Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Minek köszönhetjük Pompeii romváros létét?

2018. november 22., 19:50
 

Mint az közismert, az Olaszország déli részén fekvő Pompeiit (közismert nevén: Pompeji) 79-ben a Vezúv kitörése teljes egészében elpusztította. Ám mivel később több szakaszban is dolgoztak régészek a területen, ma egy teljes egészében feltárt romvárosba látogathatnak el az érdeklődők. A 66 hektárt felölelő terület a világ legnagyobb összefüggő romvárosa, amely 1997 óta az UNESCO Világörökség listáján is ott van, és amelyet évente több mint kétmillió turista néz meg. Állapotának megőrzése azonban komoly gondot jelent. Mára több épületét is az összeomlás fenyegeti, és a romok megmentése csak nemzetközi együttműködés révén lehetséges. Szerencsére a világban sokan tudják, hogy milyen nagy a jelentősége a feltárt leletek megőrzésének, ezért Pompeii remélhetőleg nem fog másodszorra is elpusztulni.


 
Ma turisták milliói látogathatnak el a tragikus sorsú városba, amelyben a régészek jóvoltából nemcsak az ókori emberek drámai halálába, hanem az életébe is belelátni.

Miért éppen oda építették? 
A várost oszkok alapították, az i. e. 6. században, egy tengerhez közeli lávafennsíkon, amely a Vezúv egyik régebbi kitörése során keletkezett. Az alapítók azt gondolhatták, hogy miközben a kikötő közelsége óriási lehetőségeket biztosít számukra a tengeri kereskedelemben, ugyanakkor nagyobb biztonságban is vannak, jobban átlátják a területet, mintha közvetlenül a tengerparton élnének. Ami a kereskedelmi lehetőségeket illeti, azok terén valóban be is váltak a reményeiket, a magaslat kínálta előnyök azonban nem mindig voltak elegendőek ahhoz, hogy megóvják a várost a hódítóktól. A település hosszú időn át kemény harcok színtere volt. Elsőként a görögök akarták megszerezni a Nápolyi-öblöt és környékét, ami elsőre sikerült is nekik, és ők további kikötőket, hajóbázisokat és hatalmas erődöket is kiépítettek a területén. Ezután i.e. 525–474 között az etruszkok uralma alá került a város, ám miután a görögök Cumaenál legyőzték őket, ismét a görögök vették át az irányítást. A két nép vetélkedésének végül a szamnisz-civilizáció vetett véget, amelynek uralma alatt ismét jelentős építkezések zajlottak. A régészeti ásatások később több szamnisz építményt és vélhetően az ugyanahhoz az időszakhoz tartozó szobor- és falfestménymaradványt is feltárt. Mivel azonban Pompeii tagja volt a campaniai városok Róma elleni szövetségének, i. e. 89-ben Sulla csapatai megtámadták, és bár a szövetségesei részt vettek a harcokban, a város i. e. 80-ban Róma fennhatósága alá került: Colonia Cornelia Veneria Pompeianorum néven római kolónia lett. Mivel fontos állomás volt azon az útvonalon, amelyen a tenger felől érkező árukat Róma és Dél-Itália felé továbbították, ha sok önállósággal nem is rendelkezett, de az időszak szintén kedvezett a kereskedelmének. A várost folyamatosan fejlesztették, és különösen Augustus császár uralkodásának idején gazdagodott, további épületekkel. Ekkor épült fel pl. az amfiteátruma is, emellett a központi úszómedencéje, számtalan városi kútja, négy városi fürdője és a várost vízzel ellátó vezetékrendszere. Az a kiemelkedően korszerű városépítészet, amelyet majd több évszázaddal később ámulattal néztek a régészek, ennek a kornak is köszönhető. Bár a területen gyakoriak voltak a földrengések, mivel a Vezúv maga nem mutatott semmiféle aktivitást, ezeket nem hozták összefüggésbe vele, és kihalt vulkánnak tekintették. Ezért abban a korban Pompeiit és környékét mindenki biztonságosnak hitte.
Nem a korabeli emberek hibája, hogy a vulkán azután egyszer csak rácáfolt erre a vélekedésükre.
A Vezúv végzetes kitörése után az elpusztult Pompeii helyére már nem költözött be senki, szemben a közeli, szintén áldozatul esett Herculaneum és Nuceria városokkal, amelyek fölé épültek újabb települések. Pompeii környezetében viszont féltek a tűzhányó közelségétől, és a megsemmisült városnak még a neve is eltűnt nemcsak az ott élők, de az egész világ emlékezetéből. Akik mégis emlékeztek rá, azok is csupán a La Cività (A város) néven emlegették. Hogy azután mégis előkerült, sőt, kiemelt fontosságúvá is vált, azt egy olyan véletlennek köszönhetjük, amely azonban mégis csak kapcsolódott az itáliai hagyományokhoz. Azok között ugyanis az ókori birodalom vízhez kötődő kultúrája, ezen belül a csatornázás fontosságának tudása és gyakorlata változatlanul jelen volt. Ezért amikor a közeli Sarno folyó rendezetlensége már egyre több gondot okozott, a környező városokban nekiláttak a szabályozásának és a vidék megtervezett becsatornázásának. Ez pedig visszavezette őket a rég betemetett Pompeii városához is.

Az egyik legismertebb freskón egy lakoma jelenetét látjuk.

Amit kiástak, rögtön el is adták
A Sarno-folyóhoz kapcsolódó csatornaásások során, 1592-ben a munkások falmaradványokba ütköztek, aminek a jelentőségét a munkálatok vezetője, Domenico Fontana nápolyi mérnök azonnal felismerte, ezért szakértőket hívott, és most már kiemelt figyelemmel ásatta ki a további leleteket. Ekkor különleges falfreskók, s mellettük márványtáblák és érmék is előkerültek a földből, amelyek értékével a terepen dolgozók mindannyian tisztában voltak, ezért igyekeztek is elterjeszteni a hírt. Mivel azonban ekkor a régészet illetve a muzeális értékek megőrzésének szakmája szinte még nem is létezett, a tárgyak iránt a tudományok területéről nem érdeklődött különösebben senki. Annál inkább felizgatta viszont a hír az arisztokrácia néhány tagjának fantáziáját. Ezért is történt, hogy miközben a feltárt leleteket senki sem vette nyilvántartásba és szállította biztosan őrzött helyre, egy d’Elboeuf nevű herceg azonnal birtokot vásárolt a területen, és a saját elképzelései alapján, elsősorban haszonszerzési céllal, ásatásokba kezdett. Ezek során talált is három márványszobrot, amelyeket azután egyszerű áruknak tekintett, és el is adta azokat, Savoyai Jenő osztrák hercegnek. Ő pedig II. Frigyes Ágost szász választófejedelemnek adta tovább. Ez utóbbi végül a saját udvarába, Drezdába szállíttatta a szobrokat, amelyeket ezért később Drezdai nők néven emlegettek. A szobrok különösen tetszettek a herceg lányának, Mária Amáliának, aki a nápolyi király feleségeként rávette férjét az ásatások folytatására. Ezután azonban jó ideig nem került elő különösebben értékes lelet. A spanyol mérnök, Rocque Joaquín de Alcubierre, aki d’Elboeuf herceg ásatásainál is dolgozott, maga is visszatért a herculaneumi ásatáshoz. Ám egy újabb véletlen során ismét értékesnek látszó leletek kerültek elő, ezért négy év szünet után ismét elindították a feltáró munkákat, amelyeket most már egy komoly szakmai szervezet, a Herculaneumi Akadémia felügyelt. A szakmai figyelem felébresztésében nagy szerepe volt Johann Joachim Winckelmann ásatásvezetőnek, aki folyamatosan tiltakozott az arisztokrácia önző gyakorlata ellen. Felháborítónak találta, ahogyan a köreikben a feltárt kincseket a saját gazdagodásuk és szórakozásuk forrásának tekintették. Ő maga szakszerű kiadványokkal is igyekezett érzékeltetni, hogy itt kultúrtörténeti kincsekről van szó, amelyek az egész emberiség értékeit képviselik, és amelyek nem főúri kastélyokba valók, hanem a nagyobb közösség számára fenntartott múzeumokba. Kitartó munkájával sikerült is elérnie, hogy egyre többen értették meg a római kultúra maradványainak jelentőségét, és ezzel erősítették az Akadémia törekvéseit is.

Közbelép a szakszerűség
A feltárások során szobrokat, ékszereket és újabb freskókat találtak, amelyeket azonban most már nem hagytak szabad prédává válni. Porticiban egy külön múzeumot építettek fel a betemetett városból előkerült értékek számára, és ettől kezdve ezeket igyekeztek megőrizni az üzleteléstől. Mindezek során a szerencse is melléjük szegődött: 1763-ban egy táblát találtak, Respublica Pompeianorum felirattal, amelynek alapján végre be tudták azonosítani a várost. A szakemberek azt is eldöntötték, hogy a külön felépített múzeum a megoldásnak csak az egyik része, az igazi megoldás az, ha az egész területet teszik múzeummá, vagyis szakemberek által kezelt és karban tartott területté. Ennek jegyében ugyancsak ebben az évben a feltárások helyszínét olyan állapotba hozták, hogy oda már a nagyközönség is bemehetett. Ekkorra már a nagy színház, Ízisz temploma, a Herculaneumi kapu és a Diomédész-villa kiásott-megtisztított romjai is ott álltak a terepen. A feltárás különlegessége pedig olyan embereket is oda vonzott, mint pl. a költő Goethét és a zeneszerző Mozartot.

Giuseppe Fiorelli az egyik legkiválóbb ókorrégész, numizmatikus és múzeumigazgató volt.  Módszerei jelentősen megújították a régészetet.

Mit hozott a 19-dik század?
1860 után egy különösen elhivatott régész, Giuseppe Fiorelli is részt vett a pompeii munkálatokban. Az ő tudása, gondolkodásmódja végül nem pusztán a helyszínen hozott nagyon fontos változásokat, hanem általában is forradalmasította a régészetet. Pompeiiben addig még nem ismert módszereket alkalmaztak, amelyek nemcsak azt tették lehetővé, hogy az épületek és a tárgyak minden egyes részét sérülés nélkül kiássák és szakszerűen restaurálják, hanem egyúttal azt is, hogy az ott élő, egykori emberek létéről és életéről is mindenre kiterjedő információkat kapjanak. Fiorelli ötlete volt az is, hogy – szobrászok módjára – öntsenek gipszet azokba a láva-üregekbe, amelyek láthatóan egy-egy ember vagy állat nyomait, körvonalait őrzik. Ezekből a szobrokként megmerevedő gipszöntvényekből állhattak elő a pompeii emberek megrázó alakjai, amelynek láttán a múzeumváros látogatói nemcsak azt élhetik át, hogy mekkora ereje is van fölöttünk a természetnek, de azt is megláthatják általuk, hogy milyen gazdag és színes életet élhettek az ókori város lakói. Hiszen még konyhákban, kertekben és fürdőkben is láthatjuk őket.
Fiorelli után további a régészek és tudósok folytatták az immár minden részletében szakszerűen végzett ásatási munkálatokat, amelyek utolsó szakaszában már nemcsak az épületek falszerkezeteinek megőrzésére törekedtek, hanem a hiányzó részek helyreállítására is. Sajnos a huszadik század ez ügyben is megmutatta a kétarcúságát. A második világháború során ugyanis a szövetségesek egyik felderítő repülőgépéről úgy látták, hogy nácik fészkelték be magukat a romváros épületei közé. Ezért a szövetséges haderő parancsnoka elrendelte a város bombázását, amelynek során romba dőltek a kiásott épületek. A helybéliek elmondása szerint ráadásul néhány bomba az akkor éppen aktivizálódó Vezúvot is elérte, és sokak szerint ez okozta a tűzhányó legutóbbi nagy kitörését, 1944-ben. Utólag kiderült, hogy a kiküldött felderítő tévedett, de ezzel akkor már nemigen lehetett mit kezdeni. A területet a háború után a dokumentációk alapján rendbe hozták, s a rengeteg, szakszerű munka lehetővé tette, hogy szinte életre keltsék a szerencsétlen sorsú várost. Amely méltó is a csodálatunkra, hiszen kiemelkedő színvonalon képviselte az ókori kultúra gazdagságát és feltűnő modernségét.

 

Lévai Júlia

Áss te is az ókor mélyére a Mi MICSODA sorozat Az ókori Róma című kötetével!

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum