Világító élőlények II. - Fények a víz tetején és a tengerek mélyén

2017. június 08., 19:04
 

Az újságok időről időre hírt adnak arról, hogy a tenger egy-egy szakasza feltűnő fényjátékkal kápráztatta el a közelben élőket. Legutóbb Tasmania partjánál bámulhatták meg az emberek, amint egy algafaj különösen nagy erővel világította be a környéket. De a tengerek mélyén élő, világító állatok szintén különleges fényparádékra képesek. Az óceánok élővilága olyan, mint egy elvarázsolt birodalom, amelyben az emberi képzeletet felülmúló jelenségekkel is találkozhatunk. Sajnos a világító élőlények közül több fajt máig sem sikerült azonosítani, de amelyeket már mi is megismerhettünk, azok közül néhánytól akár el is tanulhatunk bizonyos fénykibocsátó technikákat.


 
Ilyen látványban lehet része annak, aki előtt épp kovamoszatok milliói gyülekeznek, a tenger felszínén.

A foszforeszkáló egysejtűek trükkje
A Tasmania partján is tapasztalt, kékes színű fényjelenség mögött a Noctiluca scintillans (noktiluka szcintillánsz) nevű algafaj áll. Ez egy vöröses színű egysejtű, amely a páncélos ostorosok közé tartozik és a parti vizekben szokott előfordulni. Nagysága nagyjából akkora, mint egy gombostűfej, de akár milliós tömegben is összegyűlhet egy adott területen. Amikor egy madár vagy egy ragadozó hal megzavarja ezeket az ostorosokat, kékesen fluoreszkálni kezdenek, és ezzel igyekeznek ráijeszteni a támadóikra. De a különleges fény olykor azzal védi őket, hogy odavonzza a ragadozókra vadászó, nagyobb halakat, és ezzel a közvetett megoldással hárítja el az ostoruk fölül a veszélyt. Mindazonáltal mégsem ezek az élőlények váltak a leghíresebbekké, hanem a többnyire Észak-Amerika nyugati partjainál élő kristálymedúzák, amelyek a Földközi-tengerben és a Vörös-tengerben is előfordulnak. A fényt a víz turbulenciájának hasznosításával állítják elő, ennek megfelelően a fényük nem egyenletes, hanem fel-felvillanó impulzusokban látható. A kristálymedúzák arról is nevezetesek, hogy bennük fedezték fel a GFP nevű, zöld, fluoreszkáló fehérjét. Ez az élőlény képes arra, hogy miután a kalcium ionok és az aequorin nevű fehérje reakciójával kék fényt hozott létre, ezt zöldre váltsa. Ennek a biolumineszcenciához vezető folyamatnak a felfedezésért egy tudós csoport 2008-ban kémiai Nobel-díjat is kapott.

Az óriáskagylónak az a trükkje, hogy tudja, milyen algát kell élettársnak választania. (Fotó: Hassan Ammar)

A kagylóval élő algák lcd tévét néznek?
Az óriáskagylók két faja, a Tridacna maxima és a Tridacna derasa (tridakna maxima és deráza) egyaránt egy olyan algafajjal él együtt, amely jól tudja hasznosítani a napfényt, és így a táplálékszegény víz ellenére is elegendő, fotoszintézissel létrehozott cukorral látja el a kagylókat. A kagylók cserében a speciális színjátszó iridocita sejtjeikkel folyamatosan felerősítik az algákra irányuló fényt. Ezt úgy érik el, hogy az iridocita sejtjeikben előállított, különböző színeket végül erős fehér színként sugározzák ki magukból. A tudományos fórumok 2016-ban adtak hírt arról, hogy amerikai kutatók mikroszkóppal is megnézték a kagylók fénykibocsátó részeit. Azt látták, hogy a kagylók ugyanúgy keverik ki a színeket, mint az lcd tévék. A kibocsátó felület náluk is különböző színű pixelekből (képpontokból) áll, amelyek egy kétdimenziós négyzetrács mentén helyezkednek el és mint négyzetlapok vagy pontok jelennek meg. A kagyló azonban sokkal gazdaságosabban működik, mint az ember által létrehozott lcd tévé, hiszen a számára kevés napsütés is elegendő a hatékony színkeveréshez és fénykibocsátásához. Ezért ma jelentős kutatóprogramok épülnek arra, hogy a sejtek tanulmányozásával az ember eltanulja és esetleg lemásolja az óriáskagylók hatékony módszerét. Ráadásul ezeket a kutatásokat minél előbb el kell végezni, mert a túlhalászat miatt a világ óceánjaiban egyre kevesebb az óriáskagyló. Ha viszont sikerül rájönni a mechanizmusra, az óriáskagyló módszerének átvétele jelentős áttörést hozhat, nemcsak a kijelzők, de a napelemek gyártásában is. 

Nem biztos, hogy Lucifer örülne az ördöghal, más néven fáklyatartó sátánhal akár csak névbeli rokonságának is.

Borzalmasan rondák, de zsenik
Bár a világ legrondább állatai közt éppen dobogót szerzett bluggyhal pozícióját nem veszélyeztetheti, nagyon nem maradna le mögötte a világító ördöghal, amelyet fáklyatartó sátánhalnak is szoktak nevezni. Az emberi szemmel haragosnak látszó, víz alatti lény az Atlanti-óceán és a Jeges-tenger mélyének lakója. Nőstényei egy igen furcsa gerincnyúlvánnyal rendelkeznek, amely botként meredezik a szájuk fölött, és amelynek a vége világít. A belőle áradó fényt baktériumok állítják elő. Emellett a nősténynek még a teste felső részén és a hátsó felén csápjai is vannak. Amikor tehát vadászni indul, a feje fölött tartott lámpását használja a tájékozódásra illetve a csápjai bevilágítására. Trükkje azon alapul, hogy ezek a hullámzó csápok olyanok, mintha a vízben meg-megcsillanó hínárszálak lennének, amire aztán persze hamar lecsapnak a hínárkedvelő halak, amelyekre viszont ezután már ő fog lecsapni.

A vámpírtintahal a denevérekéhez hasonló bőrlebenyek mögé bújik, ha veszély fenyegeti.

Nem kevésbé csúnya az ún. vámpírtintahal sem, amely inkább a kinézete miatt kapta a nevét, hiszen nem iszik vért. Igaz, egyelőre azt sem lehet tudni, hogy mi az, amivel viszont valóban táplálkozik. Az életmódjáról azonban már sok mindent feltárt a tudomány. Ez a nyolckarú lény 600-1200 méteres mélységben él a trópusi és mérsékelt övi óceánokban és elsősorban elijesztésre használja a fénytermelő képességét. Folyamatosan bocsát ki fényvillanásokat a csápjaiból, amelyek hosszát a villanások ritmusával együtt akaratlagosan kontrollálni tudja. Ez azt jelenti, hogy valóságos, jól megkomponált műsort ad le, eltérő hatású és időtartamú impulzusokkal. Ezzel alaposan meg tudja zavarni a támadóit, hiszen azoknak fogalmuk sem lehet arról, hogy ahol az imént fény villant, ott vár-e rájuk még valamilyen veszély, vagy nyugodtan átúszhatnak azon a területen. De akkor sem könnyű tájékozódniuk, ha viszont ők szeretnének rátámadni a halra. Amikor ugyanis a vámpírtintahal éppen nem ad műsort, felemeli a csápjait, amelyek egy sötét bőrlebenyt húznak maguk után, így gyakorlatilag egy paraván mögé bújva várja, hogy megszűnjön a veszélyes helyzet.
Talán kevésbé csúnya, de annál trükkösebb a szűk szemnyílású tízkarú polipok egyik fajtája, amelynek mirigyes világító szerve a köpenyén keresztül csillog. Ha valami megtámadja az állatot, világító váladékot és vizet lövell ki a testéből, miközben gyorsan hátrafelé kezd úszni. A támadó automatikusan a világító váladékra veti magát, de mire észbe kap, a polip már rég messzire jár, és talán inkább arra használja a fényeit, hogy párt találjon magának.

 

Lévai Júlia

 

Ha további, különleges víz alatti állatokra vagy kíváncsi, sok mindenről olvashatsz még az Óceánok mélye című Mi MICSODA kötetben is

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum