Új feltételezések a Vénuszról

A Vénusz a legfényesebb égitestek közé tartozik, ezért is nevezték el a szépség és a szerelem római kori istennőjéről. (Görög előde Aphrodité volt.) Mivel a Vénusz a keringése során a Földről nézve a Napnak hol az egyik, hol a másik oldalán tűnik fel – vagyis hol Esti Csillagként, hol Hajnalcsillagként, kompromisszumot kötve pedig Esthajnalcsillagként látjuk –, az ókorban több csillagász is úgy vélte, hogy két különböző égitestről van szó. A hajnalban látható Vénuszt a görögök fényhozónak (Phoszporosz), az alkonyit pedig Atlasz fiáról Heszperosznak nevezték. Püthagorasz görög filozófus és matematikus volt az első, aki rájött, hogy Phoszporosz és Heszperosz ugyanaz az égitest. (Fotó: Planet-C)

Mi bizonyíthatja a tengerek egykori jelenlétét?
A kutatást a NASA Goddard Institute nevű szervezetének támogatásával végezték a walesi Bangor Egyetem, a Washingtoni Egyetem és a svéd Uppsalai Egyetem munkatársai. Munkájuk során perdöntőnek bizonyult, hogy olyan, gránitos kőzetekre bukkantak, amelyek nem jöhettek létre víz nélkül. Ebből és még további adatokból következtettek arra, hogy a bolygó felszínén egykor óceánnak kellett lennie. Az asztronómusok szerint évmilliárdokkal ezelőtt akár 525 méter mély óceánok is boríthatták a felszínt, a légkör pedig korántsem volt olyan mértékben mérgező, mint ma. Elképzelhető, hogy a felszínen nagyjából 11 és 35 °C körüli hőmérséklet uralkodhatott, ami hasonlít a földi klímához. A vizek egyensúlyban tartották a bolygó légkörét és hőmérsékletét, emellett a Földön is jól ismert árapály-jelenség révén a forgása tempóját is befolyásolhatták. Ma a Vénusznak a Földhöz képest rendkívül lassú a tengelyforgása: ott egyetlen nap (tehát amennyi idő alatt a bolygó megfordul önmaga körül) 224,7 földi nap hosszúságú. (Ez kerekítve 5393 órás napot jelent, a mi 24 órásunkkal szemben.) 

Az árapály igen sok tényezőt befolyásol a bolygók fejlődésében, ezért fontos kérdés, hogy valóban kell-e számolni a jelenséggel. A csillagászok azt valószínűsítik, hogy a Vénusznak korábban ugyanúgy sokkal gyorsabb volt a tengelyforgása, ahogyan minden újonnan keletkező bolygónak is. A bolygók felfokozott pörgéssel kezdik az életüket, majd eltérő folyamatok hatására lassulnak le. A Vénusz pörgése a Nap által kiváltott árapály-erők hatására mérséklődhetett 10-50 millió év alatt a mostanira.

Így fest a Vénusz mai és egykori képe. A másodikon azt az elképzelt arcát látjuk, amely a Földéhez hasonlóan kéklik a felszínén lévő tengerektől.

A vizsgálatban részt vevő walesi kutatók modellszámításai szerint a Vénusznál ez a hatás millió évenként akár 72 napot is kiadhatott. Összehasonlításképpen: a Földön a Hold által kiváltott árapály hatására, vagyis az óceán mozgó víztömege és az óceán feneke közti súrlódás miatt egymillió év alatt kb. 20 másodpercet lassul a tengelyforgás. A kutatók a szimulációk során különböző mélységű és kiterjedésű óceánnal valamint eltérő tagoltságú tengerekkel számoltak, és így modellezték, hogy miként mozgatta a Nap gravitációja a tengereket. A kiindulópont az, hogy az éppen keletkező bolygók tengelyforgása mindig nagyon gyors, ennek tehát a Vénusznál is így kellett lennie. A modellezések során különböző tengelyforgási időkkel számoltak. (A méréseknél azt is be kell számítni, hogy a Vénusz forgása – egyedülálló módon – retrográd, vagyis a bolygó épp a fordított irányban forog, mint a többi. Ott a Nap a földi viszonyokat kiindulópontnak véve nyugaton kel és keleten nyugszik.) Az eredmények azt mutatták, hogy a Vénusz tengelyforgását akár még egy olyan óceán is erőteljesen lelassíthatta, amely csupán rövid ideig létezett a bolygón. Az egyik legfontosabb érv az óceánok feltételezése mellett még az is, hogy olyan, gránit tartalmú kőzeteket találtak, amilyen például Magyarországon a Velencei-hegység is. A gránitról pedig tudni lehet, hogy csak víz jelenlétében keletkezhet.

A kérdés az, hogy vajon mitől párologhatott el ez a csöppet sem jelentéktelen mennyiségű víz a Vénuszról.

Az űrszondák készítői számára rendkívül nagy gondot okoz a Vénusz extrém módon forró felszíne. A NASA folyamatosan dolgozik az olyan anyagok kifejlesztésén, amelyek hosszú ideig is ellenállnak a magas hőnek. A képen a Magellan-űrszonda radarmérései alapján készített, mesterségesen színezett domborzatmodellt látjuk a Gula- és a Sif Mons nevű vulkánokról. (Fotó: https://www.origo.hu/tudomany/20100109-uj-nasa-tervek-sage-osirisrex-es-moonrise-szondak-celpont.html)

A vulkánok hatásai
Az MTA CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézet munkatársa, Kereszturi Ákos szerint a folyamatban jelentős szerepet játszhatott az is, hogy a Vénuszon különösen sok vulkán működött és jó néhány működik még ma is. (A tudós egyebek közt a Klubrádió Reggeli gyors című adásában is beszélt mindezekről, 2019. 09. 27-én.) Egy fatális véletlen úgy hozhatta, hogy a vulkánok nagyjából egyszerre törtek ki és árasztották el rendkívül forró vulkáni anyagokkal a felszínt. Ettől az óceánok egyszerre kezdtek különösen gyors tempójú párolgásba, amiből hatalmas felhők keletkeztek. Mivel a vízgőz hatékonyan elnyeli az infravörös sugárzást, az üvegházhatás fölerősödött, ami tovább növelte a hőmérsékletet és gyorsította a párolgást. A felhőkből pedig a hidrogén kiszökött a világűrbe, a maradék oxigén pedig reakcióba lépett a szénnel, vagyis szén-dioxidot hozott létre. Így keletkezett az a hatalmas tömegű, egyszersmind üvegházhatású CO2-gáz, amely most is uralja a Vénusz felszínét, és akadályozza az élet kialakulásának lehetőségeit. A jövőben még több űrszonda is indul a Vénuszra, és ezek kiemelt feladata lesz a vulkánok vizsgálata. A tudós szerint azonban az, hogy ott elvileg lehetséges volt az élet, még nem jelenti annak bizonyítékát, hogy valóban létezett is. A kutatásokat jelentősen segítené, ha egy radarral felszerelt keringőegységet küldenének fel, vagy egy olyan ballon-szondát, amely a felhőzet potenciálisan „élhető” zónájában lebeg. 

Az élet lehetőségeiről azonban ma még általában sem adhatunk nagyon biztos és pontos meghatározásokat. Hiszen még a Földön is előfordul, hogy meglepetés érheti a tudósokat, például amikor az óceánokban olyan nagy mélységben is találnak izgő-mozgó halakat, rákokat és egyéb élőlényeket, ahol pedig a különösen nagy nyomás miatt ezeknek elvileg létezniük sem lehetne. Még az sem biztos, hogy a Vénusz mai, rettentő hőségében ne keletkezhetne mégis valamiféle életnek nevezhető jelenség. Ezt azonban semmiképp sem szabad úgy elképzelnünk, ahogyan a földi életet. A bolygót megcélzó kutatásoknak pedig most az élet lehetősége csupán a másodlagos kérdése. Elsősorban az a legfontosabb, hogy az ott lezajlott klímaváltozások folyamatainak megértése milyen tanulságokat hozhat a földi klímaváltozásokra nézve.

Lévai Júlia