Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Ki volt a drótostót?

2018. április 20., 20:32
 

A múlt század elején a türelmetlen szülők gyakran azzal ijesztgették a gyerekeket, hogy „ha nem fogadsz szót, majd elvisz a drótostót”. Amivel az épp fennálló problémát biztosan nem oldották meg, de továbberősítették annak képét, hogy a drótostót valamiféle gonosz és sötét alak, misztikus büntetés-végrehajtó, akinek semmiképp se jó a karmai közé kerülni. Miközben pedig a drótostótok „karmai között” semmi egyéb nem volt, mint néhány forgó, forrasztópáka, fém-és fadarabok valamint tégelyek sokasága, és persze dróttekercsek sora. Mindez ahhoz kellett, hogy házról házra kijavítsák azokat a kerámia- vagy fémedényeket, amelyek elrepedtek vagy kilyukadtak. Az emberek többsége ugyanis hosszú évszázadokon át akkora szegénységben élt, hogy a kicsorbult vagy összetört edényeit nem tudta volna újjal pótolni, az olcsón dolgozó drótostótokat azonban mindenütt meg tudták fizetni. És mivel ők jól dolgoztak, a többség a drótostótokat a türelmetlen szülők ijesztgetése ellenére is becsben tartotta.


 
A drótostót gyakran egyszerűen a falak mellé vagy a küszöbre ült le, és ott végezte a munkáját. Éjszakára egy közeli fogadóban találtak szállásra.
(Forrás: pluska.sk / Slovenské národné múzeum v Martine)

Kiket neveztek el tótoknak?
Tótoknak nálunk a szlovák származású embereket hívták, ahogy azt pl. Mikszáth Kálmán Tót atyafiak című novelláskötetéből is tudjuk. A szó eredete bizonytalan, csak azt lehet tudni, hogy egy „nép” jelentésű indoeurópai szócsaládba tartozott bele, és a tauti, touti alak fejleménye. Gyökere a latin teutoni is lehet, amely később a németek Deutsch nevének is a forrása volt. A magyar szó kezdetben általában a szlávokat jelölte és csak később szűkült le a szlovákok nevére.
Ennek a népcsoportnak a tagjai a törökök kiűzése után érkeztek nagyobb számban hazánkba, amikor az elnéptelenedés, a parlagon maradó földek és a jelentős népességfogyás miatt a belső elvándorlás, migráció is nagy volt. A szlovákok ekkor többnyire a Nyírségbe és Békés megyébe vándoroltak (elsősorban Gömör megyéből), de sokan Debrecenben, Nagyváradon, Szegeden és Hódmezővásárhelyen is megtelepedtek. Ez utóbbi városokba azokkal a magyar jobbágyokkal együtt vándoroltak be, akik a saját szülőhelyükön nem tudtak megélni a munkájukból és ezért rákényszerültek a szülőhelyük lehagyására. Az azonos vidékről induló emberek azután többnyire egy helyen, sőt, olykor egy utcában is telepedtek le, amelyet azután nosztalgiából az addigi otthonukról neveztek el. Így született meg pl. Nyíregyházán a Szarvas utca, a Szarvasról érkezők jóvoltából, a Csabai utcának pedig a Békéscsabáról ide vándorolt szlovákok adták a nevét. Az ekkor lezajló, belső népvándorlás során a szlovákok akár 40 kilométerrel lejjebbre is beköltöztek, mint ahol eredetileg éltek.    

Ezen a drótozott kancsón jól látszik, ahogy a drótos gondosan követte a tárgy formáját. A rá erősített drótháló szálait a felső sorban már nem négyzeteket formálva, hanem háromszöget alkotva, egy-egy pontban kanyarította vissza.

Mikor kezdtek edényt drótozni-foltozni?
Ezt a mesterséget szintén a vándorlások korában, a 18-dik században kezdték gyakorolni. Ekkor elsősorban az északi Trencsén vármegyében próbálkoztak azzal, hogy valami új foglalkozással próbálkozzanak, mert a földművelésből akkor ott nem lehetett megélni. Egyes leírások szerint a férfiak Sziléziába jártak el dolgozni, és ott tanulták meg a drót megmunkálásának ill. használatának fortélyait. Innen jött az ötlet, hogy itthon is próbálják meg hasznosítani ezt a tudásukat, amihez azonban annyi pénzük nem volt, hogy üzletet, boltot is nyissanak. Ezért kényszerültek arra, hogy a hátukon vigyék a boltjukat, vagyis vándor-munkásokként keressék meg a kenyerüket. Egy idő után annyira népszerűvé vált ez a szakma, hogy a Felső-Vágmente vidékét például Drotáriának, vagyis Drótosföldnek is nevezték el. Innen indult útnak a legtöbb drótos, akik közül azonban sokan nemcsak Magyarország területét járták be, hanem távolabbi vidékekre, például Oroszországba, Kínába és Amerikába is eljutottak. Mindehhez persze nemcsak vándorlókedv, hanem olykor egy kis kalandorság is kellett. A többség azonban megelégedett a hazai utakkal, ám ez sem jelentett sokkal kevesebb gondot a családjuk többi tagjának. Voltak falvak, amelyekben tavasztól ősz végéig kizárólag nők, gyerekek és öregek laktak, ami azt jelentette, hogy nekik kellett egymagukban fenntartani a gazdaságot, a háztartást és minden feladatot, ami egy községben adódhat. A nehezebb fizikai munkákat is a nőknek kellett elvégezniük. A férfiak csak ősz végén tértek vissza a vándorlásaikból, és csupán akkor vettek részt a család életében. Ráadásul még ekkor sem volt biztos, hogy minden pénzt hazahoztak a többieknek, hiszen a hosszú távollét őket is próbára tette, így gyakran a keresetük jó része a kocsmárosoknál maradt. Ennek megelőzésére az indulásukkor közösen megeskették őket, hogy nem fognak italozni, de ennek az eskünek a megtörését sokan nem tartották különösebben nagy bűnnek. A drótostótok többsége azonban becsületesen hazavitte a pénzét, és általában is tisztességes szakemberként viselkedett, hiszen sokkal jobban járt, ha barátként fogadták őt a településeken, és nem ellenszenves idegenekként. Amikor megérkeztek egy-egy utcába, hangos éneklő mondatokkal adták az ott lakók tudtára, hogy mindenféle lyukas edényt, törött cserepet megjavítanak. Sőt, még kisebb játékok készítésére is vállalkoztak.

Mit „énekeltek” a drótostótok?
Általában minden vándorló iparos szakmának megvolt a maga jellegzetes kiáltozása, amelyről a lakosok azonnal tudhatták, hogy ki érkezett meg az utcájukba vagy az udvarukba. Ahogy a rongyokkal, használt ruhákkal-cipőkkel kereskedő handlék vagy ószeresek elnyújtott hangú „beköszönő dalát” is messziről megismerték az emberek, úgy a drótostótokét is. A huszadik század elején jellemzően ezzel a szöveggel érkeztek: „Fazikat fótooznyi! Drótoznyi-fótoznyi!” A korabeli beszámolók szerint bár jól tudtak magyarul, de a kiejtésükön mindig érződött a szlovák nyelv hatása. Amit akár azért is megtartottak, mert a lakosság körében egyre nagyobb volt a megbecsültségük, és ők fenn akarták tartani annak hírét, hogy ez a hasznos szakma a szlovák kisebbség nevéhez fűződik. Sőt, még a bejelentkező szlogenjeikre is büszkék voltak, hiszen annak kidolgozására is nagy gondot fordítottak. A reformkori Honderű című lap egyik írása szerint egész „ordítóintézetet” tartottak fenn erre a célra, ahol a tapasztalt öregek csekély ellenszolgáltatásért megtanították a fiatalabbakat, hogy miként kell a legcélszerűbb szavak megválogatásával jelezni, hogy megérkeztek. Bizonyára azt is gyakorolták, hogy milyen hangképző technikát kell ahhoz alkalmazni, hogy estére is maradjon még hangjuk.
Jól dolgozhattak és a hírnevüket is jól őrizhették, mert a közvélekedés szerint a drótostótok kifejezetten a szorgalmas vándorló iparosokat képviselték. Úgy tartották, hogy alakjukkal a szlovákok többségét is jellemezni lehet, és olyan embereknek írták le őket, mint akik mindig tiszta, szorgalmas és becsületes mesterekként tűntek ki a többiek közül. A korabeli lexikonok szintén ilyennek írták le őket. A drótostótok közül idővel többen is tisztes vagyonra tettek szert, amelyből akár már boltot is nyithattak, vagy más módon léphettek tovább a fém-szakmában. A modernizáció azonban végül az ő szakmájukat is fölöslegessé tette, így ha valaki ma mégis meg akarja reparálni egy törött cserépedényét, semmiképp sem az ő érkezésükre vár, hanem bemegy egy boltba, és ott megveszi a megfelelő ragasztót, hogy azután drót nélkül állítsa vissza a törött tárgy eredeti formáját. Ha viszont mégis összedrótozott tárgyakat akar látni, ilyenekhez is hozzájuthat, hiszen több helyen is őrzik ennek a szakmának az emlékét, és gyakran rendeznek érdekes kiállításokat, a hosszú életűnek bizonyult, drótozott cserepekből.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum