Nem minden múmia egyiptomi |
|||||||||||||
|
|||||||||||||
A múmia olyan holttest, amelynél valamilyen környezeti tényező (szél, só, jég, láp stb.) vagy tudatos emberi beavatkozás (mumifikálás, balzsamozás, újraépítés) megakadályozta, hogy a természet rendje szerint oszlásnak induljon. Ennek alapján a múmiák lehetnek természetesek és mesterségesek. Mint az köztudott, a mesterséges mumifikálást az egyiptomiak művelték a legmagasabb szinten, s emellett az ő kultúrájukból maradt fenn a legtöbb múmia. Ezért is van, hogy a múzeumok többségében egyiptomi múmiákat látunk. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ők is voltak az elsők ennek a különleges eljárásnak a kidolgozásában. A Föld különböző részein egymástól függetlenül kialakult a mumifikálás gyakorlata, és ezek mindegyike más és más jellegzetességgel színesíti az eljárást. |
|||||||||||||
A csincsorrók lehettek az elsők Tartósító eljárásuk a felnőtt halottaknál is azt célozta, hogy azok lehetőség szerint minél élethűbb formában maradjanak meg nekik. Ennek érdekében gyakorlatilag újjáépítették azok holttestét, egyfajta speciális szobrot készítettek belőlük. Az eljárást azzal kezdték, hogy a holttestről leválasztották a bomlékony húst, és az ugyanilyen bomlékony belső szerveket is eltávolították. Ezután a főként izmokból, inakból és bőrből álló maradványokat forró hamuval kiszárították, majd ágakra és nádszálakra erősítve újból összeillesztették őket. A hézagokat fűvel és hamuval töltötték ki, s a testet vagy a halott saját, kiszárított bőrével, vagy egy állatéval vonták be. Mivel a haj maradandó anyagból áll, ezzel nem volt különösebb gondjuk, csak a megfelelő ragasztóanyagot kellett megtalálniuk a visszahelyezésükhöz. A fejekre tehát élethű hajkorona került. Végül az arcot agyagmaszkkal fedték le, és fekete mangán-oxiddal vagy vörös okkerrel festették ki, hogy ezzel is visszahozzanak valamit az élet színeiből. Gyakran az egész testet befestették. Mivel a régészek a múmiák lábfején gyakran találtak sérüléseket, ebből arra következtettek, hogy olykor mozgatták is a holttesteket. A tudósok feltételezései szerint például a halott elbúcsúztatásakor felállították ezeket, hogy a családtagok természetesebben köszönhessenek el tőle. A csincsorrók meglehetősen hosszú ideig, i. e. 1500-ig mumifikálták a halottaikat.
Mi az a múmiabatyu? Hasonló mumifikációs eljárásokat alkalmaztak a Peru északi fennsíkjain élő csacsapoják is, akik neve magyarul annyit tesz: „a felhők népe”. A Lima körüli temetők feltárásai szintén azt bizonyították, hogy a mumifikálás az inka birodalom terjeszkedésének idején is élő gyakorlat volt.
Mi történt az inkák múmiáival? Még nagyobb veszteség, hogy az európai hódítók megérkezése a múmiáikat is eltűntette. Amikor 1533-ban Francisco Pizarro meghódította az inkák birodalmát és elfoglalta fővárosukat, Cuzcót, a rombolás és rablás a múmiák nyughelyeit is utolérte. Igaz, kezdetben a spanyolok szórakoztatónak találták, ahogy az egykori királyok, a feleségeikkel és gyermekeikkel együtt ugyanolyan körülmények között voltak jelen a palotákban, mintha élnének (még az ékszereik is rajtuk voltak), ezért átszállították őket az új fővárosba, Limába, és ott látványosságként mutogatták. A spanyol egyház azonban nem tűrhette ezt a fajta halottkultuszt. Vélhetően az inkvizíció nyomására történt, hogy végül az összes múmiát elégették. Ezzel lehetetlenné tették, hogy a későbbi kutatók részletesen feltárhassák az inka mumifikálás eljárásait. Ezek tanulmányozásaira csak olyankor kerülhetett sor, amikor az Andok valamelyik részén mégis találtak egy-egy sziklamélyedésbe rejtett, mesterséges múmiát. Ilyen volt az a három kisgyerek is, akiknek testét 1999-ben találták meg az argentínai Cerro Llullaillaco szent hegyének inka romjai között. A gyerekeket összekuporodva, magzati testtartásban helyezték el, díszesen szőtt ruhákban. Egyikük fejét fehér tollakból készített fejdísz ékesítette, mellettük pedig több kultikus szobrocska is volt, ami arra utalt, hogy a gyerekek valamiféle áldozati szertartás résztvevői lehettek. Ezekben az ősi időkben a mumifikálás nem pusztán a természetes úton elhunytakat érintette, hanem a rituális, áldozati ölések része is volt. Később azután a vallások változásával az emberáldozatot felváltotta az állati, majd az ölést teljesen kiküszöbölő, szimbolikus tárgyi áldozat. De már az egyiptomi mumifikálások sem kapcsolódtak az áldozatisághoz, sőt, kifejezetten azt célozták, hogy biztosítsák az elhunytak lelke számára a visszajárást, és méltó környezetet teremtsenek ehhez.
Lévai Júlia |
|||||||||||||
|