Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Zenélő dobozok, kintornák és verklik

2018. június 06., 15:48
 

Hatvan-hetven évvel ezelőtt még megszokott esemény volt a bérházakban, hogy egyszer csak valaki betolt az udvarra egy furcsa, zongoraszerű építményt, majd az oldalán lévő kart tekerni kezdte, hogy azután az egész házat betöltsék az éppen divatos slágerek hangjai. A napközben otthon lévő lakók – többnyire nők és öregek – ilyenkor kiszaladtak a gangra, és olykor együtt is dúdolgatták a dallamokat a verkli néven ismert hangszerrel. Amikor pedig véget ért a műsor, papírba csomagolt pénzdarabokat dobtak le az udvarra a koldusnak, aki ezt a rövid szórakozást lehetővé tette a számukra. És bár ezekben az években már bőven voltak a háztartásokban rádiók és lemezjátszók, de az emberek mindig szívesen fogadták a sajátos hangú verklit, és pénzt is szívesen adtak az ezeket működtető szegényeknek, akiket gyakran kintornásoknak is hívtak.


 
Magyarországon a hatvanas években is láthattunk még verklist, aki azonban a panelházak közt már nem talált magának udvart.

Mikor született meg a gépzene?
A verkli már a 19-dik század népszerű mechanikus zeneszerszáma volt, zenegépek azonban ennél jóval régebben is léteztek. Annak lehetősége, hogy ne csak akkor szólhasson zene, amikor azt emberek éppen létrehozzák, hanem gépi úton is lehessen dallamokat játszani, már a reneszánsz korban is izgatta a kreatív embereket. Ekkor azonban még az élő zenei előadások rögzítését nem lehetett megoldani, az egyetlen lehetőség tehát az volt, hogy valamilyen mechanikus módszerrel, vagyis zenélő automatákkal hozzák létre a zenét. Ezek megépítéséhez azonban az általános technikai fejlődésen kívül a matematika és az informatika segítségére is szükség volt, ami csak a 18-dik század közepétől vált lehetővé. Ekkor követelte ki ugyanis a textilgyártás, hogy a matematikusok oldják meg a szövőgépeken a minták programjainak vezérlését, vagyis találják ki a programozást. A zenegépeknél pedig szintén ugyanez volt a feladat, csak ott nem a színek, hanem a hangok zeneműbeli mintázatát kellett úgy bevinni egy gépbe, hogy a minták egyes elemei mindig a megfelelő pillanatban kerüljenek be a megfelelő helyre. Ezt kétféle módon lehetett megoldani. Az egyik módszerrel a hangok „programját” – vagyis a dallam és a kíséret szerkezetét – egy forgatható hengerre vitték fel, a megfelelő mintázatban belevert szögekkel, ami a ritmust biztosította. A henger elé pedig olyan lapocskákat építettek be, amelyek különböző hangmagasságon szólaltak meg, amikor a szögecskék megpendítették őket – itt volt tehát beprogramozva a dallam. Erre épültek később az ún. sípládák és a verklik egyszerűbb formái is. A másik módszer ennél bonyolultabb volt: itt ugyanis a szövőgépekhez kitalált, lyukszalagos rendszert alkalmazták. Ezek alapja az 1690 körül bevezetett, vászonszalagra ragasztott faelemek, majd lyukasztott papírcsíkok rendszere volt, amelyet azután a neves francia feltaláló, Joseph Marie Jacquard és a német származású, amerikai statisztikus, Herman Hollerith fejlesztett tovább (ez utóbbi egy népszámláláshoz használta fel a találmányt), és tett elterjedtté. (Mindezek részletes leírását ld. az Egy nagy cég születésnapja c. cikkünkben is. Ezek a programvezérlések segítették elő tehát azt, hogy lyukszalagos rendszerrel működtessenek mechanikus szerkezeteket, amelyek zeneszámokat tudnak megszólaltatni. A lyukkártyás zenegépekben pedállal működtetnek egy fújtatót, amelyet összekötnek a gépbe beépített rézlemezzel, amelyen kilyukasztott billentyűk vannak. A zeneszám hangjait kódoló lyukszalagot a rézlemez fölött húzzák el. A hangok attól jönnek létre, hogy a lyukszalag és a billentyűk lyukai közt hol vákuum keletkezik, hol pedig ez megszűnik, majd ez a nyomásváltozás hozza működésbe a fújtatót, amely leüti a hangot adó billentyűt.

Egy zongoraverkli lyukszalagja.

A 18-dik század végétől Észak-Olaszországban, a Németalföldön, Szászországban már sok helyen gyártottak zenélő automatákat, az egyes részmunkák megosztásával. Némelyik cég a dobozokat és sípokat gyártotta le, mások viszont arra specializálódtak, hogy a zenéket szöges hengerekre, papírcsíkokra vagy bádogkorongokra rögzítsék. Ezek a zenegépek gyakran az orgonák hangját utánozták, de emellett még sokféle hangszert tudtak utánozni. A templomokban, vásártereken és vendéglőkben egyaránt felállították őket, az utcákon mozgó formaként azonban ekkor még csak rokonuk, a tekerőlant volt jelen. Ez azonban nem tekinthető teljes egészében mechanikus zenegépnek, hiszen ennél csak a kísérő akkordokat szólaltatják meg egy henger mechanikus tekerésével, a dallamot emberi kéz játssza, billentyűkön. A használójának tehát zenésznek is kell lennie.

A képen jól látható, hogy milyen fahengereket alkalmaztak a kintornások a verklikhez. A szerkezetek könnyebbek és olcsóbbak is voltak, ha a drága réz helyett fahengereket vettek hozzájuk. Egy-egy henger 8-10 számot tartalmazott, és egy egyszerű karral váltották ezeket.

Fuvola-órák és zenélő dobozok az otthonokban
A mechanikus zenegépek akkor kerültek be a lakásokba, amikor megjelentek köztük például a fuvola-órák és a zenélő dobozok is. A fuvola-óra rokona a zenélő órának, de nem azonos azzal. Szerkezete egy afféle miniatűr orgona, vagyis ugyanúgy fujtatókkal, sípokkal és billentyűkkel működik, mint a templomok közismert hangszere. Ám ezt nem emberi láb és kéz hozza mozgásba, hanem egy felhúzott rugó (amilyen a mechanikus órák szerkezetét is mozgatta). A rugó egy hengert indít be, s ennek csapjai nyitják meg a sípok nyílását, s egyúttal mozgatják a fujtatókat is, amelyek a sípok számára szállítják a levegőt. Némelyik órát be tudták programozni úgy, hogy minden órában indítsa el a maga műsorát. A fuvola-órák divatja Augsburgból indult, de a 18-dik században már Berlin is élen járt a gyártásában.  Amikor pedig Bécset is elérte, a divat az akkori, nagy zeneszerzők számára is érdekessé vált. Haydn, Mozart és Beethoven is írt olyan darabokat, amelyeket ilyen órákon is le lehetett játszani. Máig három olyan fuvola-óra is fennmaradt, amelyből Haydn szerzeményei szólnak. Magyarországon szintén nagy divatjuk volt a fuvola-óráknak. A fertődi kastélyt építtetője, Esterházy Miklós is rendelt ilyen szerkezeteket. A kismartoni Wolf Múzeumban pedig máig ott áll egy olyan fuvola-óra, amely négy figurát is mozgat, mintha ők játszanák el a felhangzó zenéket. Emellett Sopronban is több olyan, többnyire német földről érkező órásmester dolgozott, aki rendkívül népszerűvé vált a fuvola-óráival.
A zenélő dobozt azonban nem német földön, hanem Svájcban találta ki a genfi Antoine Favre, 1792-ben. Ezt egy egyszerű még szegecses henger vagy perforált szegecses fémlemez vezérli, amely attól jön működésbe, ha kinyitják a doboz fedelét. És bár hosszú ideig szinte csak Svájcban gyártották, később az egész világon rendkívül népszerűvé vált. Főként cigaretta-tartó dobozként adták el, amivel még a huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben is nagy sikert lehetett aratni egy-egy házibulin. De természetesen mindenféle meglepetés-játékok részeként is felhasználták.

Josef Engelhart bécsi festő 1890-ben így képzelte el azt a helyzetet, amelyben a házak lakói két teregetés között táncra perdülnek a verklis zenéjére. Ennyire azonban a legritkább esetben volt vidám dolog, akár a koldulás, akár a házimunka…

Kintorna vagy verkli a pesti-budai utcán
A 20-dik század harmincas éveitől a nagyobb városokban nagy számban voltak jelen az ún. kintornások. A nevüknek valószínűleg a bajor kinterne szó az alapja, amely a pengetős-húros hangszereket jelölte. Ez azután egy latin végződést kapott és kinterna lett, majd a középső magánhangzó a hangrendi illeszkedés jegyében o-ra változott. Így lett a szerkezet neve kintorna, a használóé pedig kintornás. A kintorna egyúttal a verklit is jelölte. A kurblival működő zenegépek, a verklik neve pedig a német eredetű, „munka” ill. „szerkezet” jelentésű Werk szóból származik, a végén a becéző jellegű L hang odaragasztásával. A verklik leggyakrabban ún. zongoraverklik voltak, vagyis a zongoráéhoz hasonló szerkezettel működtek.
A kintornások-verklisek nemcsak a lakóházakban, hanem a nagyobb szabadtéri mulatságokon is igyekeztek szórakoztatni az embereket: a fővárosban például a Tabánban, a Gellérthegyen vagy Óbudán jól ismert figurák voltak. Működésük engedélyhez volt kötve, de a hatóságok a koldulásnak ezt a formáját nem akadályozták meg, és rendszeresen több száz engedélyt is kiadtak a kintornásoknak. Ugyanakkor bizonyos helyeken ­többnyire templomok, hivatalok és iskolák közelében ­– táblákkal tiltották a verklik és a kintornák használatát.
A kintornások életét sokan megörökítették: jelentős írók, köztük Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes is írtak róluk, de olykor slágerekben is megjelenik a verkli vagy a sípláda. A verklit egyébként az amerikaiak monkey organnak, vagyis majomorgonának nevezték, mert egykor a szerkezet tetején gyakran ült egy kis majom, nem egyszer kalappal a kezében, hogy magából a kalapozásból, pénzgyűjtésből is műsor legyen. Magyarországon ez nemigen fordult elő, de a verklisek-kintornások e nélkül is jó műsort tudtak létrehozni, magukból a zeneszámokból, amelyeket a hangszerükre rátettek vagy rátetettek. A kintornások az esetek többségében lépést tartottak a legújabb zenei divatokkal, és a legritkább esetben fordult elő, hogy a lakók kifütyülték volna őket, mert csak lejárt slágereket kezdtek el tekerni az udvarukon.

 

Lévai Júlia

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum