| |
 |
|
Ilyen volt a V–2 hajtóműve. Felül a turbószivattyú, alatta balra a gázgenerátor látható. Lejjebb futnak a tüzelőanyagot szállító csövek, amelyek az alkohol–víz keveréket a kettős falú fúvócsőbe vezették. |
Miért éppen a rakétákkal foglalkoztak?
A rakéták fejlesztésének alapötlete nem a német hadvezetéstől származott, ők csupán éltek a már létező lehetőséggel. A huszadik század elején egy orosz tudós és író, Konsztantyin Ciolkovszkij írta le elsőként a folyékony hajtóanyagú rakéta elveit, majd egy amerikai fizikus, Robert Goddard indított az útjára ilyen eszközt. Európában ezután a német fizikusok és mérnökök érdeklődtek a legerőteljesebben a rakéták iránt, és ők 1927-ben létre is hozták az Űrutazási Társaságot (VfR). Ennek tagjai folyamatosan kísérleteztek rakéták építésével, természetesen az űr meghódításának céljával. Vezetőjük egy különösen tehetséges, fiatal mérnökhallgató, Wernher von Braun volt. Eközben Németország vezetői egyre határozottabban készültek a háborúra. Ám mivel a versailles-i békeszerződés erősen korlátozta a hagyományos fegyverek gyártását, ennek kijátszása érdekében újfajta lehetőségeket kerestek. Így jutottak el ahhoz az ötlethez, hogy az addig még nem használt rakétákkal kell foglalkozni. A hadsereg, Walter Dornberger tábornok vezetésével ezután kiemelkedő anyagi támogatást adott a VfR-nek. Ennek birtokában pedig már 1932-ben elkészült egy etanollal és cseppfolyós oxigénnel működő rakéta, amelynek A1 (Aggregat 1) volt a neve. 1934-re ennek egy továbbfejlesztett változatát is megépítették, amelyet már az akkorra kancellárrá beiktatott diktátor, Adolf Hitler előtt is bemutattak. A bemutató sikerének hatására a Társaság tagjait besorozták a hadseregbe, ami azt jelentette, hogy onnan kapták a fizetésüket és a munkájukat katonai programmá nyilvánították. A kutatók tehát beálltak a nácizmus és a háború szolgálatába. Az ezután elvégzett, hatévnyi fejlesztőmunka vezetett az új, V–2 típusú rakétához, amely már jóval jelentősebb teljesítményre volt képes, mint az elődei. Az addigi, Berlin közelében lévő kísérleti telepet pedig Dornberger tábornok áthelyeztette a Balti-tenger Usedom nevű kis szigetén lévő Peenemündébe, ahol ma múzeum őrzi az akkori események emlékeit.
 |
|
A mai, peenemündei múzeumban látható az egyik V-2-es rakéta. Méretének érzékeltetésére egy ember makettjét is mellé tették. |
Hogyan működött a rakéta?
A rakéta meghajtását (részletesebben ld. a Wikipédiában) egy 27 tonna tolóerejű, folyékony hajtóanyagú rakétahajtómű biztosította. Ennek etanol és víz keveréke volt a tüzelőanyaga, oxidálóanyagként pedig folyékony oxigént használtak. A 3800 kg tüzelőanyagot és 4900 kg oxidálóanyagot egy hidrogén-peroxiddal működő turbószivattyú juttatta a hajtóműbe, a gőzgenerátorral fejlesztett, nagynyomású gőzzel. Magának a gőzgenerátornak az üzemanyagait nagynyomású nitrogéngáz préselte be a generátorba, ahol az üzemanyagok reakcióba léptek egymással. A hidrogén-peroxid elbontásához katalizátorként kálium-permanganát vizes oldatát használták. A bomlás során keletkező hő a bomlástermékből gőzt fejlesztett – ez hajtotta tehát a turbószivattyút, amely elszállította a folyékony oxigént és az alkohol-víz keveréket a hajtómű nagynyomású égésterébe. Az alkohol–víz keverék először a kettős falú fúvóka alsó elosztó körvezetékébe jutott, ahol a tüzelőanyag egyrészt felmelegedett, másrészt hűtötte a fúvókát. A tüzelőanyagot 1224 fúvókán keresztül fecskendezték be az égéstérbe, ahol az oxigénnel keveredve 2500–2700 °C-on végbement az égés. A tüzelőanyag egy része a hajtómű köpeny belső felületén lévő lyukakon keresztül a hajtómű belső oldalára került, ahol a kellő mennyiségű oxidálóanyag híján az alkohol-víz keverék elpárolgott, a pára pedig az égéstér falát védő gázfilmet képezett. Az el nem égett tüzelőanyag a fúvócsövet elhagyta, majd a levegőben meggyulladt, létrehozva a V–2 jellegzetes, hosszú tűzcsóváját.
A rakétát egy négy giroszkópból álló, ún. tehetetlenségi önirányító rendszerrel juttatták célba. (A giroszkóp, más néven pörgettyű egy tengely körül szabadon forgó lendkerékből áll. Amikor a kerék forgása közben az eszközt a tengelyre merőleges erőhatás éri, az eszköz a tengelyre és a külső erőhatásra egyaránt merőleges irányban fordul el, ezért iránytű gyanánt is lehet használni.) A rakétát gázsugár-kormányzással irányították, a tolóerő-vektor változtatásával. A gázsugár eltérítését a fúvócső mögött, a stabilizátor-szárnyak belső oldalán elhelyezett gázsugár-kormányok elforgatásával oldották meg. A repülési távolságot a hajtómű üzemidejével állították be. A felszállás után a hajtómű a hajtóanyag kifogyásáig legfeljebb 210 másodpercig működhetett. A hajtóművek megfelelő pillanatban való leállításához már egy analóg számítógép elektrolit alapú összegintegrátorát használták. Később rádióhullám-nyalábbal való irányítással is kísérleteztek, de ezeket a munkákat már nem tudták befejezni.
Az irányítórendszer kezdetleges volta miatt a V–2 meglehetősen pontatlan fegyver volt. A találati hiba 17 km-es volt, ami azt jelentette, hogy a maximális hatótávolságában 50 százalékos eséllyel találta el a célpont 17 kilométeres körzetét. Sajnos azonban így is rengeteg ember halálát okozták, és jelentős rombolásokat végeztek a Peenemündéből, majd további, kisebb támaszpontokról kilőtt V-2 rakéták.
 |
|
1943 júniusában egy felderítőnek ezt a fotót sikerült készítenie. A nyíl egy V-2-es rakétára mutat. |
Hogyan lepleződött le a bázis?
Az Aeromagazin egy részletes cikke szerint egy véletlen leplezte le, hogy min dolgoznak a németek. A cikk szerzője, Punka György így ír erről: „A háború után vált ismertté, hogy az egyik, Peenemündéből Bornholm felé kilőtt kísérleti V–1-es Svédországban egy mezőn, viszonylag sértetlenül ért földet. Onnan azonnal átküldték az Egyesült Államokba, ahol a technológia így ismertté vált”. Emellett, más információk szerint, a lengyel ellenállás is észlelte a V-2 tesztrepülését a bliznai kísérleti telep közelében, és így műszaki információkat tudott átadni az angol hírszerzésnek. A németek ezt követően természetesen megtették a szükséges óvintézkedéseket: pl. pillanatgyújtókat szereltek a szárnyas bombákba, hogy a kísérleti gépek a földet éréskor felrobbanjanak, s a gépek vezérlését is úgy állították be, hogy a repülés során 90 fokkal irányt változtassanak. Így a becsapódás után a start helyét nem lehetett megállapítani. Ám ettől kezdve az ellenfeleik intenzív felderítő és támadó munkákba kezdtek, és gyakorlatilag egy szabályos különháború zajlott a bázisok körül. A már idézett cikk részletesen leírja, hogy miképp futottak versenyt egymással az ellenfelek. A szövetségesek lefotózták, majd bombázni kezdték az építményt, amire a németek annak rafinált és bonyolult álcázásaival válaszoltak. Az építkezések fedőneve „Wasserwerk” (vízmű) volt, és Peenemünde mellett több helyen is jól védett, szinte lebombázhatatlan föld alatti építkezésekbe kezdtek. A rakétákat különböző mélységű és hosszúságú bunkerekben gyártották, sok helyen kényszermunkások alkalmazásával, akik között szovjet foglyok is voltak. Az ott dolgozók nem tudták, miben vesznek részt, csak a részfeladatokat láthatták át. Ugyanakkor a szövetségeseknek sikerült ügynököket is beépíteniük közéjük, akik lassították vagy mérnöki módszerekkel kudarcba is vitték olykor a gyártást. Peenemünde azonban meglehetősen hosszasan tartotta magát, mert ott sikerült egy olyan, félgömb alakú bunkert építeniük, amelynek környékét ugyan szinte sivatagi jellegűvé tették a bombázások, a bunkerben magában azonban alig tudtak kárt tenni. Végül azonban az egyre bonyolultabbá váló álcázások és a kilövőállomások örökös költöztetése miatt a német főparancsnokság kénytelen volt belátni, hogy egyre kevésbé tudja tartani magát. Az álcázási munkák egy jelentős részét már 1943 novemberében leállították. A partraszállás után (1944. június 6.) pedig felgyorsultak az események, és a szövetséges csapatok végül tökéletesen lehetetlenné tették a „csodafegyverek” sikerét. Mindenesetre a célt érő V–2 becsapódásai során 2754 ember halt meg és további 6523 ember kapott súlyos sérüléseket. A háború befejezését követően a győztesek részéről mind a Szovjetunió, mind az Egyesült Államok felhasználta a V–2 rakétákat, sőt, az azokon dolgozó német szakemberek tudását is, a saját rakétaprogramjaihoz. Ezúttal azonban nem mások megtámadása, hanem valóban az űrkutatás továbbfejlesztése volt a cél – a rakéták története tehát a meglehetősen véres kitérő után visszakanyarodhatott a kiindulópontjához.
Lévai Júlia
|
