| |
(A nyelvújítás történetéről részletesen itt olvashatsz.)
 |
|
Kazinczy Ferenc különösen sok, új szóval ajándékozott meg minket. Ilyen pl. a füzet, az egyesület, a kedvenc, a szellem, a keringő, az alkalom, a szorgalom, a hálás, a részvét, az évszak, vagy a magány, a tökély vagy a dereng szó is. (A képet Donát János festette, 1808-ban.) |
Ki járt élen a később elvesző szavak kitalálásában?
A főként Kazinczy Ferenc nevével fémjelezhető, kiterjedt nyelvújítási mozgalom egyik kiemelkedő alakja volt Barczafalvi Szabó Dávid (1752-1828). Ő fordítóként különösen sokat dolgozott azon, hogy a más nyelvekben már bevett, de nálunk esetleg még hiányzó fogalmaknak a magyarban is legyen megfelelőjük. Hosszú ideig ő is csak átvette a lefordíthatatlan idegen szavakat, ahogyan azt mások is tették, ám egy idő után úgy érezte, hogy biztosan megoldható az ezeknek megfelelő kifejezések megalkotása. Módszereit tudományos dolgozatokban is összefoglalta, és nekilátott a gyakorlati megvalósításnak. Kezdetben csak óvatosan és a nyelv hagyományait tiszteletben tartva magyarította meg a szavakat, idővel azután – nyilván az egyébként is lángoló mozgalom hatására – már olyasmiből is mindenáron színmagyar szót akart kreálni, amiből vagy lehetetlenség volt, vagy egyszerűen fölösleges. Ezért sok kifejezése valóban használhatatlanul mesterkéltre sikerült. Ilyen volt pl. a belőrmész, ami a gárdista magyarítása lett volna, az aprósdi, ami a menüetté, de ő találta ki azt is, hogy a koncert muzsikadalom legyen, az ecloga galaga, a gusztus vagy ízlés tetszínesség, a világegyetem mindeneményedelem, a passzus vagy fejezet mehetsze, az ária dallica és az esztétika meg érzedmény. Kazinczy többször is kritizálta ezt a törekvését, amelyet egyébként ő maga igen kemény munkaként írt le: „ugyan fürdöttem az izzadságban, míg egy szót kicsináltam” – olvasható a Kazinczyval folytatott levelezésben. Barczafalvyt mindezek miatt sokan kifejezetten a nyelv megrontójának tartották, holott legalább hatvan-hetven olyan szót is ő alkotott meg, amelyet viszont ma is használunk. Ilyen pl. az olvasmány, a tanulmány, a termény vagy a társadalom, de a pamlag, az ifjonc, a szerkezet, a belföld és külföld, a láthatár, az esernyő és az észlel szavunkat is neki köszönhetjük. Érdekesség, hogy amit Kazinczy sokáig szintén nevetségesnek és elvetendőnek tartott – a kuffer helyett a börönde kifejezést –, az egy idő után, kis változtatással mégis meghonosodott, és a koffer mellett a bőrönd alakjában gyökeret vert a nyelvben.
 |
|
A gyöngyösi születésű Bugát Pál (1793–1865) különösen sokoldalú ember volt: Az orvosi egyetemet a bölcsészeti tanulmányai után végezte el, majd egy ideig sebészként dolgozott. Eközben oktatóként és tudósként is számon tartották, majd az 1848-as forradalomban is részt vett. A Batthyány-kormány idején Magyarország főorvosává nevezték ki, és mivel az utolsó napig kitartott, ezért később bujkálnia kellett, s az állását és a nyugdíját is elveszítette. Később azonban kegyelmet kapott, így visszatérhetett a tudományos életbe, és megírhatta a nyelvújítási témákat érintő cikkeit is. |
Az idegen elnevezések ellen
Barczafalvy mellett még Bugát Pál volt az, aki mindenáron olyasmiből is színmagyar szót akart volna elterjeszteni, amiből nemigen lehetett, illetve ha mégis, akkor annak a mesterkéltség volt az ára. Bugát, aki eredetileg egyébként orvos volt, 1857-ben Szócsíntan címmel adott ki egy könyvet, amelyben számos javaslatot tett közzé az idegen szavak magyarítására. Egyebek közt a kémiában használt szavakat is szerette volna kicserélni, és azt javasolta, hogy az oxigén legyen éleny, a hidrogén köneny vagy gyulany, a bór bórany, a magnézium kesereny, az alumínium timany, a szilícium kovany, a magnézium kesereny, a lítium lavany, az ozmium szagany, stb.
Mint látható, mindegyikben van logika, hiszen az új megnevezés a szóbanforgó elem jellemző szagából vagy egyéb tulajdonságából indul ki, és a nyelvújítók által is bevett -ány-ény végződés rövid alakját használta. Ám az ő példája is azt mutatja, hogy a szakszavakkal általában nem érdemes kísérletezni, a nyelvek többsége az eredeti, többnyire görög vagy latin elnevezéseket vették alapul és igazították egy-egy elemében önmagukhoz. Már csak azért is, hogy ne tegyék bonyolulttá ezek rövidítéseit. De Bugát még azokat is tovább akarta egységesíteni, amelyeknek egyébként a magyarban mégis adtak saját nevet, mint pl. az ólomét (eredetileg plumbum). Erre azt javasolta, hogy legyen ólmany. Ezek azonban végül – nem mellesleg a Szarvas Gábor vezette ellentábor akcióinak hatására – nem honosodtak meg. Ahogy az egyébként szellemes ding szó sem vált közkeletűvé, a dióing, vagyis a dióhéj helyett, és a leendő embert sem hívjuk lembnek, hanem magzatnak. A külföldi nevek megmagyarításának vágya azonban örökéletűnek bizonyult, hiszen amikor a hetvenes években nálunk is megjelent a grapefruit, rögtön megszületett rá a citrancs név, de ez sem terjedt el, pedig nem nélkülözi a szellemességet.
Nem a logika számít
Jó néhány további szónak annak ellenére el kellett tűnnie a süllyesztőben, hogy sok közülük kifejezetten logikus kreálmány volt. A kacsintásban valóban benne van, hogy a szemünkkel intünk, ezért akár jó is lehetne rá, hogy szemintet. A sír is a végső lakásunk, így akár lehetne véglakás is a neve. A kotta a betűknek felel meg, lehetne hangbetűzet, és a bál is lehetne táncadalom, ahogy a kettőspont is lehetne popont. Ám mivel a nyelvben a logika játssza a legkisebb szerepet, ezeket mégsem cseréltük fel az új szavakra. Ráadásul a vonalnak nem is a hosszúság a legjellemzőbb tulajdonsága, így az erre javasolt hosszáta szót már csak ezért sem fogadta el a közmegegyezés. A bankár jelentésű pénzcsűrnököt pedig valószínűleg senki se tudta volna nevetés nélkül kiejteni. Érdekes karriert futott be azonban az ugyancsak mesterkélt gyújtófácska, amely végül mégis csak megmaradt, a gyufa alakra rövidült változatában. A képzelmész (költő), vagy az életfekvés (sors), esetleg a rovátkolt barom (rovar) vagy a dalabáj zenér (fülemile) szavak azonban bármikor föleleveníthetőek, ha az ember valami nagyon vicces irodalmi alkotást szeretne létrehozni.
 |
|
A nyelvújítás korában megjelenő szaklapok szintén igyekeztek korszerűeknek látszani, ezért hamar átvették a nyelvi újításokat. Olykor azonban meglehetősen nehézkesre sikerült egy-egy leírásuk. Így pl. nehéz elképzelni, hogy az olvasók ne izzadtak volna bele pl. a cukorrépa összetételének elolvasásába, ebben az 1846-ban közzé tett szövegben: „Cukorrépa: víz, cukor, rostany (=faállomány), nyálkany vagy tojásfehér és más legenyes (azoticus) testek, pectine (növénykocsonya) (...), chlorophylle (zöld festany), meszenyes sóskasó, hamanyos villanysó (...), vaséleg (rozsda), kovasav (kavics)." |
Sajátos igeidők
A nyelvújítók azon is dolgoztak, hogy átültessék a magyarba az indoeurópai nyelvek érzékeny, differenciált időhasználatát. Az általuk előnyben részesített fog + főnévi igeneves újabb, jövő idejű szerkezet mellett – olvasni fog, olvasni fogja stb. – akkor még élt az -and, -end jeles forma is: írand, írandja, amely a kezdődő jövő idő ill. a megkezdendő jövő kifejezése. Ám ezt a reformkor végére már egyre kevésbé használják. Ezek mellett szerették volna az összes, lehetséges formát felsorakoztatni, és nemcsak a jövő-, hanem a múlt időben is, amelyhez más nyelvekben valóban sokféle árnyalat kifejezésére használnak szavakat. Ezek megfelelői lettek volna pl. az íranda, írni foga; írandá, írni fogá és írandott, írni fogott vagy az írandotta, írni fogta formák is. Felszólító módú jövő időben pedig az írandjon, írni fogjon; írandja, írni fogja. Feltételes módú jövő időben: írandana, írni fogna; írandaná, írni fogná, és a „múlt a jövőben” kifejezésére: írni fogott volna, írni fogta volna.
Érdekes, hogy ezek a formák olykor a népdalokban is megjelentek, ami arra utal, hogy nem volt reménytelen az újraélesztésük. A Kallós Zoltán által összeállított Balladák könyvében (Kriterion, Bukarest, 1971) például ezt a szöveget olvashatjuk, a Szép asszony feleség c. balladánál:
Elmentek az bálba,
Kijárták az csárdást,
Haza fogott menni,
Le fogott feküdni.
Az énekes tehát ebben a meglehetősen régi balladában is hasonló igényességgel érzékeltette, hogy itt egy olyan mozzanatról van szó („haza fogott menni”), amely ugyan a múltban történt, de az esemény idejében egy másik cselekvés után következett, mint amilyen igényességre a nyelvújító irodalmárok is törekedtek. És bár ez a forma végül mégsem vált általában is használatossá, a szépsége, érdekessége máig mindenkit elbűvölhet, aki fogékony a nyelv különlegességeire.
Lévai Júlia
|
