Gyökerek – hol így, hol úgy

Aki a saját szemével is akarja látni, hogy miként keletkezhet egy új élet – mondjuk egy növényé –, az fog egy babszemet, beteszi két, nedvesen tartott vattadarab közé, és néhány nap elteltével már el is ültetheti, új palántaként. Hiszen a babszem gyökeret fog ereszteni és egy szép, zöld szárat növesztve új életként törekszik, mindig a fény felé. Ebből mindjárt azt a nem különösebben meglepő tényt is megérthetjük, hogy gyökerek nélkül a növények számára nincs élet. Máskor azonban a gyökerek mégis szolgálhatnak igazi meglepetésekkel is, amihez azonban egészen Ecuadorig kell elmennünk. Először azonban maradjunk az általánosságánál.

Néhány szobanövényünk alkalmas arra, hogy továbbszaporítsuk. Ha vízbe tesszük egy-egy hajtását, hamar dús gyökeret ereszt.

Mi a gyökér és hány fajtája van?
A gyökér (latinul: radix) a hajtásos növények, vagyis a harasztok, nyitvatermők és zárvatermők talajban növekvő része, amelyen semmiféle egyéb, növényi rész – tehát pl. levél vagy szár – nincsen. Általában a magban lévő gyököcskéből fejlődik ki, csíraként. Ha ezután talajba kerül, azonnal lefelé görbül, és függőleges irányban növekszik tovább. Az egyszikű és kétszikű növények gyökérrendszere eltérő szerkezetű. Az egyszikűeknél az oldalgyökerek a talaj felszínével párhuzamosan növekednek, és bojtos vagy mellékgyökér-rendszer alakul ki. A kétszikűeket azonban a főgyökér-rendszer jellemzi, amelynél egy, vastagabb főgyökérből nőnek a további elágazások és a hajszálgyökerek.
Léteznek azonban olyan gyökerek is, amelyek nem a mag gyököcskéjéből indulnak fejlődésnek, hanem például hajtásokból vagy levelekből, a virágzat sarjhagymáiból. Ezeket  járulékos gyökereknek hívják, és miután megindult a növekedésük, ugyanazt a szerepet töltik be, mint a magból induló gyökerek: vagyis vizet és tápanyagot vesznek fel a növény számára. A tápanyagok koncentrációjától függően a gyökerek egy növényi hormont, citokinint szintetizálnak, amely a sejtosztódást, a sejtek differenciálódását, a sejtmegnyúlást, a gumók képződését és a színtestek érését szabályozza. A növények csírázását is a citokinin indítja meg, miközben a levelekbe kerülve viszont késlelteti azok öregedését. Azt, hogy milyen mértékben növekedjenek az oldalhajtások, egy másik hormonfajtával, az auxinnal alkotott aránya határozza meg.

Ez a fíkusz-féle az alsó, gyakran vízszintes ágaiból fantasztikus mennyiségben képes léggyökereket növeszteni, hogy még több vízhez jusson, a levegő párájából.

Előfordul, hogy a gyökér működésében a tápanyagok raktározása válik az elsődlegessé. Ezt a jelenséget jól ismerhetjük a konyhánkból, hiszen ilyen, raktározó gyökereket szoktunk belefőzni például fehér- vagy sárgarépaként, a levesünkbe is.
Mindezek mellett még jó néhány növényen léteznek léggyökerek is, amelyek onnan kapták a nevüket, hogy a növény föld feletti szárából, vagyis a levegőben erednek. Alapvető funkciójuk azonban már csak ritkán kapcsolódik a levegőhöz: a leggyakrabban a légköri párából kinyerhető víz felvétele a feladatuk, mint pl. a valódi léggyökereknél is, amelyek az epifitákon nőnek. A borostyánokon keletkező léggyökereknek más a szerepük: ezek kapaszkodó gyökerek, ahogyan a kukorica föld feletti szárcsomóiból induló léggyökerek is hasonló módon kipányvázzák a növényt. A vízben élő csavarpálmafélék szintén támasztékoknak növesztenek léggyökereket. Egyedül néhány vízi növény, pl. a mocsárciprus használja arra a léggyökereit, hogy a szellőzésében, a levegőzésében segítse. (Részletesen itt olvashatsz még a léggyökerekről.)
A gyökerek közös tulajdonsága itt a Földön az, hogy mindenképp lefelé törekednek, hiszen erre készteti őket a gravitáció. Odakinn, a világűrben azonban merőben más a helyzet: az űrhajókba felvitt és csíráztatás alá vett növények a tömegvonzás híján összevissza irányban eresztették ki a gyökereiket, a fajtájuktól teljesen függetlenül.

Így halad előre az új és új gyökereivel a trópusi pálmafa. Akárcsak egy óriás, bármelyik népmesében.

Működhet-e lábként is a gyökér?
Nemrég az egyik, különlegességekkel foglalkozó havilap arról adott hírt, hogy Ecuador szívében, a Sumaco Bioszféra Rezervátum területén sétáló pálmafákra lettek figyelmesek a botanikusok. Ezek a növények az ecuadori esőerdők mélyén élnek, és gyakran a huszonöt méteres magasságot is elérhetik. Ehhez képest kifejezetten ügyesen, sőt, olykor akrobatákat is megszégyenítő technikákkal képesek mozogni, éspedig a gyökereik használatával!
A helyváltoztatás azonban nem valami öncélú dolog náluk, hanem kőkemény szükségszerűség. Ezek a fák nedves területeken élnek, ahol a talaj gyakran erodálódik vagy meglazul, és ez gyengíti a nagy testű, magas fák stabilitását. Hiába, hogy sok, masszív gyökérrel kapaszkodnak a talajba, ha egyszer maga a talaj válik ingataggá. Mi egyebet is tehet egy ilyen helyzetben egy fa – ha egyszer a régi gyökerei már nem tartják meg, kénytelen újakat növeszteni. Ezeket azután addig-addig nyújtja előre, amíg szilárd talajt nem fognak. Ott azután belemélyeszti őket a földbe, vagyis képletesen szólva „megveti a lábát”. És hogy ne pazaroljon el fölöslegesen energiákat a tápanyagfelvételnél, miután az új gyökerei megkapaszkodtak, kissé előrehajol, és a régi gyökereit kiemeli a földből. Mindez persze lassú és hosszú ideig tartó folyamat, de megéri, hiszen a fa így szilárdabb területre tudja áthelyezni magát. Ez gyakran akár húsz méterrel arrább is lehet, mint ahol eredetileg kinőtt.
Ez az igencsak alkalmazkodóképes növény más helyzetekben is képes gyökérnövesztéssel megoldani a problémáit. Ha például „séta közben” rádől egy másik fa, szintén nekilát, hogy gyökereket növesszen. Ám most ezeket inkább karokként használva addig ügyeskedik, amíg letolja magáról az őt lebénító monstrumot.
A trópusi pálmáknak ez a képessége igen nagy jelentőségűvé vált akkor, amikor nagy területen kezdték el kiirtani a dél-amerikai esőerdőket. Ennek köszönhető, hogy fák tömeges kivágása nyomán kialakuló talajerózió mégsem vált végzetessé, és mégsem okozott akkora kárt, mint az várható volt. A sétáló pálmafák mindig képesek voltak az új gyökereikkel megtalálni a szilárd talajt, és ezzel legalább részben visszaépíteni az erdőt. Ettől függetlenül egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a természet egyensúlyának megtartásához a fák megtáncoltatása a legbiztosabb módszer.

 

Lévai Júlia 

 



www.mimicsoda.hu