| |
 |
|
Ez az 1742-ből való kép jól példázza a pandúrok színes, feltűnő viseletét. |
Miért éppen policáj?
Az emberi együttélés szükségképpen kialakítja a közösségi normák, szabályok és azon belül a tilalmak rendjét, hiszen ezek nélkül az emberek sokféle módon megkárosíthatnák, sőt, még veszélybe is hozhatnák egymást és önmagukat. A legalapvetőbb együttélési szabályok betartásához természetesen nem kellettek külön őrök vagy testületek, ezekhez elég az emberek személyes szokásrendje és erkölcsi érzéke. Ám minél többféle kapcsolatba kerültek bele az emberek – például a települések, városok fejlődése során –, annál nehezebb volt az esetleges összeütközéseket egyedül megoldaniuk, s így egyre inkább szükség volt olyan, kívülálló személyekre, akik egy központi felhatalmazás birtokában általában is képviselték a törvényt és a rendet. Nem véletlen, hogy a rendőrség mai, általános megnevezése, a police a görög poliszok nevére, illetve az abból létrejött politea („az állam helyes kormányzásának tudománya”) szóra vezethető vissza. Ez a németben pl. a polizei szóban, a magyarban pedig a policáj alakjában jelent meg. A magyar rendőr ill. rendőrség szavunk végül a nyelvújítás idején született meg. A rendőr szó első alkalommal 1823-ban került be egy lexikonba, a rendőrség kifejezést pedig 1836-ban, Fogarasi János nyelvész vette be elsőként, a zsebszótárába. A jogszabályok között az 1840. évi IX. törvénycikkben találkozhatunk vele.
A rendőrséghez hasonló szervezet azonban nem a görög poliszokban jött létre, hanem már jóval előbb, az egyiptomi kultúrában, az i.e. háromezer évvel ezelőtti korban. A Középbirodalom fáraói rendszeresen alkalmazták a blemmiknek vagy blennüknek nevezett, félnomád népcsoport tagjait az egyiptomi hadseregben azért, hogy ők felügyeljék a belső rendet. A blemmik csoport ősei a meglehetősen harcias medzsaik törzs tagjai voltak, és bizonyára ezért is tekintették őket alkalmasnak a rendfenntartói szerepre. A medzsaik név később a belső rendfenntartó alakulatok szinonimájává is vált az egyiptomi nyelvben. Kezdetben tehát a rendfenntartók egyértelműen a katonaság részeiként dolgoztak, és ez mindenütt így volt, a mózesi törvényeken alapuló, júdeai rendfenntartásban épp úgy, mint Indiában, a görög városállamokban és a római birodalomban. A rendőrség elődei tehát lényegében az ókori katonaság zsoldosai voltak. Az államiság formálódásával és megszilárdulásával azonban egyre inkább különbséget kellett tenni a határokat fenyegető, külső ellenségekkel folytatott harc és a belső rend fenntartása között. Ezért, ha lassan is, de megkezdődött a rendőrség leválása a katonaságtól.
 |
|
A csendőrök öltözékének jellegzetes része volt a sisakra tűzött kakastoll is. |
Hányféle rendőri rendszer létezett?
A korszerű rendőrség kétféle modell: az angolszász és a kontinentális rendszer alapján formálódott. Az angolszász rendszerű rendőrség legfőbb jellemzője az volt, hogy területenként igazgatták, tehát kevésbé függött egy-egy nagyobb államtól. Középponti alakja volt a seriff, vagyis a megyei rendőrfőnök, aki mellett még jelentős szerepet játszott a constable, vagyis a közrendőr és a békebíró is.
A modern rendőrség Sir Robert Peel brit belügyminiszter elvei alapján jött létre, 1825-ben, amikor törvényi úton államosították a londoni rendőrséget, vagyis a Metropolitan Police-t.
