A füstjelektől a szemaforokig II. |
|||||||||||||
|
|||||||||||||
Az előző cikkben említett tengeri zászlójelzésekkel formailag erős rokonságot mutatnak a szárazföldön használt karos jelzők, ismertebb nevükön a szemaforok. Szemaforokat ma leggyakrabban a vasúti sínek mentén látunk, ám mivel a szó ennél általánosabb jelentésű, kezdetben a városok közti hírközlés szerepében, ma pedig olykor még a számítógép-programozásban is találkozhatunk ezzel a névvel. Ez utóbbi az osztott erőforrásokhoz való hozzáférések szabályozóját jelöli. |
|||||||||||||
Miért szemafor a neve?
Miért jelentett hatalmas változást a szemaforok megjelenése? A forradalom idején a Törvényhozó Nemzetgyűlés tagjaként dolgozott a bárói családból származó Ignace Chappe (1760-1829), akinek öccse, Claude (1763-1805) sokoldalú, kísérletező hajlamú ember volt. Calude-ot már régóta érdekelte az optikai távíró gondolata, és a helyzet arra késztette, hogy ennek szentelje az idejét. Több éven át dolgozott a megoldáson, és amikor befejezte a munkát, bátyja pénzt is tudott szerezni a megvalósításhoz. A testvérek 1792-ben mutatták be munkatársaikkal közösen kifejlesztett és a gyakorlatban jól használható szemaforrendszerüket, amellyel egész mondatokat, hosszabb szövegeket is lehetett közvetíteni. A technikai részletek kidolgozásában a kor egyik neves órása és műszerkészítője, Abraham-Louis Bréguet (1747-1823) is részt vett. A rendszer első vonalát Párizs és Lille között építették ki, egy nagyjából 200 kilométer hosszú szakaszon. Ezen a vonalon óránként 36 jelet továbbítottak. A továbbítás időtartama összehasonlíthatatlanul rövidebb volt, mint amennyi idő alatt a lovasfutárok bejárták ugyanazt a távolságot. A területen 15 közvetítőállomást építettek fel, mindegyiket belátható távolságban. Az állomások kisebb, gyakran henger alakú épületek voltak, és messziről úgy festettek, akár a gémeskutak. A házacskák tetején pózna magasodott egy kétkarú jelzővel. A feketére festett, rácsos szerkezetű karok 4-10 méter hosszúak voltak, ellensúly függött rajtuk, és egy szabályozó rúd kötötte össze őket. Az állomásokon kiképzett kezelők dolgoztak, akik jól ismerték a jelnyelvet. A karokat két fogantyúval állították be a megfelelő pozíciókba, s egyúttal távcsővel figyelték a szomszéd állomások válaszait az épületek tetejéről.
Mindegyik jelző hét pozícióban állhatott, a szabályozó pedig négyben, így ezeken összesen 196 kombinációt lehetett beállítani. A sok kombináció révén a jelnyelv egyre gazdagabbá vált. Az ábécé kis- és nagybetűinek jelzései mellett a leggyakrabban használt szavak vagy akár a szókapcsolatok is külön jelet kaptak. Az állampolgárok akkor élhették át igazán, mekkora a jelentősége az új eszköznek, amikor 1794-ben Párizsban a szemaforvonal jóvoltából egy órán belül értesültek Condé városának visszafoglalásáról, az osztrákoktól. A siker egyúttal a hálózat továbbfejlesztését is biztosította, s a Chappe testvérek rendszere hamarosan egész Franciaországot behálózta. Mindezek hírére pedig más európai országok is használni kezdték a szemaforrendszert. Sajnos a szemafortörténet sikerét hamarosan beárnyékolta egy tragikus esemény. Mindazok, akik szintén szerettek volna előbbre jutni ezzel az eszközzel, de ez valami okból nem sikerült nekik, rágalomhadjáratot indítottak Claude Chappe ellen: folyamatosan azzal vádolták, hogy az ötletet másoktól lopta. A vádnak eleve nem volt értelme, hiszen Chappe sosem állította, hogy ő találta ki magát a szemafort, ő csupán kidolgozta a használatának szisztémáját. Az ellenfelei azonban éppen ezért nem a bíróságon támadták őt, ahol tények állnak szemben a tényekkel, hanem a vélemények ingoványos terepén, ahol viszont érdemben, a szokásos jogi bizonyítási módszerekkel nem lehetett érvelni. Nem csoda, hogy Claude Chappe nem bírta tovább a helyzet reménytelenségét, és 1805-ben megölte magát. Szerencsére a testvérei nem adták fel a munkát, és tovább dolgoztak a hálózat illetve a szisztéma továbbfejlesztésén. 1812-re olyan differenciáltan mozgatható szemaforos rendszert fejlesztettek ki, amelyet még a krími háború (1853-1856) idején is használtak. 1852-től már nemcsak hadi- vagy államigazgatási célokra használták a távíróvonalakat, hanem a kereskedelmi, üzleti információk egy részét is ezeken továbbították. Ekkorra az üzeneteket rejtjelezték, hogy a távírászok ne tudják esetleg manipulálni azokat. A mechanikus rendszerű távíró egyeduralma 1853 körül ért véget – ekkor kezdte meg térhódítását az elektromosság. Ettől kezdve az új távíróvonalakat is elektromos vezetékekkel építették ki. Az utolsó, üzleti céllal használt mechanikus távközlési rendszert 1880-ban iktatták ki a hírközlésből Svédországban. A szemaforok azonban nem tűntek el teljesen, hiszen az épp akkor meginduló vasúti közlekedésben annál nagyobb szükség volt rájuk. A sínek mellett az volt a feladatuk, hogy egyértelmű jelzéseket adjanak a mozdonyvezetőknek, és ezzel biztonságossá tegyék a vasúti közlekedést.
A vasúti szemaforok A vonatok közlekedésének szabályozásához természetesen nem kellett külön házakat építeni, elég volt egy biztonságos póznát felállítani a sínek mellett. A póznákat az egyvágányú vasúti pálya jobb oldalán, a kétvágányú pályáknál a vágánypár külső oldalán alakították ki a vágánytengelytől legalább 2,5 méterre. A póznákon egy-, két- és háromkarú jelzőket is használtak, amelyeket egy emeltyűvel és egy vonóvezetékkel mozgattak. Mivel azonban a jelzőkarok sötétben nem látszanak, a világításukról is gondoskodni kellett. Kezdetben a póznára magára szereltek föl egy lámpát, vagy közvetlenül elé tettek le egy fényszórót, amely megvilágította a karokat. Ez azonban nem volt elég erőteljes, ezért idővel a jelzőkre fényvisszaverő fóliát is tettek, amelyet a közeledő mozdonyok felső lámpája is megvilágított. A megvilágítás javítása érdekében olyan gázégőkkel is kísérleteztek, amelyek villogó fényt adtak. Ma már kizárólag kőolajjal feltöltött Kroluper lámpákat használnak, amelyek elejébe egy Fresnel-lencsét építenek be. Ez biztosítja, hogy a fénysugarak ne széttartva, hanem párhuzamosan haladjanak és így koncentráltan világítsák meg a jelzőket.
Izgalmas sztorik a szemaforok körül A Chappe-féle szemaforrendszer ugyanebben az időszakban az irodalomba is bekerült. Id. Alexandre Dumas Monte Cristo grófja című regényének hőse szintén lefizet egy kis pénzért dolgozó kezelőt, hogy hamis üzenetet továbbítson a tőzsdéről az egyik ellenfele, Danglars báró számára. A báró aztán bele is bukik abba, hogy ennek alapján rosszul spekulál a tőzsdén. A legismertebb modern kori történet, amelyben a szemaforok döntő szerepet játszottak, a nagy angliai vonatrablás volt. 1963. augusztus 8-án, a tolvajok úgy tudták kirabolni a Glasgow-ból Londonba tartó postavonatot, hogy Sears Crossingnál a szemafor zöld jelzését letakarták két kesztyűvel, majd néhány erős elemlámpával úgy világították meg a vörös lámpáját, mintha az égne és tilosat jelezne. A hajnali háromkor oda érkező postavonat ennek láttán meg is állt. Ekkor a banda vasutasruhába öltözött tagjai előugrottak a sötétből, lekapcsolták a szerelvényről a mozdonyt és a pénzt szállító első két kocsit, majd a mozdonyvezetőt arra kényszerítették, hogy a csonka szerelvényt vezesse tovább. Kevesebb, mint egy kilométerrel odébb a rablók megállították a vonatot, feltörték a pénzes vagont, majd a posta- és pénzeszsákokat az ott várakozó teherautóra pakolták és távoztak. Később a banda tagjainak többségét sikerült elfogni, az elrabolt pénznek azonban csak kis része került meg. Ma már két kesztyű és néhány elemlámpa kevés lenne ahhoz, hogy hamis szemaforállással csapják be a mozdonyvezetőket, hiszen az azóta jóval fejlettebbé vált híradástechnika és a folyamatos információs kapcsolat ezt alaposan megnehezíti. Ezért a nagy pénzrablásoknál egyre kevésbé találkozhatunk szemaforokkal, így azok ismét a közlekedés biztonságos világának szereplőiként lehetnek jelen.
Lévai Júlia |
|||||||||||||
|