Nem is némák a halak?!

2018. május 10., 14:57
 

Néma, mint a hal – mondjuk gyakran az olyanokra, akik olyankor sem szólnak egy szót sem, amikor pedig azt elvárnák tőlük. A hasonlatunk azonban nem tökéletes, mert, mint kiderült, a víz alatt nagyon is hangosak a halak. Erre azonban a tudomány csak akkor jött rá, amikor az emberek olyan technikai eszközöket vittek le a víz alá, amelyek valamilyen módon összefüggésben álltak a hanggal, és közvetve hozzájárultak az élővilág további vizsgálatához is. Ebből a helyzetből még egy új tudományág is született: a bionika.


 

Mi a bionika?
A bionika létezésére nálunk elsőként Greguss Ferenc tudománytörténész hívta fel a figyelmet, aki 1976-ban, az Eleven találmányok című könyvében (Móra Könyvkiadó) így foglalta össze, hogy mi is a lényege ennek a tudományágnak: „Egyszerűbb ​lett volna csak azt a címet adni könyvemnek: Bionika. De ki ismeri ezt a szót? Még a könyvtárosok többsége is tanácstalan, ha ebből a témakörből keres valaki idegen nyelvű könyvet. Pedig ez a kifejezés találóan jelzi, hogy olyan tudományágról van szó, amely a biológia és a technika között teremt kapcsolatot. Igaz, maga a fogalom sem régi keletű. Noha a múlt század végén néhány műszaki alkotó már érdeklődéssel fordult a természet felé, a bionika csak akkor vált a tudomány világában is elfogadott kutatási irányzattá, amikor 1960 szeptemberében sor került az első bionikai konferenciára az Egyesült Államokban. Azóta a kutatások egyre lendületesebben folynak világszerte, és évről évre nő a tudományos közlemények száma. A bionika nézőpontjából az élővilág eddig ismeretlen részletei és jelenségei tárultak fel”.
És valóban: ő maga is több olyan esetet ír le a könyvében, amelyben azért derült fény egy fontos biológiai jelenségre, mert egy merőben más célú technikai újítás ezt lehetővé tette. Az egyik, leglátványosabb esete ennek a II. világháború idejére visz minket vissza, és a halakkal kapcsolatos.

A jóval New York alatt lévő, Virginia állambeli Chesapeake-öböl volt a színhelye annak a haditengerészeti akciónak, amely elvezette a biológusokat a halak hangkiadási képességének felfedezéséhez.

Mi közük a tengeralattjáróknak a halak hangjaihoz?
1942 tavaszán kiéleződött a helyzet a náci Németország és az USA között, ezért egyre gyakrabban jelentek meg német tengeralattjárók az Atlanti-óceán partvidékén. Ezért az amerikai hadsereg technikusai mikrofonokat helyeztek el a víz alatt a partok előtt cirkáló német tengeralattjárók felderítésére. A legtöbb mikrofont a Chesapeake-öböl bejáratánál tették le. Ez az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb kiterjedésű torkolatvidéke, Maryland és Virginia államok között. A mintegy 300 kilométer hosszan elnyúló öbölbe több mint 150 folyó és patak torkollik.
A víz alá letett, érzékeny mikrofonokat a tengerben terjedő géphangok érzékelésére fejlesztették ki. A cél az volt, hogy a mikrofonok jelezzék, ha elúszik felettük egy tengeralattjáró, amelynek hangja a felszín fölött emberi füllel egyáltalán nem hallható. Már csak azért sem, mert bár a német tengeralattjárókat, az U-Bootokat a víz felett a hangos dízelmotorokkal hajtották, a víz alatt azonban ezekhez nem volt elég oxigén, ezért a halkabb villanymotorokra váltottak át. A fenékre helyezett mikrofonok azonban ezek halk hangját is érzékelték, és azonnal jelezték a hanghatás megjelenését a parti megfigyelő állomásoknak. Az öbölben azonban hiába figyelték a technikusok a műszereket: a tenger alatti mikrofonok hosszasan nem jeleztek semmit. Egy napon azonban mégis érkeztek jelzések, és a megfigyelőállomáson azonnal elrendelték a riadókészültséget. Fegyveresek figyelték, hogy mikor bukkannak fel tengeralattjárók az öbölben, ám semmi ilyesmi nem történt, miközben éjfélre a jelzések is megszűntek. Ekkor a haditengerészeti búvárokat küldött a mélybe, de ők sem találtak semmit. Másnap megismétlődött ugyanez a helyzet: napközben a mikrofonok folyamatosan jelezték, hogy hangok érik őket, és éjfélre ezek ugyanúgy abbamaradtak. Ugyanez történt olyankor is, amikor ún. akusztikus aknákat helyeztek el a víz alá, amelyek ugyancsak a víz alatti hangokra reagáltak, és elvileg a felettük elúszó tengeralattjárókat kellett felrobbantaniuk. Ám ezek nem egyszer olyankor is felrobbantak, amikor szintén semmiféle hajó nem járt arra. Mind több helyen vált egyértelművé, hogy a hangok nem emberi tevékenységből származnak, ezért logikusan gondoltak arra, hogy valószínűleg a természetből erednek. Ekkor biológusokat hívtak segítségül, és azok rá is jöttek a rejtélyre: mivel a tavaszi időpontban az öbölben igen nagy számban gyűlnek össze íváshoz bizonyos halak, a mikrofonok csakis az általuk keltett hangokat érzékelhették. Ezután a halak vizsgálatai be is bizonyították a feltételezéseiket: kiderült, hogy a csikóhalak közé tartozó, később dobos halaknak elnevezett élőlények valóban erős hangokat adnak ki. Ám ezt nem hangszálakkal teszik, mint pl. az emlősök, hanem az úszóhólyagjukkal. A halak gyors egymásutánban többször is úgy húzzák össze a hólyagjukat, hogy attól kopogtató hang keletkezik. Ettől kezdve biológusok tucatjai kezdték vizsgálni a halak hangkiadási módszereit, és hamarosan beigazolódott, hogy a halak igen sok faja használja ehhez hasonlóan az úszóhólyagját hangkiadásra.