Peel elveinek lényege az volt, hogy mivel a bűnözés helyi probléma, ezért ezzel a helyi hatóságoknak kell foglalkozniuk. Ezeknek nagy önállóságot kell kapniuk, hiszen csak így tudnak hatékonyan dolgozni a megelőzésen illetve a megtörtént bűnesetek kinyomozásán. Ebben a korban az egymástól független és eltérő rendszerben működő, helyi rendőri hatóságokat Nagy-Britanniában a városi és grófsági rendőrségek jelentették. Az Amerikai Egyesült államok rendőrsége hasonló elvek alapján jött létre. Az állami rendőrség működésének megkezdését a Texas Rangers felállítása jelentette, 1835-ben.
A szövetségi rendőrségnek ezután két formája alakult ki: az egyik a katonai hatóságok, a másik pedig és a polgári hatóságok testületeit fogta össze. A helyi rendőrségek és a megyék élén a seriffek álltak, és állnak ma is, a városokban pedig a rendőrfőnökök vezetik a testületet.
A kontinentális modell ezzel szemben az erős központosításra épült. Ez elsősorban a francia és a német területen sajátossága volt, ahol a hatalom egyébként is meglehetősen mélyen igyekezett befolyásolni az alattvalók életét. Később azután mindenfajta, erősen központosított európai állam ezt a modellt követte, létrehozva ennek szélsőséges formáját, az ún. rendőrállamot. Ez azt jelentette, hogy az adott országokban szinte minden közéleti vagy politikai megnyilvánulásból rendőri kérdést lehetett kreálni, amivel erősen korlátozták az állampolgárok szabadságát, hiszen akár egy kritikus mondatért is bárkit elvihetett a rendőr.
 |
|
A rendőrautókat a világon mindenütt jól látható jelzésekkel szerelik fel, hogy könnyen és gyorsan odaérhessenek, ahol szükség van rájuk. |
Hogy alakult ki Magyarországon a rendőrség?
Magyarországon az államalapításkor királyi vármegyerendszert alakítottak ki, amelyek élén a vármegye hadának parancsnoka, az ispán állt. Ennek helyettese volt a hadnagy volt, akikhez a várnagy és a tizedes is tartozott, a várjobbágyokkal. Ez utóbbiak végeztek olyan munkát, amit ma leginkább rendőri tevékenységnek nevezhetünk, vagyis kapusokként, mezei felügyelőkként vagy börtönőrökként vigyáztak a rendre. Az ennél határozottabban rendfenntartói munkákat végző alispánok és szolgabírók majd a 13-dik században jelennek meg. Akkoriban az önállósodó városokban is a várkapitány volt a rendőrparancsnok. Mellette a poroszlók teljesítettek szolgálatot, akiknek ekkorra már alaposan megváltozott a szerepük.
A délszláv eredetű szóval jelölt tisztség viselője eredetileg tanú volt, aki jelen volt egy hivatalos eseménynél, és bármikor hitelt érdemlően tanúsítani tudta az esemény megtörténtét. Ezt a posztot hosszú ideig az ügyintézés szóbelisége tette szükségessé. A poroszlónak az ítélet végrehajtásában is részt kellett vennie, emellett ő iktatta be a pernyertes felet a vitás föld birtokába vagy ő jelölte meg szükség estén a föld határait. Ezért a népnyelvben a poroszlót a pörosztó ill. perosztó elmagyarított szavakkal is jelölték. Ők tehát hosszú ideig határozottan bírósági szerepet játszottak, törvényszolgák voltak. Később azonban ez a szerepük kibővült, és később a bűnözőket üldözése és elfogása is a poroszlók feladatává vált. Nevüket egy Heves megyei község is őrzi.
A korszerű és önálló (tehát nem osztrák befolyás alatt álló) rendőrség Buda, Pest és Óbuda egyesítésének előkészítéséhez, az 1872-es évhez köthető, amikor azonban egyelőre a vidéki rendőrfelügyelőségek felállítása jelentette a modernizációt. Ez azonban változatlanul nem hozta meg a rendfenntartás egységesítését. Ezután Budapestnek is állami rendőrsége lett, ami már jelentős lépésnek mondható, ám ettől függetlenül a rendőrség mellett még számos, egyéb rendfenntartó szervezet is működött.
Pandúr, zsandár, csendőr
Jó néhány népdalunk legellenszenvesebb figurái a pandúrok és a zsandárok voltak.
A pandúrok posztját a 19-dik század elején hozták létre, a közbiztonság fenntartása érdekében. Pandúroknak eredetileg a déli határőrvidéken határőri szolgálatot teljesítő szerb és szász katonákat nevezték, akiket sokáig inkább hősökként tartottak számon. Csakhogy közülük az a Trenk Ferenc (1711-1749) vált a leghíresebbé, aki a hadseregét alapvetően közkegyelemben részesült szlavóniai hajdukokból – betyárokból, zsiványokból, rablókból – állította össze. És bár ők kiemelkedő bátorsággal védték a határt, nem véletlenül voltak előzőleg börtönben: az erőszakosságuk és a fosztogatási vágyaik itt is érvényesült. Ezért végül az emberek csak rossz hírű banditákként emlékeztek rájuk, és ez a rossz kép azután általában is rávetült a szóra. Csak tetézte a szó negatív felhangját, hogy azután, a 19-dik században a vármegyékben rendőri szolgálatot teljesítő fegyveresek vitték tovább a pandúr nevet. Igaz, kezdetben még nem volt rossz a hírük, a sajtóban többen még 1855-ben is a magyar népélet jellegzetes, otthonos alakjainak nevezték a pandúrokat. A szegénység mélyülésével azonban egyre nagyobb lett a szakadék a hétköznapi emberek és a pandúrok között. Ez utóbbiaknak pl. szigorúan tilos volt a pásztorokkal barátkozni vagy borozni, még a magánbeszélgetéseket is megtiltották a számukra. Eközben viszont mindennapos vendégek voltak a pusztákban vagy a legelőkön, hiszen nekik kellett feljegyezniük a környéken megjelenő idegeneket, a gyanús személyek adatait, sőt, az állatokat őrzők nevét is. De a juhászok közötti csereberét vagy egyéb tevékenységet is ők ill. a pandúrokat igazgató csendbiztosok felügyelték. Egyszóval a legszemélyesebb ügyekbe is beleszólhattak, éspedig a hatóság erejével, ezért folyamatosan félelmet és ellenszenvet keltettek. Ráadásul a csendbiztosok vezették a puszták népének körében igen népszerű betyárok üldözését is. Ez persze nem volt veszélytelen, hiszen például Rózsa Sándor 1838-ban agyonlőtte az egyik, őt üldöző csendbiztost. Nem csoda, hogy a pandúr fogalmához végül csak negatív érzetek kapcsolódtak. Ahogy a velük nagyjából párhuzamosan jelen lévő zsandárok sem voltak a legnépszerűbbek.
A zsandár a francia "gendarme" szó magyarosított átvétele, és ugyanúgy csendőrt, vagyis megyei rendfenntartót jelent, ahogyan később a csendőr.
A zsandárok, majd később, magyarosabban a csendőrök 1849-től 1867-ig és 1881-től 1945-ig dolgoztak, szervezett rendőri csoportként. Amikor a zsandári testület 1867-ben megszűnt, egy időre ismét előtérbe került a pandúrok szerepe, de azután a csendőrség megalapításával véget ért a tevékenységük. A csendőrség kezdetben egyaránt végzett katonai és rendőri tevékenységet és békeidőkben polgári-rendőri feladatokat is ellátott. Ám mivel katonailag szervezett testület volt, a tagjai bármikor használhatták a fegyverüket. Nem csoda, hogy a nevük nem keltett mindig bizalmat az emberekben.
Lévai Júlia
|
