Tabor
Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Vadnyugat, az aranyásóktól a cowboyokig

2019. március 21., 16:58
 

Kevés olyan helye van a világnak, amely annyi ember fantáziáját mozgatta volna meg, mint a Vadnyugat. Az amerikai földrésznek ez a területe íróktól, dalszerzőktől kezdve a filmkészítőkig sokakat megihletett. A különféle történetekből megismert, jellemző indián- és cowboy figurák pedig sok gyerekek számára lehetnek izgalmasak.


 

Mit jelentett a farmerek megjelenése?
A Vadnyugat kifejezés azt a területet jelöli, amely az Amerikai Egyesült Államokat alapító, tizenhárom egykori gyarmattól nyugatra fekszik, a hatalmas Mississippi folyón túl. Nevét nem ok nélkül kapta, hiszen a földrésznek valóban ez volt a legvadabb történetekben bővelkedő területe.
Őslakói indiánok voltak, akik egészen a 19-dik századig viszonylag nyugalomban élhettek a vadonokkal és hatalmas síkságokkal tarkított területen, ahová elsőkként csupán prémvadászok érkeztek a keleti részekről. Velük nem kellett különösebben konfliktusokba keveredniük, mert ők valóban csupán vadászattal foglalkoztak. Később azonban már olyan farmerek is betelepültek, akik alaposan megbolygatták a vidék rendjét, hiszen a gazdaságaik növelése érdekében nagy léptékben kezdték el irtani az erdőiket. A velük való összeütközések elkerülése érdekében Jackson elnök az 1830-as években erőszakkal arra kényszerítette az őslakos indiánokat, hogy költözzenek át a Mississippin túlra, ahol úgymond örök időkre biztosítottak a számukra vadászterületeket. Csakhogy a kitartóan előrenyomuló telepesek, akik tutajokat építve ereszkedtek le az Ohio folyón, végül a Mississippin is átkeltek, és a század közepére ennek túlsó partján is letelepedtek. Így jött létre például Iowa és Louisiana új állama is. Az indiánok tehát egyre kisebb létszámban maradhattak meg az eredeti élőhelyükön, elsősorban az oda érkező farmerek miatt. És amikor éppen csillapodtak volna a feszültségek, akkor is egy hozzájuk kötődő, véletlen esemény volt az, ami hosszú időre állandósította a békétlenséget.

Az aranyásók alakját számos country stílusú dalban is megörökítették. Ezen a videón régi képeket is látni az életükből.

Egy véletlen átírja a történelmet
A feljegyzések szerint az történt, hogy egy James Marshall nevű mesterember egy fűrészmalom faszerkezetét ácsolta, Kalifornia északi részén, a Sierra Nevada lábainál. Munka közben egyszer csak egy sárgán csillogó kavicsot pillantott meg a hulladékgyűjtő vályúban. Majd miután kivette onnan és jól megnézte, lélekszakadva futott oda a gazdához, és a többiek füle hallatára, lelkesen kiabálta: Úristen! Aranyat találtam!
A fantasztikus hír persze pillanatok alatt mindenütt elterjedt, és emberek tömege özönlött oda, hogy aranyat bányásszon ki az ottani erekből, patakokból, vízmosásokból. Az év végére a Sierrában már több mint 6000 ember mosta az aranyat az ehhez készített szitáival, amellyel kitartó munkával szűrték ki a homokból az aranyszemcséket. A következő év, 1848 végén pedig már megállíthatatlan volt az emberek áradata. Tízezer vállalkozónál is több gyűlt oda, hogy arany után kutasson, hiszen annál biztosabb pénzforráshoz hozzá sem lehetett volna jutni. Kaliforniából, Oregonból és a szomszédos Mexikóból özönlöttek az emberek, és amikor kiderült, hogy itt valóban különösen bőséges ez a jól megmunkálható és nagy állóképességű fém, New York-ból és az egész keleti partvidékről is sokan felkerekedtek. Ettől kezdve az aranyásók vagy aranymosók váltak a térség legmeghatározóbb vállalkozóivá. Ők szinte a szó szoros értelmében éjjel-nappal dolgoztak a vízparton: akár napi 20-21 órát is robotoltak, hogy megalapozzák a jólétüket. Táboraik igénytelen, egyszerű lakóhelyek voltak, ahol kezdetben a bizalom és a segítőkészség uralkodott. Ám mivel az irigység és a kapzsiság mindig megjelenik az ilyen helyzetekben, egyre gyakoribbá váltak a lopások, rablások, sőt, a  gyilkosságok is, ezért a telepeken elkezdték megszervezni az őrségeket, a különféle rendfenntartó csapatokat. Ezekből jött létre hamarosan a westernfilmekből is jól ismert seriff tisztsége is. Mindez azonban hosszú ideig nem tudta megállítani a vadnyugati banditákat, akik ugyancsak uralták a terepet, és akiknek a Vadnyugat a hírnevét köszönheti. Őket szintén a meggazdagodás vágya hajtotta, de ezt a kitartó és fáradságos munka megkerülésével akarták volna elérni, és inkább a fegyverforgatásban gyakorolták magukat. Az aranymosók mellett azután a fokozatosan kiépülő postakocsi járatokat, majd a vonatokat támadták meg, ezeknél hajtották végre a nevezetes rablásaikat. Texas, Arizona és Új-Mexikó jó ideig szenvedett az ő jelenlétüktől. A leghíresebb vadnyugati bandita Jesse James és Billy, a Kölyök volt.

Billy, a Kölyök neves bandita volt, a Vadnyugat 19-dik századi életében.

