Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A Bering-szoros névadójáról

2018. augusztus 09., 15:57
 

A 16-17-dik században még nem lehetett tudni, hogy vajon van-e olyan földnyelv, amely összeköti az ázsiai és az amerikai kontinens hatalmas tömbjét, vagy csak a vízen lehet átjutni az egyikről a másikra. Ennek fölfedezése azonban ugyanúgy, ahogyan minden hasonló vállalkozás, rendkívüli áldozatot kívánt az akkori emberektől, akiknek a korában még nagyon sok eszköz hiányzott az utazások biztonságához és a földrajzi pontok felméréséhez. Mégis sokan voltak, akik minden áldozatot vállaltak, mert úgy érezték, hogy elég kíváncsiak és elég ügyesek, kitartóak az efféle utakhoz. Ilyen volt a dán Vitus Jonassen Bering is, akiről végül elnevezték a két földrész közt felfedezett szorost.


 

Miért éppen orosz szolgálatban?
Vitus Jonassen Bering 1681. augusztus 5-én vagy 12-én született, a dániai Horsens városában. A szülői házban azonban nemigen érezhette jól magát, és kalandvágyó természete is hamar megnyilvánulhatott, hiszen annak ellenére, hogy jómódú családban született és akár egyetemre is mehetett volna, ő már tizennégy évesen inkább hajósinasnak állt. A következőkben pedig soha nem tért vissza a szülővárosába, csak egyszer tett egy rövid látogatást. Kezdő hajósként a következő években Indiába és a Karib-tengeri szigetekre is eljutott, még bálnavadász-hajón is szolgált, majd hogy egy szinttel feljebb lépjen, Amszterdamban kitanulta a navigátori mesterséget. Sorsát alapvetően meghatározta, hogy abban az időben Oroszországból indultak a legjelentősebb expedíciók, Nagy Péter cár támogatásával. Beringet azonban nemcsak a tengeri utazások, hanem a szárazföldi harcok terén is az oroszokhoz kötötték: a cári flotta tisztjeként harcolt először a svédek, majd az Azovi-tengeren a törökök ellen. Közben egy orosz nővel kötött házasságot, aki sok mindenben kitartó partnere lehetett az életében.
1723-ban első osztályú kapitánnyá és hajóparancsnokká nevezték ki a cári flottában, 1725-ben pedig Nagy Péter cár személyesen választotta ki őt arra, hogy feltérképezze Szibéria ismeretlen keleti partvidékét. A cél az volt, hogy jusson el egészen az általuk ismert földrész végéig, ahonnan már fel lehet mérni, hogy milyen az összeköttetés Ázsia és Amerika között. Az Atlanti-óceánról a Csendes-óceánra vezető északi útvonalat, az úgynevezett Északkeleti átjárót akkor már régóta szerették volna feltérképezni, hogy ezzel is kibővüljenek a kereskedelmi útvonalak. Bering felkérését jóval megelőzően, már az előző évszázadban is volt egy fontos orosz vállalkozás ez ügyben: az orosz-kozák Szemjon Gyezsnyov indult el a Kolima folyó torkolatától keletre, 1648-ban, és ki is jutott a Csendes-óceánra. Ám később elvesztek az általa készített feljegyzések, így a területről változatlanul nem tudtak semmi. Bering tehát most ismét elindult, ezúttal Ohotszk felé, amelynek során Kamcsatkát is érintette. Kamcsatka azért volt fontos, mert ez Oroszország távol-keleti részén fekvő félszigete, amely közel 1250 kilométer hosszan nyúlik bele a Csendes-óceánba, de mivel félsziget, még biztonságos visszautat biztosít, mindenfajta expedíció számára. Bering kb. száz emberrel indult neki az útnak, amely két évig tartott, és amelynek során gyalog és lóháton jutott át Szibérián, rendkívül nehéz körülmények között. Végül szerencsésen elérték Ohotszk kikötőjét, ahonnan át tudtak hajózni a szemközti Kamcsatka-félszigetre. 

