Tabor
Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Hogyan született a zaci?

2019. október 14., 16:02
 

– Egy ideig sajnos le kell mondanunk a szép étkészletünkről: megy a zaciba! – hangzott el nem egyszer a múlt század elején, akár a viszonylag biztonságban élő polgári családoknál is. A szegényebbek inkább szerszámokat, biciklit, talicskát, ágyneműt vagy ruhaneműt adtak be a zaciba. Az emberek gyakran kerültek átmeneti pénzzavarba, és olyankor a zacinak becézett zálogház intézménye segítette ki őket egy speciális kölcsönnel.


 
1802-ben a zálogház székhelyét átköltöztették a Vízivárosból a mai Királyi Pál és Szerb utca sarkán álló, hatalmas épületbe. A pestieknek nem tetszett ez a ház, és csak „nagy, ronda épület”-ként emlegették. Szerencsére ennek ellenére sűrűn látogatták, ezért a költözés fellendülést hozott.

Mit jelent egy zálogház ügyfelének lenni?
Egy zálogházi ügylet úgy jön létre, hogy a bajba került személy egy ép és használható vagyontárgyát beviszi a zálogházba, amely ezt egy kölcsön fedezetének tekinti, és cserébe egy időre pénzt ad érte neki. Hogy mekkora legyen ez az összeg, azt a zálogház szakképzett becsüse dönti el, aki első lépésként felméri a tárgy értékét. A zálogház az éppen fennálló szabályozások jegyében fizeti ki ennek egy bizonyos részét, ma körülbelül a hetven százalékát. Az ügyfél ezután kap egy zálogjegyet, amely gyakorlatilag egy bemutatóra szóló – tehát névtelen – értékpapír. Ezen a zálogba adott vagyontárgy leírása mellett ott van az összeg is, amelyet a becslése után kifizettek, valamint az is, hogy mennyit kell majd visszafizetnie a tulajdonosnak akkor, amikor majd vissza akarja váltani a holmiját. A visszaváltáskor kifizetendő összeg a zálogháznak járó, nem túl magas kamatot is tartalmazza. A kiváltás határideje változó: néhány héttől akár egy évig vagy tovább is terjedhet. A zálogjegy birtokosa tehát a zálogjegy bemutatásával bármikor visszaválthatja a bevitt tárgyat. Ha ez netán közben véletlenül elveszett, megsérült vagy megsemmisült, a zálogháznak a kezelési költséget leszámítva természetesen le kell mondania a kölcsönbe adott pénzről. Ha viszont a tárgyat a tulajdonosa nem tudja a megjelölt határidőn belül kiváltani (igaz, némi türelmi idő még kérhető), akkor neki kell végérvényesen lemondania a tárgyról, amelyet ezután a zálogház szabadon értékesíthet az általa szervezett árveréseken.

Ennek a formának, a megszorult állampolgár oldaláról nézve az is az előnye, hogy például a banki kölcsönügyleteknél jóval egyszerűbb és gyorsabb. Ennél is fontosabb, hogy a zálogház semmiféle jogi követeléssel nem léphet fel az ügyfeleivel szemben, vagyis nem követelheti vissza tőle a pénzt. Ha valaki nem tudja időben visszaváltani a zálogba tett vagyontárgyát, vagyis nem adja vissza a kölcsönt, abból semmiféle konfliktusa nem keletkezik a hivatalos intézményekkel: az ügylet itt ér véget, és annak további hatása, retorziója nincsen, az ügyfél nem kerül semmiféle adósságcsapdába. Az egyetlen – bár nyilván nem lényegtelen – kára az lesz, hogy elveszíti a zálogba tett tárgyát. A zálogháznak pedig az a haszna, hogy ha benn maradt egy tárgy, akkor azt a ház, miután megvette az értéke hetven százalékáért, most szabadon kiviheti a piacra, és akár az értékén felül is el tudja adni. Ráadásul az ilyen árverések gyakran a műtárgy-kereskedelmet is alaposan fölpezsdítik, hiszen a legmeglepőbb ritkaságok kerülhetnek elő a bevitt tárgyak közül. A szocializmus idején, amikor a magán műtárgykereskedés csak nagyon csekély mértékben működhetett, különösen izgalmasak voltak az effajta árverések.  

Ha azonban a tárgy gazdája mégis vissza tudja váltani a holmit, akkor neki csupán a kezelési költség és az alacsony kamatok összegét kell kiadásként elkönyvelnie.

Az 1903-ban felépült központi székház (a Kinizsi és a Lónyay utca sarkán) máig jól szolgálja azokat, akiknek csupán átmeneti anyagi segítségre van szükségük ahhoz, hogy egyenesbe jöjjenek.

Kik találták ki a zálogházat?
A pénz megjelenésével természetes módon jár együtt a pénzhiány megjelenése, és ez így volt az ókorban is. Ugyanakkor az ezen segíteni képes bankok létrejötte korántsem volt ugyanilyen természetes, ezekre még több évszázadig kellett várni. Ezért akinél átmeneti pénzhiány lépett fel, és ezt nem tudta munkavállalással vagy kereskedéssel megoldani, annak nem volt más lehetősége, mint hogy a birtokában lévő tárgyak zálogba adásával próbáljon pénzt szerezni. Ezeket kínálta fel tehát olyan személyeknek, akik cserében kölcsönt tudtak adni. Efféle zálogkölcsönökről már 3000 évvel ezelőttről is léteznek leírások. A legkorábbiak Kínából származnak, de az ókori görög és római időszakból is maradtak fenn papírok zálogba adási ügyletekről. Ekkor azonban a zálogba adások még magánszemélyek közötti megegyezések voltak, nem intézményesített keretek között zajlottak.

Az első, szervezetten működő zálogház majd csak a középkorban, 1462-ben jön létre, a katolikus egyház, azon belül – nem véletlenül – a ferencesrendi szerzetesek kezdeményezésére. A ferencesek, régebbi nevükön franciskánusok rendjét az az Assisi Szent Ferenc (1182-1226) alapította, akinek a krisztusi tanításból a földi anyagi gazdagság elvetése jelentette a legfontosabb gondolatot. Ő maga is apostoli szegénységben élt, durva csuhában és mezítláb járta a világot, így prédikált az embereknek a pénznél magasabbrendű értékek fontosságáról. Miután egyre többen csatlakoztak hozzá, a tanításaiból valóságos mozgalom keletkezett, amelynek jelentős szerepe volt a szegények iránti megvetés csökkenésében. Mivel azonban ettől még a szegénység maga nem tűnt el, a rend tagjai gondolkodni kezdtek legalább a csökkentése lehetőségein. Így jutottak el ahhoz az ötlethez, hogy ők maguk hoznak létre egy erre alkalmas intézményt. Ez volt tehát az első zálogház, amelyet Perusina városában, a Kegyelet Hegyén (Monte del Pietà) nyitottak meg. Az új intézmény híre ezután futótűzként terjedt el egész Itáliában, majd a szomszédos országokban is. Hamarosan francia és német területeken is megjelentek az egyházi illetve állami fenntartású zálogházak. Európa középső és keleti részébe azonban ennél lassabban érkezett meg a segítségnyújtásnak ez a formája.

Talán nem meglepő, hogy a zálogháznak is van védőszentje: Mürai Szent Miklós (kb. 245-342. december 6.), aki Myra püspöke, a katolikus és a görögkeleti egyház szentje, és emellett a tengerészek, kereskedők, illatszerészek, gyógyszerészek, gyermekek, diákok és általában a nehéz körülmények között élők védelmezője.

A magyar zálogházak
Elsőként az osztrák I. Lipót császár hozott létre egy bizottságot a szegénység felmérésére és egyúttal az uzsorások visszaszorítására 1692-ben. (Az uzsorások aránytalanul és jogtalanul magas kamat ellenében adnak pénzt a rászorulóknak.) Ez a testület javasolta azután egy olyan, központi értékház létrehozását, amelynek jövedelméből a szegények megsegítésére is jut pénz. Végül ezt I. József 1707. március 14-i pátense hagyta jóvá, és így alakult meg Bécsben a térség első, ma is működő zálogháza, a Dorotheum.

Az uzsorásokat illetően Magyarországon is hasonló volt a helyzet. Ráadásul itt semmiféle bank vagy takarékpénztár nem működött, így az uzsorások még annál is erőteljesebben uralhatták a terepet, hiszen akinek kölcsönre lett volna szüksége, az máshová nem fordulhatott. Szabályozott kamatrendszert és követhető szerződéseket kínáló pénzintézeteket csak az talált helyettük, akinek volt pénze Bécsig elutazni. Ám végül, ha lassan is, de hatott a bécsi minta, és 1773-ban Pozsonyban megalakult az első magyar zálogház. Pozsony az ország akkori fővárosaként a kereskedelem és a céhes ipar központjának is számított, így indokolt volt, hogy éppen ide telepítették az intézményt. A zálogház működését irányítóbizottság felügyelte, az elnöki tisztet gróf Csáky György látta el, és tagja volt a testületnek a neves tudós és feltaláló, Kempelen Farkas is. A Domus Fiduciaria (domusz fiduciária) nevű zálogház megalakulásához Mária Terézia adta ki a latin nyelvű, pecsétes kiváltságlevelet, amelyet ma az egyik legbecsesebb dokumentumként őriznek a BÁV Bizományi Kereskedőház és Záloghitel Rt. házi múzeumában. (A pozsonyi intézmény az „ideiglenesen rábízott” jelentésű, latin fiduciarius szó után kapta e nevét.) Az okmány húsz finom kutyabőr oldalból áll, a fedelét pedig vörös maroquin bőrből készítették (ez más néven marokkói bőr vagy szattyánbőr).

Az alapító okiratból kiderül, hogy abban a korban az elzálogosítás időtartamát maximálisan egy év és hat hétben rögzítették. A zálogtárgyakra felvett kölcsön kamata heti 5-6 százalék volt. Az okirat a tárgyakról is intézkedett: szigorúan tilos volt katonai felszereléseket, az aranygyapjas rend és a Szent István-rend kitüntetéseit, ruhaneműt, törékeny edényeket, könyveket, arcképeket és háztartási tárgyak zálogba venni. Emellett pedig a zálogház sajátos jogaként határozta meg azt is, hogy felvigyázókat alkalmazzon, és azok rendszeresen járőrözzenek azokon a területeken, amelyeken közismerten rendszeresen „dolgoznak” uzsorások. Az őröknek feljelentést is kellett tenniük az általuk látott esetekről.   

Az akkori hivatalos nyelven, latinul írt zálogházi könyvekből azt is meg lehet tudni, hogy az 1792–93-mas években például a katonák előszeretettel vettek fel záloghitelt a következő havi zsoldjukra, amitől persze sokan reménytelenül eladósodtak. A gárdakapitány ezért megtiltotta, hogy a katonák üzleteljenek a zálogházzal. A dokumentumokból az is kiderül, hogy a magyar királyi zálogházak hivatalos órái hétköznapokon 8–2 óráig, vasár- és ünnepnapokon 8–10 óráig tartottak, a húsvéti, pünkösdi és karácsonyi ünnepeken viszont zárva maradnak. Az éppen sorra kerülő ügyfeleket pedig mindig egy harangocska szólította a pulthoz.  
(A zálogházak történetéről Botos János írt alapos szakkönyvet A Bizományi Kereskedőház és Záloghitel Rt és jogelődei története címmel, ezt azonban csak szakmai körökben terjesztik. Olykor a sajtóban találkozhatunk a feldolgozásával, például itt.)

Később a pozsonyi intézmény forgalma jelentősen meggyengült, ezért az akkori uralkodó, II. József Budára helyezte át a zálogházat, amely azonban itt sem maradt sokáig. Az 1700–1800-as évek fordulóján ugyanis Pestnek nőtt meg inkább a gazdasági jelentősége, ezért célszerű volt a házat oda helyezni. Az ekkor már Királyi Belvárosi Zálogház nevet viselő intézmény a Hajdú (ma Királyi Pál) és Pálos (ma Szerb) utca sarkán álló, hatalmas épületbe költöztették (ez előzőleg klarissza zárda volt). A döntés szerencsésnek bizonyult: a zálogháznak ettől kezdve kiemelkedően megnőtt a forgalma, és az alkalmazottak létszámát is növelni tudták. (1821-ben például több mint 49 ezer zálogtárgya volt a háznak, az egymillió forintot is meghaladó értékben.) Egyre nagyobb presztízst jelentett a zálogház dolgozójának lenni. Ehhez pedig jelentősen hozzájárult az a hősies erőfeszítés is, amellyel a ház dolgozói az 1838-as nagy árvíz idején megmentették a zálogtárgyakat a pusztulástól. A zálogház folyamatos erősödése a korszerűsítést is magával hozta: 1903-ra felépült a Központi Zálogház a Kinizsi és a Lónyay utca sarkán. Ez már mindenben megfelelt a kor technikai színvonalának, és egy árverési csarnok is épült hozzá. A zálogház története ettől kezdve egyértelműen egy stabil és kiszámítható üzletmenet történetévé vált, amelybe csupán a fenntartók és az elnevezések cserélődése hozott változatosságot. Mindezekről részletesen olvashatunk például ezen az oldalon. Ma már szinte bármit el lehet vinni a zálogházakba, a tárgyakról szóló rendelkezések jóval engedékenyebbek, mint a kezdetekkor. Ami természetesen nem ment fel senkit az alól, hogy megkérdezze otthon a nagymamát: vajon mit szólna hozzá, ha a sarokban álló különleges kínai vázát vagy a falán lógó Csók István-festményt egy darabig nélkülöznie kellene…

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum