annak az Uniónak a himnuszává ez a dallam, amelynek ugyanaz az alapgondolata: lényegtelen, hogy a Földnek melyik pontjára és milyen szokásrendszerek, hitek, vallások rendjébe született bele valaki, az a lényeg, hogy érző és gondolkodó ember. Aki pedig ezt képes is megérteni, különösen, ha engedi, hogy Beethovent zenéje is hozzásegítse ehhez.

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum