A Széchenyi tér északi oldalán, 18. századi barokk épületben található az a kiállítás, amely Baranya megye történetét mutatja be az őskortól a honfoglalásig.

 

A zengővárkonyi neolitikus temető feltárásakor előkerült festett edények és agyagszobrocskák mellett láthatók itt többek között mészbetétes kerámiák, bronzeszközök, az ásatáskor eredeti állapotában, „in situ” megőrzött sír, a halott mellé helyezett edényekkel és egy i. e. 1650 táján létezett telep családi házának makettje is. A leghíresebb agyagszobrocska a „Zengővárkonyi Madonna”, amely egy gyermekét szoptató anya egyszerű megformálású, vörös földfestékkel festett kis szobra egy kultuszedény része volt

A római kori edények, illatszeres üvegek, pénzek istenszobrok mellett itt állították ki a pécsi ókeresztény sírépítmények, a három- és hétkarélyos temetőkápolnák makettjeit is. A népvándorlás korát igen gazdag arany és ezüst ékszerek, korongos fibulák, kerámiák képviselik a kiállításon. Országos jelentőségű a Dunaszekcsőn talált Marcus Aurélius bronz szoborportré, valamint a pécs-üszögi hun aranylelet.

 

Marcus Aurelius mintegy húsz éven keresztül volt a Római Birodalom császára, Kr. u. 161 és 180 között. Plebejus származású volt, de Antonius Pius császár örökbe fogadta és utódjává is tette. Negyven évesen került a trónra, s uralkodásának idejére már az ókorban úgy emlékeztek vissza, mint Platón álmának rövid beteljesülésére: az államot húsz éven át egy bölcs irányította. Marcus Aurelius ugyanis igencsak jártas volt a filozófiában és a művészetekben, mint ahogy arról könyvének elején be is számol. (Természetesen nem ezek a részek az Elmélkedések legizgalmasabb fejezetei, de mindenesetre érdekes képet kapunk arról, milyen képzést is kapott egy császárpalánta a Kr. u. 2. században.)

Marcus Aurelius uralkodását szinte szakadatlan háborúskodás töltötte ki. Érdekesség, hogy a germánok ellen Pannóniában, részben hazánk területén is harcolt, és több fejezet végén szerepel az a megjegyzés, hogy „írtam a quádok földjén, a Garam mentén” vagy „írtam Carnuntumban”.

 

A honfoglaló magyarok hosszú vándorlásának útvonalát és a betelepülést térkép magyarázza. Kiemelkedő lelet e korból a tárolóban látható X-XI. századi díszes, csúcsos sisak, mely egyedülálló a magyarországi emlékanyagban. Mellette aranyozott ezüstvereteket, szablyát, kardot láthatunk, a honfoglaló magyarok, lovas harcainak eszközeit.

 

 

Sopianae temetőivel kapcsolatos emlékek bemutatását megelőzve, néhány szót kell szólni a temetkezési szokásokról. Az 1-2. századi temetőkben kezdetben a halottakat máglyán égették el és a hamvakat helyezték a sírba. Ezt a korábbi szokást csakhamar felváltotta a holttestek valóságos eltemetése, épített (tégla, vagy kő) sírokba, kőszarkofágokba, sírkamrákba. A szegényebbeknél az is előfordult, hogy a halottakat minden építmény nélkül helyezték a földbe.

Sopianaeban nem ismerjük az 1-2. századi hamvasztásos temetőket, de a későbbi, 3-4. századi, változatos típusú sírokat tartalmazó temetkezési helyek már helyhez köthetők. Ezek a mai Ferencesek utcájával határolt római várostól északra és keletre területek el, az Apáca utca, Széchenyi tér, Janus Pannonius utca, Sétatér és Dóm tér területének helyén. Az első ókeresztény temetői építmény, egy festett sírkamra, 1782-ben került elő a székesegyház közvetlen közelében. Az 1922-ben kiásott háromkaréjos temetői kápolna (cella trichora) 1:25 méretarányos makettje szemléltetően mutatja az egykori, liturgikus célokat szolgáló kápolnát. Négyszögletes alaprajzú előcsarnokának padlója alatt két sírt tártak fel. Sajnos a sírokat a középkorban feldúltak. A kápolna eredeti padlója meszes habarcsból készült, falait festményekkel borítottak. Építési ideje a 4. század első fele.

A terem közepén látható (ugyancsak 1:25 méretarányú) makett egy eddig egyedülálló ókeresztény építményt mutat be, a hétkaréjos temetőkápolnát (cella septichora).* A várplébánia épületének keleti oldalán fekvő építményt 1938-1939-ben tárták fel. A kápolnát akkor vissza is temették. Padlószintje a jelenlegi aszfaltút alatt kb. 6 méterre található. Kő és téglafalai kb. 2 méter magasan maradtak meg. A kápolna a 5. században épült. Az 1960-as években két nagykiterjedésű későrómai-ókeresztény temetőrész került elő. Az egyik az Apáca u. 8. sz. alatt (Megyei Könyvtár) - ez berendezett múzeumi helységeivel külön megtekinthető -, míg a másik, az 1968-1969. években a Szent István tér 12 - Apáca u. 14. sz. alatt került feltárásra. Itt 101 későrómai-ókeresztény sírt bontottak ki. Ezeknek a síroknak a leleteiből mutatunk be néhány darabot a 3. sz. tárlóban. Az egyszerű és díszes kerámia, a mécsesek és falfestménytöredékek a kor jellegzetes készítményei. A 4. sz. tárlóban a temető üvegedényeit mutatjuk be. A sírokban több ízben találtak kancsó-pohár mellékleteket. Az orsó alakú illatszertartókban fűszerekkel illatosított olajat tároltak. Az üvegek színben és formában igen változatosak. A sötétkék fülű és talpú üvegedény Szíriából, a többi Galliából, továbbá Köln vidékéről és kis-ázsiai műhelyekből származik. A 3. sz. tárló közepén azt az ékszertartó faládikát (scrinium) állítottuk ki, amely az 1930-as években került elő az Apáca utcában, és valószínűleg sírból származik. A fölötte látható díszes aranyékszerek ugyancsak a város területén előkerült sírokból származnak, és az egykor itt élő jómódú római polgárokra emlékeztetnek. Sopianaeban a keletrómai császárok pénzei még az 5. században is forgalomban voltak. A római kori lakosság egy része megmaradt a városban. A település azonban a keletről beözönlő hunok, különböző germán népek, majd később az avarok uralma alatt fokozatosan elpusztult, lakóinak száma erősen megcsappant.

 

A múzeum kertjében a római kor kőemlékei, feliratos sírkövek, szarkofágok láthatók.