A kétszínű papagájhal a foglebenyeivel „muzsikál”, de ezt mi szerencsére csak akkor halljuk, ha bemikrofonozzuk a környezetüket.

Mitől válik hangszerré az úszóhólyag?
Az ördöghal szintén az úszóhólyagjával ad ki hangot. Ő az izmaival rezegteti a hólyagja falát, amitől a benne lévő gázmolekulák vibrálni kezdenek, és ez olyan búgássá áll össze, mintha egy hajókürt szólna. Közelről a búgás olyan erős, mint egy repülőgép légcsavarja: az átlagos rezgésszáma 75-300 Hz, de előfordul, hogy 4800 Hz-es, sőt 6000 Hz-es hangot is mérhetnek a műszerek. A tengeri vörösbegy más technikával „énekel”: az ő hólyagján egy apró lyuk van, s a hal ezen áramoltatja a levegőt ki-be a hólyagizmaival, elképesztő gyorsasággal. A lyukon másodpercenként kétszázszor átzúgó levegőtől a hártya rezgésbe jön, a hólyag fala pedig felerősíti a hangot. Az európai íjhalnak ezzel szemben van egy kis ablaka a hólyagján, amely éppen a melluszonya alatt helyezkedik el. Neki nem kell mást tennie, csak rácsapnia erre az ablakocskára, amitől tompa, dobbanásszerű hang keletkezik körülötte.

„Húros hangszerek” is vannak a víz alatt?
Igen: az árnyékhalak az óceán hegedűsei. Ők a koponyájuk és a gerincük közt feszülő izomszálaikat tudják úgy megrezegtetni, hogy azokból zengő hangok keletkezzenek. A tüskéshalakat és a papagájhalakat azonban legfeljebb a kezdő hegedűsökhöz sorolhatnánk, hiszen ők olyan csikorgó és recsegő-ropogó hangokat adnak ki, amelyek hallatán talán még el is tanácsolnák őket, mindenfajta zeneiskolából. Ezek a halak ugyanis a garatfogazatukkal ill. a foglebenyeikkel adnak ki hangokat, amelyek meglehetősen kellemetlenek az emberi fülnek. Ugyanígy a már említett íjhal is átvált olykor a hólyagmuzsikáról a fogcsikorgatásra. Szerencsére azonban ezeket a zenéket az embernek, ha csak nem kényszerül éppen tengeralattjárók kilesésére, nem kell meghallgatnia. Ezért igazat kell adnunk a költő Christian Morgensternnek, aki mégis csak hangok nélkül képzelte el a halak énekét, és így örökítette azt meg, A hal éji éneke című versében:

 

 ˉ
˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘
ˉ

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum