Tabor
Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A Nobel-díj paródiája: az IgNobel-díj

2020. január 03., 19:44
 

A világ egyik legrangosabb díját a svéd kémikus és feltaláló, Alfred Nobel alapította. Ő rendelkezett úgy a végrendeletében, hogy vagyonának kamataiból évről évre részesedjenek a különböző tudományok és az irodalom legjobbjai, illetve azok a közéleti személyek, akik sokat tettek a békéért (ez a Nobel béke-díj). Az első díjátadásra 1901. december 10-dikén került sor, a tudós halálának ötödik évfordulóján. Azóta lehetünk tanúi az emelkedett hangulatú stockholmi ünnepségnek, és láthatjuk együtt a világ legkiemelkedőbb szellemi embereit. Mivel azonban ők ugyanúgy kedvelik a humort és a könnyedséget, ahogyan mindenki más, ezért egyáltalán nem volt ellenükre, amikor ezt a javaslatot kapták: ne csak a legkomolyabb kutatásokat jutalmazzák a díjjal, hanem az olyanokat is, amelyek esetleg semmire sem jók, de mulatságos, vicces végeredményekhez vezetnek. Így született meg a díj paródiája, az IgNobel-díj.


 
Volt olyan díjátadás, amelyen a résztvevők papírrepcsiket hajtogattak, és azokat dobálták fel a levegőbe. A kép forrása: improbable.com. Itt pedig egy rövid videó látható.

Vicces is, meg nem is
Az IgNobel-díj ötlete az Annals of Improbable Research nevű, amerikai humormagazin alapítója, Marc Abrahams fejéből pattant ki.  Elnevezése szóviccen alapul, és azt használja ki, hogy Nobel neve a németben azonos az „előkelő, nemes” jelentésű szóval, amelyhez ennek angol megfelelője („noble”) is közel áll. (Mindkettő a latin nobilisből ered). Ha pedig ez elé odatesszük az „ig” fosztóképzőt, akkor a kifejezés épp az ellenkezőjét fogja jelenteni: fölösleges, semmire sem való, nem-nemes.

Az IgNoble-díjat 1991 óta ítélik oda az arra érdemeseknek, minden év szeptemberében. Az ünnepséget a Harvard Egyetem színháztermében rendezik meg. A díjjal pénz is jár, amely természetesen egy nevetségesen kicsi összeg. A bírálóbizottságban pedig csupa olyan személy ül, aki már megkapta a valódi Nobel-díjat. Ők nézik végig tehát azokat a pályázatokat, amelyeket az adott évben nyújtanak be a legkülönfélébb kutatók, a legkülönfélébb vicces, hajmeresztő, megdöbbentő vagy egyszerűen csak érdekes témákban. Gyakran a pályázók közt is akad Nobel-díjas. A legfontosabb feltétel, hogy a pályázat kísérletét ne legyen érdemes megismételni, viszont mindenképp legyen mulatságos és szórakoztató. A bizottság életművekért is adhat díjat, ha úgy találja, hogy valaki folyamatosan képes megrökönyödést kelteni a tevékenységével. Ilyet rögtön az első évben, 1991-ben is kiosztottak, éspedig a Magyarországból először Németországba, majd Amerikába emigrált Teller Edének. A díj indoklásában az állt, hogy azt a tudós „a béke szó jelentésének megváltoztatásáért folytatott, élethosszig tartó küzdelmével” érdemelte ki. Teller ugyanis a második világháború idején részt vett az atombomba kifejlesztéséért felelős Manhattan-tervben (ezért is szokták a hidrogénbomba atyjának nevezni). És bár az atombomba akkor elkerülhetetlen eszköz volt a világ legembertelenebb rendszerével, a nácizmussal folytatott harcban, bevetése nyilvánvalóan súlyos erkölcsi kérdéseket vet fel, és az sem kérdés, hogy a puszta léte szemben áll a „béke” fogalmával. Ugyanakkor Teller később kiemelten odafigyelt az atomkutatások veszélyes oldalára (amikor például felismerte az urán-grafit-víz típusú reaktorok veszélyforrását, le is állíttatta az USA-ban az olyan grafitos reaktorok működtetését, mint amilyen például később a csernobili erőmű lett a Szovjetunióban). Mindezek alapján valóban érvényes Teller életművére, hogy folyamatosan küzdelmet folytatott a „béke” fogalmával. Az ő díjazása így talán túlságosan is komolynak látszik, ami azonban nem mondható el a további pályázókról.

A macskák reológiájáról című elméleti tanulmány szerint a macskák egyszerre szilárd és folyékony halmazállapotúak. (A reológia az anyagok folyási tulajdonságainak vizsgálatával foglalkozik.) Ezt arra a megfigyelésére alapozzák, hogy a macskák bármilyen tárolóedényben képesek elhelyezkedni, gyakorlatilag bele tudnak folyni azokba. A kutatásában matematikai módszerekkel azt is bebizonyították, hogy a fiatal, mozgékony cicák tovább megőrzik alakjukat, mint az idősebb, lusta macskák.

Mi mindent bizonyítottak a kutatások?
A díjakat ugyanúgy az egyes szakterületekre lebontva adják, ahogyan a „komoly” Nobel-díjnál is, de ezek sora jóval hosszabb és színesebb, mint az eredetié. Így például az orvosi, biológiai, fizikai vagy kémiai megnevezések mellett létezik „támogatási” és „megismerési” díj is. A díjazott kutatások kérdésfelvetései pedig az élet minden területét érinthetik. Még az is előfordul, hogy a kutatásnak egy-egy szólásmondás, ismert bölcsesség vagy a gyermeki észjárás a kiindulópontja. Ez utóbbira példa az a díjazott analitikai vizsgálat is, amelynek ez volt a kérdése: „Vajon miért nem borulnak fel az állapotos nők, amikor láthatóan fel kéne borulniuk?” A kutatók hosszú számításokkal mutatták be, hogy a gravitáció hatása mellett még milyen tényezők játszanak közre az egyensúly megtartásában.

Ugyancsak díjat kapott (fizikait) az a vizsgálat, amelyet akár a „Senki sem csinálhatja vissza a rántottából a tojást” szólás tudományos cáfolatának is tekinthetünk. Igaz, a kutatók nem a fölvert és megsütött, hanem a vízben keményre főzött tojással végezek kísérleteket, de a cél ugyanaz volt, és azt el is érték: előállították az eredeti formájú – tehát nyers – tojást a főtt tojásból.

A szakértők abból indultak ki, hogy a főzés során a tojásfehérje kicsapódik a hőtől, ami egy egyszerű, egytényezős folyamat. Ők azonban belevittek még két tényezőt: egyfelől a karbamidot, másfelől bizonyos mechanikai hatásokat. A karbamid (urea) egy olyan vegyület, amely az ember vizeletében is ott van, azzal választódik ki. Színtelen, kristályos vegyület, amely vízben és alkoholban jól oldódik. Híg savakkal vagy lúgokkal főzve ammónia, szén-dioxid és víz keletkezése mellett bomlik el. A kutatók ennek a vegyületnek a segítségével és némi mechanikai ráhatással néhány perc alatt vissza tudták állítani azt a fehérjeszerkezetet, amelyet a hő a főzés során megbontott. Hogy ennek a tudásnak hol lehet majd hasznát venni, azt egyelőre nem vizsgálták, de sosem lehet tudni, hogy mikor válhat fontossá.

Ugyancsak egy ismert bölcsességből – „Minden lehetséges, és annak az ellenkezője is” – indult ki az a kutatás, amely bebizonyította, hogy az agykutatók bonyolult berendezésekkel és egyszerű statisztikákkal bárhol lényeges agyi aktivitást tudnak kimutatni, még egy döglött lazacban is. De akad példa arra is, amikor a kutatás a „bármit lehet tesztelésre alkalmas eszköznek tekinteni” igazságát bizonyította. Ilyen volt az is, amelynek ez volt a tanulsága: az akut (vagyis hirtelen fellépő) vakbélgyulladás nagy pontossággal diagnosztizálható annak alapján, hogy a páciens milyen fokú fájdalmat érez, ha az autójával fekvőrendőrökön hajt keresztül. A szakértők szerint a fekvőrendőr-teszt sokkal megbízhatóbban segíthet a diagnózis megállapításában, mint a szokásos vizsgálatok. És ha ráadásul telefonon kérdezi ki az orvos a beteget, akkor a fekvőrendőrön való áthajtáskor adott jelzés mindennél árulkodóbb jele lehet a vakbélgyulladásnak. Kis szépséghibája a kutatásnak, hogy a vakbélműtétre küldött betegek közt később negyven százalékban voltak olyanok, akiknél végül mégsem a vakbélgyulladás okozta a problémákat. A kutatók ettől függetlenül javasolják, hogy a beteg jelentkezésekor mindenképp iktassák be a fekvőrendőrös áthajtás kérdését is a rutinkérdések közé. Hogy mi történjen azokkal, akik a kórháza menetelük közben nem találkoztak fekvőrendőrrel (például mert gyalog jöttek), arra nem tér ki az ismertetés, de a bírálók a kutatást ettől függetlenül is roppant szórakoztatónak ítélték.

Szintén derűt keltett az a pályázat is, amelyben azt vizsgálták, hogy gyorsabban távozik-e a vesekő a szervezetből, ha az ember hullámvasútra ül. A kísérlethez ezúttal nem élő személyeket, hanem 3D-nyomtatású vesét és vesekövet használtak, ezek utaztak tehát a hullámvasúton. A kísérlet során megállapították, hogy ha a hátsó kocsik valamelyikében tartózkodik a vese és a vesekő, akkor ez utóbbi 64 százalék eséllyel mozdul el, míg az első kocsiknál ez csak 17 százalék. Mindenesetre ez ahhoz is fontos információ lehet, hogy az ember vajon rázassa-e magát egy csuklós buszon, ha el akarja kerülni a műtétet, és ha igen, akkor annak melyik részébe üljön. Mint láthatjuk: célszerűbb a hátuljába, amit egyébként magunk is kitalálhatunk a hétköznapi tapasztalataink alapján, amelyek szerint a buszok hátul jobban ráznak.

Mindezek mellett több olyan pályázatot is díjaztak, amelyek tanulságaihoz szintén magunk is eljuthatunk, különösebb kutatói erőfeszítés nélkül. Azt például, hogy a kutyákon élő bolhák magasabbra ugranak a macskákon élő bolháknál, kis kitartással bárki megfigyelheti, akinek van kertje és benne kutyája-macskája. Akinek viszont hagyományos munkahelye van, hagyományos stílusú főnökökkel, az arra jöhet rá, egyszerű tapasztalati úton, hogy ha egy vudu babán tölti ki a haragját a vele goromba vagy fölényeskedő főnöke miatt, akkor az javítani fogja a közérzetét, a teljesítményét, de az általános igazságérzetét is. „Azoknak, akik megszurkálták a főnöküket jelképező vudu babát, nagyobb igazságérzetük volt, mint azoknak, akik nem szurkálták meg” – írták az egyik kutatásban a szakértők.

Végül pedig akinek könyvespolca is van, és azon Örkény egypercesei is megtalálhatók, annak végképp nem kell különösebb erőfeszítéseket tennie, ha választ akar adni a tudományosan is föltett kérdésre: „Vajon a tárgyak másként néznek-e ki, ha előrehajolva, a két lábuk között visszanézve vizsgáljuk őket?”

Csak le kell venni a polcról (vagy ki kell nyitni a netet), és már meg is tudtuk, az Arról, hogy mi a groteszk című írásból:  

"Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm.
Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.
Íme, a világ fejtetőre állt. Férfilábak kalimpálnak a levegőben, visszacsúsznak a nadrágszárak, s a lányok, ó, ezek a lányok, hogy kapkodnak a szoknyájuk után!
Ott az autó: négy kereke a levegőben, mintha egy kutya a hasát akarná megvakargatni. Egy krizantém: keljfeljancsi, vékony szára az égbe mered, ahogy a fején egyensúlyozza magát. Egy gyorsvonat, amint füstcsóváján tovarobog…"

Ez persze nem jelenti azt, hogy bárkitől is sajnálnunk kéne az IgNobel-díjat, sőt. Hiszen ennek léte csak gazdagítja a világhoz való barátságos viszonyunkat, és erősíti annak képességét, hogy olykor a legkomolyabb dolgokon is tudjunk nevetni.

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum