Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Mióta létezik császármetszés?

2017. február 09., 15:37
 

Az utóbbi időkben több országban is megnövekedett az olyan újszülöttek száma, akik nem a természetes úton, hanem császármetszéssel jöttek a világra. A császármetszést sokan még ma is úgy emlegetik, mintha valamiféle kiváltság lenne, talán még az előkelőség rangját is megadná az érintetteknek, hiszen megkíméli őket az erőfeszítéstől és a fájdalomtól. Ez utóbbit az ókorban különösen alantas dolgoknak tekintették, ezért a mitológiában valóban az istenek és félistenek kiváltsága volt a természetes út kikerülésével megszületni. A gyógyítás istenét, Aszklepioszt például a legendák szerint egyenesen Apollón metszette ki az anyja hasából. Később az ókor legjelentősebb orvosa, Hippokratész (i.e. 460-377) azzal szeretett volna még nagyobb tekintélyt kivívni magának, hogy apai ágon Aszklepioszig tudja visszavezetni a származását. Szerencsére azt már nem akarta bebizonyítani, hogy ő maga is császármetszéssel jött volna a világra, hiszen ezzel minden hitelességét elveszítette volna.


 
A terhesség utolsó szakaszában a baba fejjel lefelé „beáll” ahhoz, hogy biztonságosan kicsusszanjon. Ha lábbal előre jönne, az az esetek többségében csípőficamot okozna, de ez még nem indokolja a császármetszést, hiszen ha időben észreveszik, a babát meg is lehet fordítani.

Mi is a különbség?
Életünk kezdetén kilenc hónapot töltünk a mamánk hasában, pontosabban a méhében. Ezután, ha minden jól megy, természetes úton jövünk a világra, vagyis a hüvelyen keresztül. Ezt a női szervet erre az alkalomra szülőcsatornának nevezik el. Mind a szülés, mind a megszületés kemény munka, amelyet hosszabb-rövidebb vajúdás előz meg. A szülőcsatornának extrém módon ki kell tágulnia ahhoz, hogy átférjünk rajta, és nekünk is erőfeszítéseket kell tennünk ahhoz, hogy kicsusszanjunk. Mégis mindkét félnek az a jó, ha a szülés a maga természetes útján zajlik és ha vajúdás előzi meg. A vajúdáshoz ugyanis fontos kémiai folyamatok kapcsolódnak, amelyek elmaradása gondot okozhat. Így például az anya agyában egy oxitocin nevű hormon keletkezik, amely több mindenhez is hozzájárul: szabályozza a simaizmok működését, méhösszehúzódásokat okoz, s egyúttal ki is nyitja a méhszájat, hogy utat adjon a babának. De a szülés után is van szerepe: a szoptatásnál segíti a tej kiürülését. Általában pedig érzelmi szempontból is az a jó, ha a mama és a baba megkapta azt a hatalmas, közös élményt, amit a szülés-születés jelent, és amelynél egy ideje ráadásul már a papák is jelen vannak, így nekik is azonnal közük lesz a kisbabájukhoz. Olykor mégis előfordul, hogy az orvosok úgy döntenek: nem hagyják a babát természetesen megszületni, mert az a mama vagy az újszülött életét veszélyeztetné. A veszélyt sok minden okozhatja: előfordulhat, hogy valaki a csípőcsontja formája miatt képtelen lenne kitolni a babát, vagy a látását veszélyeztetné az erőlködés, de vérnyomásproblémák, szívelégtelenség, bizonyos májbetegségek, tüdőbetegségek is akadályozhatják a szokványos szülést. Ilyenkor mindenképp indokolt a császármetszéshez folyamodni, miközben az, hogy a szülés fájdalommal jár, természetesen nem jelenthet érvet a természetes út elkerüléséhez.

Miért éppen „szászár”?
A császármetszésről elsőként az ókori Rómában hoztak törvényt, Numa Pompilius király uralkodása (i.e. 715-673) alatt. Egy tévedés folytán azonban az eljárást Julius Caesarhoz kötötték, aki maga is megerősítette a régi törvényt, de mivel ő már császár volt, végül császármetszés lett a beavatkozás neve. Az ókorban már elég jól ismerték az emlősök testének működését, és valószínűleg a vadászatokon is tapasztalhatták, hogy ha egy viselős nőstény meghal, attól még nem feltétlenül hal meg a méhében növekvő magzat. Ebből arra következtettek, hogy ez az embernél is így lehet, ezért kötelezővé tették, hogy az ilyen esetekben fel kell vágni az anya hasát, és ki kell venni onnan a remélhetőleg még élő magzatot.
A kor leghíresebb történetírója, ifj. Plinius szerint például Cornelius Africanus Scipio (i.e. 235-183) hadvezér, később az első római császár is ennek köszönheti az életét. Olyan legenda is tartotta magát, amely Julius Caesart is ide sorolta, ez azonban nem lehetett igaz, hiszen az anyja, Aurelia nem halt meg a születése előtt, sőt, viszonylag hosszú élete volt. Élő nőn pedig akkor még nem tudtak volna császármetszést végrehajtani. Az első, túlélhető császármetszést majd csak jó néhány évszázaddal később, a 16-dik század elején hajtották végre, ám ennek ténye is meglehetősen bizonytalan. Az elbeszélések szerint egy Jakob Nufer nevű, svájci állatgondozó vágott bele elsőként a műtét végrehajtásába, 1500-ban. Ő onnan vette ehhez a bátorságot, hogy nagy gyakorlata volt a miskárolásban (az állatok nemi szerveinek kioperálásában). Amikor a felesége nagy bajba került, mert elakadt a szülése, és ebben a község összes bábája is tehetetlennek bizonyult, elszánta magát, s a miskároló késével felvágta a felesége hasát, majd a méhét is. Ezután épségben kiemelte a magzatot, és a sebet ugyanúgy összevarrta, ahogyan azt az állatoknál begyakorolta. Ha így történt, akkor nagyon kellett értenie a fertőtlenítéshez és a fájdalomcsillapításhoz is.
A bátor állatgyógyász nagy elégtételt kapott ezután a sorstól, hiszen az általa megmentett gyermeke egészségesen felnőtt, sőt, a felesége még további kilenc gyereknek adott életet!

Ma már szinte magától értetődő, hogy az apukák is jelen vannak a születésnél. Ez megkönnyíti, hogy ők is mélyebben átéljék: szülők lettek!

Az első, dokumentált sikeres beavatkozásra pedig 1610. április 22-én került sor, a németországi Wittenbergben. Itt egy Jeremias Trautmann nevű sebész bizonyult különösen bátornak, de kevésbé lehetett sikeres, mint az előde, mert bár az újszülött egészséges maradt, a szülő nő azonban huszonöt nappal a műtét után belehalt a sebfertőzésbe. Ugyanakkor a sebészet számára hasznot hozott az az újítása, amelynek jegyében a méh sebét selyemmel varrta össze.
Az első, olyan alkalomról, amelyben az anya jóval túlélte a beavatkozást, Írországban (1738), majd Angliában (1793) számoltak be.
Magyarországon az első császármetszést 1839-ben végezte el Nógrád megye főorvosa, Pongrácz Mihály, de sajnos még az ő paciense is meghalt. Néhány évtizeddel később, 1880-ban azonban Tauffer Vilmos már sikerrel járt: addigra annyit fejlődött az orvoslás, hogy az általa műtött anyák a gyerekeikkel együtt egészségesen élték túl a beavatkozást.
A jeles személyiségek közül egyébként VI. Eduárd angol király, V. Richárd király és XIV. Gergely pápa volt az, akit császármetszéssel segítettek a világra.
A 20-dik század jelentős újításai természetesen a császármetszést is érintették. A rengeteg antibiotikum és az altatás ill. érzéstelenítés technikájának fejlődése, a helyzetfelmérésben a műszerek egyre nagyobb kifinomultsága és pontossága kifejezetten biztonságossá teszik ezeket a műtéteket. Éppen ezért ma már nemcsak életmentő, hanem megelőző beavatkozásként is alkalmazzák a császármetszést. Amiből azonban nem szerencsés azt a következtetést levonni, hogy ha bármilyen, apró probléma adódik, akkor rögtön ehhez a módszerhez célszerű folyamodni. Változatlanul a természetes utak a legjobbak, a mesterséges beavatkozások arra valók, hogy korrigáljanak, önmagukért nem célszerű alkalmazni őket.

 

Lévai Júlia

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum