A kulcsok

Zárak már több ezer éve léteznek, a kulcsok azonban jóval fiatalabbak. Az első zárak valószínűleg Egyiptomban jelentek meg, és főként fából készült reteszek voltak. A szerkezet lényege az volt, hogy az ajtó szélétől kis lapocskát csúsztattak be az ajtókeretbe vésett résbe. Mivel kezdetben inkább az ajtó rögzítése, a csapódások elkerülése, esetleg a titkos megbeszélések biztosítása volt a cél, nem okozott gondot, hogy ezeket csak belülről lehetett használni. Vagyis ha elmentek otthonról, akkor mintha ott sem lettek volna a zárak. Később azonban, a jólét növekedésével a tolvajok száma is megnőtt, ezért úgy fejlesztették tovább a zárat, hogy kívülről is be lehessen tolni a reteszét. A megoldás egy rés volt az ajtón, amelyen keresztül egy görbe végű pálcával kívülről is hozzáfértek a reteszhez. A résen persze a tolvajok is be tudtak nyúlni, de akkor még kevésbé tették, hiszen a korai települések jóval kisebbek és átláthatóbbak voltak, mint a későbbiek, s a közösség figyelme nagyobb volt, ezért nem volt érdemes kockáztatniuk a lebukást. Mindenesetre ha valaki hosszabb időre magára hagyta a házát, akkor madzaggal és agyagpecséttel zárta le az ajtaját, amelyet szintén nem volt szokás feltörni. Egy ilyen agyag zárópecsétet Tutanhamon sírjának ajtaján is megtaláltak.

Kínában és a görög városállamokban egymástól függetlenül alakult ki a reteszek használata. A fémek feldolgozásának lehetősége azután felgyorsította a zárak fejlődését is, és végül a reteszek átalakultak átfúrt zárakká, a kampós végű, benyúló pálcák helyébe pedig a jóval kisebb, de a maiaknál még mindig sokkal nagyobb fém kulcsok léptek.

	A kulcskészítők mindig igyekeztek szépen kicifrázni a kulcsok fejét.

A Római Birodalom módosabb polgárai számára a kulcsok a legfontosabb tárgyak közé tartoztak, amelyeket feltűnő helyen, az övükön hordtak. Ez jelezte a többiek számára, hogy bármilyen gazdagok is, nem érdemes betörni hozzájuk, mert a kincseiket biztos zárak védik.

A kincsek egyébként többnyire ládákban lapultak, amelyeket vastag fém pántokkal erősítettek oda a padozathoz. (Ez nem lehetett könnyű, hiszen többnyire márvány vagy kő padozat volt.)

 

A nagyobb értékeket rejtő ládák fedelén gyakran zsanérral rögzített fém kallantyúk voltak, amelyekre rést vágtak, a résbe pedig a láda alsó részén egy kiálló fémdarab illeszkedett. Később erre a fémdarabra is vágtak egy rést, hogy így a kallantyút rögzíteni lehessen, egy fölötte áthúzott kötéllel vagy lánccal, amelyek azonban könnyen kioldhatóak voltak. Ezért azon kezdtek gondolkodni, hogy mivel lehet biztonságosan lezárni egy olyan fém pálcát, amelyet átdugnak a kallantyú fölött, a résen. Arra könnyű volt rájönni, hogy a láncszemhez hasonló, görbe fémpálca a legjobb erre a célra, mert abból lehet a legegyszerűbben zárt kört kialakítani. A nehézség abban állt, hogy ugyan mitől legyen ez zárt, a másik végén.

Szerelmesek lakatjai Pécs belvárosában

Előbb-utóbb megjött a megoldás: egy fémdobozba helyezett, reteszhez hasonló szerkezettel lehet biztosítani, hogy a görbe pálca vége csak akkor csússzon ki a helyéről, ha a gazdája úgy akarja. Így jött létre a zárból ki-be csúsztatható, belül beakasztható füllel rendelkező lakat, amelyhez kulcsokat alkalmaztak.

A lakat egyébként fényes pályafutást járt be, mind a kínzások, mind a szerelmi mágia terén. Hogy csak a szebbik oldaláról beszéljünk: a legújabb divat, hogy a szerelmesek egy lakatra írják a nevüket, nyilvános helyen lezárják a szerkezetet, és a kulcsot vízbe dobják, vagy messzire elhajítják. Így biztosan örökre és feltörhetetlenül megmarad köztük a szerelem…Vannak városok, ahol már egész lakat-függönyök lógnak a fákon, külön állványokon vagy oszlopokon. Budapesten (az Erzsébet téren) és Pécsett (a Dzsámi korlátain) is látni lakatból készült szerelmi emlékeztetőket.

 

A tolvajok mindig „becsületesen” fölkészültek az ajtók feltörésére, és ezért szorgalmasan gyűjtötték az eltérő kulcsokat, hogy azután próba-szerencse alapon valamelyikkel ki tudják nyitni a zárat. A különféle lyukakba valók mellett azonban a múlt század elején karikájuk fő dísze egy nagyon egyszerű, a végén görbe, de erős fémből készült eszköz volt. Ennek neve, a sperhakni azonban épp hogy a restségüket bizonyította, hiszen még annyi fáradságot sem vettek, hogy rendesen kiejtsék az eredeti, német nevet, a Sperrhaken („zárkampó”) szót. Ettől függetlenül az akkori, nem túl bonyolult zárakat kiválóan meg tudták rongálni, az erős és töréssel nem fenyegető sperhaknival.

 

Amikor még falakkal vették körül a városokat, a legjelentősebb kapu kulcsa az egész várost jelképezte. A városkulcsok mindig különleges díszítésű, nemes anyagból készült tárgyak voltak, és többnyire díszes párnákon őrizték őket. Ha egy településen újabb, magas rangú személy vette át a vezetést, gyakran ünnepélyesen átadták neki a város kulcsát, s a szokás ma is megmaradt, a polgármesterek váltásakor. Rosszabb esetekben az ellenséges hadsereg vezére volt az, akinek jobb volt átadni a kulcsokat, mielőtt teljesen lerombolta a települést. Ez történt a Breda nevű, holland városban is, amelyet a spanyolok támadtak meg, és ostromoltak nyolc hónapon át, az ezerhatszázas évek elején. Végül a bredaiak kénytelen voltak megadni magukat. A kulcsátadást az egyik legnagyobb spanyol festő, Velázquez festette meg, némi elfogultsággal. Ő ugyanis olyan elegáns és könnyed jelenetként ábrázolta a ceremóniát, mintha csupán a forró teát szolgálnák fel, két, kedélyes csoport tagjainak. Csak a spanyolok oldalán meredő, fenyegető és zárt lándzsaerdő jelzi, hogy a támadók vezére nem pusztán a lovagiassághoz, de a vérengzéshez is értett.

Ennél hitelesebben szelíd az a jelenet,

	A vatikáni Sixtus-kápolna egyik legszebb festménye Perugino: A kulcsok átadása Szent Péternek című képe. A kápolna boltozatán Michelangelo hatalmas freskója, Az utolsó ítélet látható.

amelyen Jézus adja át Szent Péternek a Bibliában elképzelt Mennyország kulcsait. A témát sokan megfestették, de a legismertebb a Sixtus-kápolnában látható, és a reneszánsz művész, Pietro Perugino (ejtsd: Perugino; 1450-1523) alkotása.

A kulcsokhoz minden nyelvben több szólás-mondás is kapcsolódik, így a magyarban is. „Ki hívott elő, a görbe kulcs?” – kérdezték régen attól, aki hívatlanul és kellemetlenséget okozva érkezett valahová. „Másra ne bízd a szíved kulcsát” – figyelmeztet a szólás arra, hogy bárkit nem érdemes a bizalmunkba fogadni. És végül egy másik figyelmeztetés, titkolózóknak: ”A kulcs lyukán is ki tud repülni a szó”. Mindent persze nem kell elhinni a szólásoknak, különösen, hogy a legjobb lehallgató készülékek is beadhatják a kulcsot…