Miért hozott újabb bajokat a közlekedés megindulása?
Mielőtt kiépült volna a transzkontinentális vasút, Kalifornia számára csak a postakocsi járatai biztosították a kereskedelmi cikkek cseréjét. A déli utat például huszonöt nap alatt tette meg egy-egy járat, a veszélyesebbnél veszélyesebb vidékeken át, San Franciscóig. Urbán Aladár összefoglaló írása szerint az 1858-ban megindult postakocsi vállalkozás 200 állomást tartott fenn az út mentén. Ezeknél a lovak cseréjéről, a szükséges javításokról és az utasok vízzel és élelemmel való ellátásáról egyaránt gondoskodtak. A rablótámadásokat azonban ezeken a helyeken sem tudták mindig kivédeni. Az értéket is szállító, hatlovas postakocsikat Arizona sivatagjaiban különösen gyakran támadták meg banditák. Ezek a kalandos történetek azután gyakran váltak egy-egy film témájává, és a postakocsi is a Vadnyugat jellemző szimbólumaként vonult be a kultúrába. Az ugyancsak ebben az időben megjelenő távíró használata szintén adott feladatot az itt élők számára: a Kaliforniából és Nebraskából már épülő távíróvonal két végpontját néhány évig még a hagyományos módon, élő erővel kellett összekötni. Ennek céljára jött létre az ún. Pony Express, 1860-61-ben. A kb. 2000 mérföldes, de fokozatosan csökkenő útvonalon 40–40 könnyű felszerelésű lovas továbbította az üzeneteket, télen-nyáron, a kis termetű, de szívós pónikkal. Az állatokat 10–10 mérföldenként váltották, a lovasok pedig 60-100 mérföldenként egymást. A munka egyáltalán nem volt könnyű, hiszen a táviratok akkor sem késhettek, ha az időjárás vagy egy-egy bandita akadályozta a továbbításukat. Az is előfordult, hogy nem volt kipihent lovas a váltóhelyen és a postát a már régóta úton lévő személynek kellett továbbvinnie. Ennek a járatnak a hősévé vált azután William F. Cody, a későbbi Buffalo Bill is, aki a legendák szerint egy alkalommal 320 mérföldet tett meg pihenés nélkül, hogy eljuttassa a rábízott postát a rendeltetési helyére. A Pony Express tizennyolc hónapos működése idején csak egyetlen egyszer veszett el küldemény.
Új fejezetet nyitott a Vadnyugat történetében a vasúti építkezések megkezdése is. Az 1850-es években Iowa, Missouri és Kansas területén épült a vasút, a polgárháború (1861–65) kitörése pedig az ún. középső transzkontinentális vonalon kezdtek dolgozni, Kalifornia és Missouri között. 1862-ben a Sziklás Hegységen keresztül vezető vonal kiépítése indult meg. A vállalkozók minden mérföldnyi megépített vonalért ingyen földterületeket kaptak a vasút mindkét oldalán, ami jelentős ösztönzőerőként hatott. Elsősorban kínai és ír vendégmunkásokat foglalkoztattak, ám az ő rendes ellátásukra már nem fordítottak gondot. Ezért olykor ezek az építkezések is valóságos vérengzésekké váltak. A vállalkozók ugyanis a legegyszerűbb élelemszerzési módszerhez folyamodtak: válogatás nélkül ölték le a környéken élő bölényeket, hogy azok húsával lássák el a munkásokat. Sőt, olykor kifejezetten sportot űztek az állatok levadászásából, és pusztán az öncélú szórakozás kedvéért is megölték a bölényeket. Mindez okkal bőszítette föl a helyi lakosokat, akik így ismét konfliktusba és harcokba is keveredtek a vállalkozókkal. A helyi indiánokkal szemben pedig az Unió egyre gyakrabban vetette be az ún. kékkabátos lovasságot, amelyet a polgárháború veteránjaiból toboroztak. A Vadnyugat tehát még az egyébként mindenkinek hasznot hozó, korszerű építkezések során is rászolgált a „vad” jelző viselésére.

A cowboyok bőrből vagy kemény posztóból készült western kalapot hordtak, amelyeket többnyire igényes díszítésekkel is elláttak a készítőik. A kalapok széles karimája jól védte az arcukat az égető naptól és a bozótok becsapódó ágaitól.

Kik voltak a cowboyok?
A vasút megjelenése új ehetőséget kínált a Nagy Síkság közepén a texasi marhatenyésztők számára, akik így a vágóállatokat messzebbre tudták eljuttatni, mint addig. A marhákat azonban még így is hosszú úton kellett végighajtaniuk ahhoz, hogy elérjék a vasutat. Az állattenyésztők azonban vállalták ezeket az utakat, és így váltak mindennaposakká az ún. nagy hajtások, amelyek során állatok ezreit terelték délről északra. Ezek hősei voltak a marhahajtók, vagyis a cowboyok, akiknek sok mindenhez kellett érteniük, ha meg akartak felelni a feladatnak. Amellett, hogy ismerniük kellett az állatok igényeit, kitartóknak és bátraknak is kellett lenniük, a nem egyszer veszélyes utakon, amelyeken nem egyszer erős sodrású folyókon is át kellett úsztatniuk az állataikat. Természetesen a marhatolvajokkal is meg kellett küzdeniük, így nem csoda, hogy csak az állt cowboynak, aki kiválóan kezelte a fegyverét is. Így a cowboyoknak nem pusztán a hosszú útra alkalmassá tett, sajátos öltözéke és csizmája, de a hatlövetű forgópisztolya is a jellemző tartozékává vált. Ők maguk pedig valóban alkalmasak voltak arra, hogy balladák, regények és filmek sorai örökítsék meg az alakjukat és a történeteiket. És bár ezt a munkát hat-nyolc évnél tovább nem lehetett folytatni, ez alatt az idő alatt a legtöbbjük valóban rászolgált arra, hogy a kitartás és a hűség férfias példájává váljon.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum