Tabor
Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Lótusz, lótuszevők, lótusz-szimbólumok

2019. július 08., 15:56
 

A lótusz a keleti kultúrák egyik legfontosabb szimbóluma és egyúttal sokféle módon felhasznált növénye. Nevével az európai emberek Homérosz eposzában találkozhattak először. Ennek hőse, Odüsszeusz a második kalandjaként a lótuszevők szigetére érkezett. Hogy megismerjék az ott lakók életét, három hajós bement a sziget belsejébe, ahol azután ettek a lótusz virágából. Ám mivel az akhájok addig sosem hallottak erről a növényről, nem ismerték a hatásait, ez akkor kis híján bajba sodorta őket.


 
Thaiföld északkeleti részén, Udon Thani tartományban, Bangkoktól nagyjából 560 kilométerre fekszik a Lótusz-tó, amelyen csupa rózsaszínű lótusz nyílik. A helyiek külön fa csónakokat gyártottak ahhoz, hogy a növények megkárosítása nélkül be lehessen evezni a fantasztikus vízi növénymezőbe. (http://www.erdekesvilag.hu/a-gyonyoru-lotusz-to/)

Mi történt Odüsszeusz „felderítőivel”?
A lótuszevők kedves, barátságos emberek voltak, akik természetesen azonnal megkínálták az újonnan érkezőket a náluk termő lótusszal, amelynek ők elsősorban a virágát ették. Az ebből előállt helyzetet így írja le a hősköltemény, a parton várakozók szemszögéből:

„És közülük ki a mézédes termést meg is ette,
már nem akart hírt adni nekünk, nem akart hazatérni,
ott kívánt az örökre maradni a lótuszevőknél,
egyre a lótuszt szedni, feledve a szép hazatérést.”
(Devecseri Gábor fordítása)

A hírhozók tehát szinte elkábultak a lótusz virágától, amely úgy hat az emberre, mintha egy különleges nyugtatószert szedett volna be: nemcsak elfelejti minden gondját-bánatát, de azt sem szeretné, hogy bármiféle aktívabb cselekvést várnának el tőle. Ezért Odüsszeusznak erőnek erejével kellett a három hajósát elszakítania a szigettől és a lótuszevéstől. Ez sikerült is neki, és azt is sikerült megakadályoznia, hogy a többiek megkóstolják a lótuszt. Így végül teljes létszámban folytathatták útjukat további kalandjaik felé.

A régészek később azt valószínűsítették, hogy az Odüsszeiában leírt hely a mai Tunéziában lévő Dzserba szigetével azonos. És bár ott már alig van lótusz, a sziget lakói szívesen terjesztik annak mítoszát, hogy az ott élők Odüsszeusznak és társainak a leszármazottja.

A lótusz név többféle növényt is magában foglal, azt pedig nem tudhatjuk, hogy Homérosz pontosan melyikről írhatott. Ismert tény viszont, hogy jó néhány lótuszvirág-fajtából kölni készül, tehát a virágok valóban erős aromájú anyagokat tartalmaznak. És ha valaki nemcsak szagolja, de meg is eszi a virágokat, az akár erősebben is elkábulhat.

Milyen növény a lótusz?
Rendszertani szempontból a lótuszfélék a valódi kétszikűek próteavirágú rendjének egyik családját adják. A családba csak egyetlen nemzetség, a lótusz (Nelumbo) tarozik, amelynek két faja ismert: az indiai és az amerikai lótusz. A családot korábban főképp a virágszerkezetük alapján a tündérrózsafélékkel hozták rokonságba, és a különféle rendszertani felosztásokban vagy a tündérrózsafélék egyik alcsaládjaként említették (Nelumboideae néven), vagy külön családi rangot kapott, de akkor is a tündérrózsák közelében helyezték el őket. Később azonban a molekuláris vizsgálatok eredményei azt bizonyították, hogy a csoport nem a tündérrózsákkal, hanem a platánfélékkel és a próteafélékkel áll szorosabb kapcsolatban, ezért végül a próteavirágúak rendjében helyezték el a lótuszokat. Ezek általános jellemzője, hogy hiányzik a táplálószövet, ugyanakkor viszonylag nagy a sziklevél és hosszú a bibefelület. Emellett az ősi, krétakori próteaféléknek még platánszerű, ún. platanoid levelei voltak.

A szaknyelvi Protea nemzetségnevet Linné adta a csoportnak. A szó Próteusz vízi istenség ellatinosított nevéből származik (az ő kultuszának helyébe került később Poszeidóné). Az ókor nagy költői közül Homérosz, Vergilius és Ovidius is írt Próteusznak arról a képességéről, hogy a szokványosnál is változatosabb formákban tudott megjelenni, többféle alakot tudott felvenni. Ez valóban illik a lótuszok megjelenésére is.

A lótuszok vízi–mocsári növények, amelyek nagy méretű leveleikkel emelkednek a víz felszíne fölé. Leveleik pajzs alakúak és erősen viaszosak, az erezetük villás elrendezésű. Levélnyelük a levéllemez közepénél ízesül. Virágtakaró-rendszerük kettős. Sziromleveleik és porzóik annyiban hasonlítanak a tündérrózsafélék virágához, hogy szintén spirális elrendeződésűek. A bibék széthajlók, hosszú felületűek, a bibeszál viszont rendkívül rövid, így a bibék szinte közvetlenül a magház külső felületén ülnek. A bibék, majd a makktermések a locsolókanna rózsájára emlékeztető magház likacsain bukkannak elő. A magvakban nagy sziklevél rejtőzik, de a táplálószövet (endospermium) teljesen hiányzik a magból. Különlegesség, hogy a magok rendkívül hosszú ideig megőrzik a csíraképességüket. Egy alkalommal egy 1288 éves indiai lótusz magvát sikerült kicsíráztatni. (Ennek életkorát radiokarbon-módszerrel határozták meg.)

A lótuszfajok már a krétakor óta ismeretesek. Leggazdagabban a harmadkorban, főképp az eocénban voltak jelen, mára azonban csak egy kétfajú nemzetségük maradt.

A lila lótusz olykor olyan, mintha saját fénnyel világítana. Nem csoda, hogy a miszticizmus és a spiritualitás fényét látják benne.

A főszereplő az indiai lótusz
A növény kultusza az indiai lótusz jelenlétén alapult. Ez a növény Dél-, Délkelet-Ázsiában és Észak-Ausztráliában is honos. Fehér, rózsaszínes vagy egészen piros virágai is vannak. A faj minden része ehető, ezért már évezredekkel ezelőtt is felhasználták az étkezésben. Rizómáját (föld alatti szárát és gyökérzetét) zsenge állapotban zöldségként, ropogós leveleit salátának elkészítve fogyasztják. Apró, a mákra emlékeztető magja nyersen, szárítva és pörkölve is jó ízű rágcsálnivaló. Mindezek alapján olyan népszerű volt, hogy az Odüsszeából megismert sziget lakóin kívül egy időben Egyiptom lakosainál is az első helyen állt, ezért őket is lótuszevőknek hívták. Igaz, az egyiptomiak nem a virágát használták fel elsősorban, hanem a leveleit és a magját. Ez utóbbi viszont az egyik legalapvetőbb étküket: a kenyerüket adta.

Hogy született a lótuszkenyér?
Egyiptom földjét hosszú ideig mocsarak uralták, így ott ismeretlen volt a búza. Valamilyen kenyér- vagy lepényfélére azonban az egyiptomiaknak is szükségük volt, így fordult a figyelmük a lótusz felé. Ennek magját régóta jól ismerték, és bőven kaptak is belőle a természettől. A Nílus hatalmas árterületein folyamatosan ott pompázott a rengeteg lótusz, amelynek elég puha volt a magja ahhoz, hogy kövekkel, majd kézimalmokkal megőröljék. Az így nyert lisztet azután vízzel összegyúrták és tűzzel felforrósított, lapos köveken megsütötték. Ugyanígy kását is főztek a lótuszmagból, amely több évszázadon át fontos szerepet töltött be az étkezésükben. A lótuszkenyér pályafutásának akkor lett vége, amikor a földművelés fejlődése során szabályozni kezdték a folyókat és lecsapolták a mocsarakat. Ekkor jelentősen megcsappant a lótuszok száma is, miközben az itt élők már búzát tudtak vetni a szilárd talajba. A búza lisztjéből készült kenyér pedig valószínűleg ízletesebb is volt, mint a lótuszé, emellett a nagyobb szemeket könnyebben lehetett kezelni, ezért a későbbiekben már csak ritkán tértek vissza az első kenyerükhöz.

A fehér lótusz a szellemi tisztaság és a lelki tökéletesség megtestesítője. Ennek eléréséhez persze kevés csupán egy ilyen virágot nézegetni, de aki amúgy is úton van efelé, azt bizonyára segíti a látványa.

Megtisztulás, rálátás, újjászületés
Mivel a lótusz a vizekből, mocsarakból emelkedik ki, könnyen vált a megtisztulás és az újjászületés jelképévé. Ráadásul a Nap melegével is összefüggésbe lehet hozni, így egyszerre lehetett a fény és a sötétség, vagyis a szellem és az anyag egyesülésének kifejezője. Az pedig, hogy tisztán emelkedik ki a sáros, zavaros vizekből, az isteni születés szépségét, tökéletességét is reprezentálja. De ugyanígy a termékenységet is kifejezheti, hiszen apró magvai valóban a természet bőkezűségére utalnak. Az egyiptomiak számára a kék lótusz volt a legszentebb növény, azt tartották az isteni lét kifejezőjének.

Kínában ugyancsak a szellemi kibontakozást jelképezte a lótusz, amely emellett a jin és a jang egységét is kifejezte. A japán irodalomban viszont az erkölcsösség jelképévé vált: azt fejezte ki, hogy valaki a szennyes vizekkel – vagyis ahogyan Európában is mondjuk: „az erkölcsi posvánnyal” – körülvéve anélkül is meg tudja őrizni az erkölcsi tisztaságát, hogy kivonulna a közéletből.

A görög-római mitológiában a szerelemistennő, Aphrodité/Venus virága volt, de a halottkultuszban is szerepet játszott. A legjelentősebbé azonban az indiai buddhizmusban vált. Itt a szív, a központ jelképe lett, és ekként a világmindenség leírásában is szerepet kapott: a virág közepén lévő termő a világ közepét jelentő szent Méru hegyet szimbolizálja.

A hindú mítoszok szerint Visnu isten (aki az istenek személyiségét testesíti meg) az ősóceán felszínén a kozmikus kígyón pihen, két világkorszak között, s a köldökéből egy lótusz nő ki. Ennek kinyílt szirmaiból emelkedik ki Brahmá, a teremtő isten. Ő tehát lótuszból születik, ami egyúttal a trónja is. Később Buddhát vagy a buddhista mestereket is gyakran ábrázolták lótusz-trónon, amely a megvilágosodásuk biztonságát fejezte ki. A buddhizmus szemléletmódjával átitatott jógának pedig az egyik legfontosabb póza a lótuszülés, amelyet világszerte mindenki ismer, sőt akár gyakorol is, ha megengedi az alkata. A keresztben egymásra fektetett, szinte teljesen vízszintes lábak, végükön a kissé hegyes térdekkel valóban olyanok, mintha a lótusz két, legalsó szirmát látnánk.

Lótusz egyébként Magyarországon is van, ráadásul a Szegedi Füvészkertben Közép-Európa legnagyobb lótusz állományában gyönyörködhetünk. A virágokat 1932-ben telepítették be, és azóta folyamatosan jelen vannak: a tó vizének felét beterítik. A lótuszvirágzás idején, júliusban Szegeden minden évben Lótusz napokat rendeznek a Füvészkertben. Érdemes figyelni az időpontját.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum