Medúzák

Lényegében semmi, illetve csak annyi, hogy néhány medúzafaj szintén rendelkezik azzal a fluoreszkáló (fénykibocsátó) anyaggal, amelytől nyári estéken oly izgalmasak lesznek a szentjánosbogarakkal teli kertek. 

Ha az Aequorea victoria (ejtsd: ekvorea viktoria) nevű, csendes-óceáni medúzát kék fény éri, akkor az állat zöld fény kibocsátásával reagál. A jelenség már régóta fölkeltette a kutatók figyelmét, és rá is jöttek, hogy a medúza sejtjeiben van egy speciális fehérje, amely nem tartalmaz külön festékanyagot, mert nem elnyeli, hanem visszaveri a fényt. Ezt nevezték el zöld fluoreszcens fehérjének (angol nevének rövidítése GFP). A vizsgálatok során megállapították, hogy a fehérje különleges szerkezetű. Néhány aminosav-oldallánc szorosan közel kerül egymáshoz, és ezek ugyan külön-külön nem képesek elnyelni a fényt, de együtt úgy viselkednek, mint egy fényelnyelő festékmolekula. Az elnyelt fény energiáját a fehérje újra kisugározza, vagyis világítani képes. Ezt a jelenséget azután már könnyen föl lehetett használni a génsebészetben, ahol állatkísérletek során az emberi szervezetbe is beültethető fehérjét hoztak létre. A felfedezés 2008-ban három kutatónak – az amerikai Roger Tsiennek és Martin Chalfie-nek, valamint a japán Osamu Shimomuraának meg is hozta a kémiai Nobel-díjat.De talán ennél is fontosabb, hogy a kutatás megerősítette: az emberek gyógyítási lehetőségeinek keresése sosem szakadhat el a többi élőlény – a növények és állatok – világától.

 

A medúzák a csalánozók közé tartoznak, és csalánzósejttel (cnidoblast, nematocyta) rendelkeznek. Ezek a medúza fogókarjait borítják el, igen nagy mennyiségben. Ha egy másik élőlény túlságosan közel kerül a medúzához, a csalánsejtjének érzéktüskéje (cnidocil) azonnal riaszt, és a medúza akcióba lép. Ez azt jelenti, hogy valósággal lerobbantja a csalánsejtjei tetején lévő, századmilliméternyi kupakot (operculum), amely mögött egy kettősfalú csalántok (cnida) rejlik, egy spirálisan feltekeredett csalánfonallal. A kupak eltűnésekor a legtöbb fajnál egy kampós végű szigonyhegy ugrik elő, amely beleakad, vagy az ember, vagy a zsákmányállat bőrébe, és utat enged a méregnyílnak, vagyis egy hosszú csőnek, amellyel az állat maró hatású folyadékot fecskendez az áldozatába. Szerencsére nem mindegyik medúzának van mérge. Amelyik pl. hurkoló típusú sejttel rendelkezik, az nem mérges, és csupán kellemetlen sebeket okoz. Olyan is van, amely viszont a fonala pórusain át ragasztóval bénítja meg az áldozatát. Mindenesetre egy biztos: akit a tengerben megcsípett a medúza, annak nagyon gyorsan orvost kell keresnie (medúzaügyeletesnek minden fürdőhelyen lennie kell), mert a csípés nagyon súlyos érrendszeri károkat okozhat, és ezt csak az ellenméreggel lehet megelőzni.

 

A hajósok sokáig a portugál gálya vagy hólyagmedúza nevű fajt tartották a legveszélyesebbnek. Nem csoda, hiszen ez a Földközi-tengertől a Csendes- és az Atlanti-óceánig mindenhol előfordul, gyakran nagy csapatokban sodródik a vízfelszínen, és mindenre lecsap. A gályára utaló nevét csónakszerű alakjáról kapta. Csalánütegeket tartalmazó, fodros és kékes színű fogófonalai akár tíz-tizenöt méteresek is lehetnek, s a hajósok láthatták, hogy ezek a lények a kisebb gerinces állatokkal –  például a hajókon élő patkányokkal – és madarakkal is egy pillanat alatt elbánhatnak, ha azok a vízbe kerülnek. A fogófonalak villámgyorsan rátekerednek az áldozatra, amely már semmit sem tehet. A hólyagmedúza egy grammnyi fogófonalából kilövellt méreg egy egész galamb elpusztítására képes.

Mégsem ez a legveszélyesebb medúzafaj, hanem az észak-ausztrál partok mentén úszkáló,

Az egyik legszebb Perszeusz-szobor a firenzei főtéren áll, és Benvenuto Cellini (1500-1571) alkotása. Sajátossága, hogy a gyilkoláson épp túlesett hős arca mélységes szomorúságot tükröz. Egyébként maga Cellini is megölt néhány embert, s többnyire azért, hogy elégtételt vegyen, ami abban a korban elég gyakori volt. Meglehet, ő maga kétségbeejtő, de szükséges cselekedetnek érezte az ölést, és ezt fejezte ki szobrának szomorúságával.

liláspiros, „tengeri darázs” néven emlegetett állat. Az alig tíz centis lényeket nehéz meglátni a vízben, miközben a tapogatóikat akár három méterre is képesek kinyújtani. A vízi felügyelők természetesen mindent megtesznek a távoltartásukra, de azért így is előfordultak már balesetek.

A régi görög mítoszok szerint Medúza, aki a Gorgók egyike volt, egy szárnyas nőalak, aki borzalmas, riasztó külsővel rendelkezik. A feje sárkánypikkelyes, és haj helyett kígyók tekergőznek rajta. Szeme varázserőt rejt, ezért aki a Medúza arcába néz, az kővé válik. Mindezek ellenére egy félisten, Zeusz és Danaé fia, Perszeusz mégis le tudta győzni őt. Perszeusz anyját akarta megmenteni Polüdektésztől, aki Szeriphosz szigetének zsarnoka volt.

Egyszer egy vacsorán, ahová Perszeuszt is meghívták, Polüdektész megkérdezte a vendégeket, hogy milyen ajándékot adnának neki. Perszeusz Medúza fejét nevezte meg, mire Polüdektész kapott az alkalmon, és azt mondta, hogy ha a fiú nem hozza el neki a fejet, erővel ragadja el anyját, Danaét. Így Perszeusznak nem volt más választása, mint elindulni, és megkeresni a Gorgót. Szerencsére Pallasz Athéné rávette a nimfákat, hogy adják neki az alvilág istene, Hadész láthatatlanná tevő sisakját, egy pár szárnyas sarut és egy bűvös tarisznyát, Hermész pedig egy sarlóval fegyverezte fel őt. Amikor Perszeusz a Gorgókhoz érkezett, azok már mélyen aludtak. Perszeusz szárnyas sarujában magasra tudott szökkenni, és levágta Medúza fejét, akinek közben nem kellett az arcába néznie, mert csak az Athénétől kapott pajzsban látta a képét visszatükröződni. Igaz, Medúza nyakából ekkor előpattant két gigász, de ezekkel Perszeusznak már nem volt semmi dolga. Medúza nővérei pedig hiába keresték testvérük gyilkosát: Perszeuszt láthatatlanná tette a sisak.

Visszatérve Perszeusz Medúza fejét Athénénak ajándékozta, aki a pajzsára tette.

Perszeusz és Medúza történetét sok képzőművészeti alkotás őrzi, hiszen a másokra nézve dermesztő tekintet és annak kikerülése mindig izgató téma.