Ma már pontosan látjuk, hogy a két, nagy földrész között nincs szárazföldi összeköttetés, hanem egy keskeny szoros, a mai Bering-szoros húzódik. Az egykori felfedezőknek azonban nagyon sok áldozatot kellett hozniuk ennek megismeréséért.

Felfedezte vagy nem fedezte fel?
Bering és társai egy Szent Gabriel névre keresztelt hajóval indultak el Kamcsatkáról 1728. július 13-án, északkelet felé, hogy tehát megtudják, van-e még esetleg valahol szárazföldi összeköttetés, vagy csak a vízen lehet eljutni Amerikába. Egy hónap elteltével elérték a később Beringről elnevezett szorost, majd azt a pontot is, ahonnan - ma már tudjuk - látni lehet az amerikai partot. Ám az akkori zord időjárás, a folyamatos köd ezt nem tette lehetővé. És bár akkor már egy évszázada léteztek távcsövek, de ezek még nem voltak annyira erősek, hogy megláthatták volna velük a túlsó partot.
Bering mindezek során úgy vélte, hogy egy dologban biztos lehet: Ázsia és Amerika között nincs szárazföldi összeköttetés. De hogy ahol hajózott, az vajon mekkora szelete a tengernek, és minek tekinthető, arról már nem lehetett tudomása. Mindenesetre befejezettnek tekintette a küldetését, és visszaindult.

Kemény megpróbáltatások
Az orosz uralkodók azonban nem elégedtek meg ezzel az eredménnyel, és a következő évben Beringet ismét megbízták egy úttal: most azzal, hogy már rögtön a tengeren, egyenesen kelet felé hajózva jusson el Amerikába. És bár ez az út sem hozott sok sikert, Anna cárnő természetesen értékelte az erőfeszítéseit, ezért nemesi címmel is felruházta. Nem sokkal később ismét egy újabb expedíció vezetésére kérte fel, amelyben azonban már több ezer ember részvételét biztosították a számára. A cél ismét az volt, hogy tárják fel a két földrész közötti szakaszt, de lehetőleg menjenek is tovább, és térképezzék fel mindkét partvidéket.
Beringnek már az első útján is társa volt egy orosz hajós, Alekszandr Csirikov, akivel most is együtt indultak útnak. Bering a Szent Péter nevű hajót, Csirikov a Szent Pált irányította. 1740 szeptemberében futottak ki a vízre, miután az útjuk előkészületei során, a csoport bázisaként Petropavlovszkot, Kamcsatka mai fővárosát is megalapították.
A közös utat azonban drámai esemény törte meg: a két vitorlást egy vihar olyan messze sodorta egymástól, hogy többé már nem találták meg egymást. Mint később kiderült, Csirikov egészen Amerika északnyugati partvidékéig sodródott, de mivel ott nem talált alkalmas kikötőt és a készletei is fogytán voltak, szerencsésen visszatért Kamcsatkára.
Bering viszont 1741. július 16-án végre megpillantotta Alaszka partjait, és ki is tudott kötni a közelében lévő Kajak-szigeten. Csakhogy most is közbeszólt a rossz idő, emellett az élelmezésük sem volt megfelelő, ezért egyre romlott a legénység állapota. Ezért Bering ismét visszafordult az útról, és Kamcsatka felé hajózott. Eközben felfedezte fel az Aleut-szigeteket, ami szintén jelentős eredmény volt.

A Kamcsatkától jobbra látható, kicsiny szigetcsoport egyikén lelte halálát a Bering-expedíció tagjainak fele, a vezetőjükkel együtt.

Mi vezetett a tragédiához?
A legfőbb gond az volt, hogy ekkor még nem ismerték a vitaminok létét és jelentőségét, és nem tudták, hogy a vészes C-vitamin hiány, vagyis a skorbut megelőzésére savanyúkáposztát kell magukkal vinni a hajóútra. Enélkül hiába ették a sok szárított húst vagy az egyéb, lisztből készült ételeket, drasztikusan leromlott az állapotuk. A hajó végül egy kopár, fátlan szigeten próbált menedéket találni, a Kamcsatka-félsziget melletti szigetcsoportnál. Bering úgy gondolta, hogy itt át tudják vészelni a borzalmasan hideg telet, és majd tavasszal visszahajóznak Kamcsatkára. (A szigetcsoportot végül róla nevezték el Parancsnok-szigeteknek.) Sajnos azonban a legénység fele Beringgel együtt még decemberben belehalt az elviselhetetlen körülményekbe.
A nagy hajós és felfedező sírját csak évszázadokkal később, 1991-ben azonosította be egy expedíció.

Kik maradtak életben és hogyan?
A legénységnek körülbelül a fele szerencsésen túlélte a telet, és ebben valószínűleg nagy szerepe lehetett Georg Wilhelm Stellernek is, aki orvos és biológus is volt. Ő egyrészt felfedezett egy ehető, nagy testű állatot a szigeten: a tengeritehenek egy faját, amelyet később róla neveztek el Steller-tengeritehénnek. Emellett volt még a szigeten medvefóka és oroszlánfóka is, amelynek a húsát szintén meg lehetett enni. De Steller legnagyobb érdeme mégsem ezek felfedezése volt, hanem az, hogy megérezte: bármennyire is visszataszítónak  látják, a leghasznosabb, ha barnamoszatokat is esznek. Valószínűleg kitapasztalta, hogy ha moszatból készít ebédet, csökken a skorbuttal járó ínyvérzése, és ebből arra következtethetett, hogy akkor a moszatban gyógyító erő rejlik. Akit tehát rá lehetett venni, hogy egyen a moszatból, életben maradt, és így 45-en tavasszal neki is foghattak, hogy az előttük lévő hajóroncsokból építsenek egy használható vitorlást, és azzal visszajussanak Kamcsatkára. Tervük sikerült is, és mivel a régi, jó barát, Csirikov közben a keresésükre indult, Kamcsatkán meg is találta őket, így az ő sorsuk jóra fordult. Bering emlékét pedig nagy tisztelettel megőrizték, így azután később a szoros és a tenger ottani része is az ő nevét kapta.

Szofron Fjodorovics Hitrovo szintén a Bering-expedíció tagja volt. Ő örökítette meg egy rajzon Kelet-Kamcsatka korai térképét, amelyre a Parancsnok-szigetek fölé a Steller-tengeritehenet, az északi medvefókát és a Steller-oroszlánfókát is odarajzolta.

Sajnos a Steller-tengeritehén sorsáról már nem lehet hasonló jókat mondani: a biológus róla adott leírásának ismertté válása után később hajósok tömege ment a Parancsnok-szigetekre, és számolatlanul ölte le a húsukért és zsírjukért az állatokat. Így 1768-ban már az utolsó példányukat érte egy szigony, miáltal a szerencsétlen faj egyszer s mindenkorra kihalt a Földről. Mára csak egy modelljüket láthatjuk, a londoni Természettudományi Múzeumban, illetve egy abszurd verset olvashatunk róluk, a német Christian Morgenstern költő jóvoltából. Ez utóbbi viszont legalább líraivá teszi az emléküket, ha már mást nem tehetünk értük.

 

A kihalt tengeri tehén

A kihalt tengeri tehén
Egy este
A Müllerné őnagyságát kereste.
Felírta egy cédulára halkan:
Én már régesrég kihaltam.
Ezt körbeadták szépen a terembe,
S a tengeri tehén elment merengve.
(Fordította Szabó Lőrinc)

 

Lévai Júlia

 

 

Olvass bátor felfedezőkről, vakmerő kalandokról a Mi MICSODA sorozat Nagy felfedezők című kötetében!

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum