A fűzfakéregtől a kalmopyrinig

Bár a legegyszerűbbnek látszó betegségünknek, a náthának és a torokgyulladásnak még nem találták meg a tökéletes ellenszerét, egy gyógyszerünk azért van, amellyel legalább meggyorsíthatjuk a gyógyulásunkat, és ez a kalmopyrin. Ennek ötletét pedig, ahogyan sok, további gyógyszerét is, az ember a természettől „lopta”. A gyógyszernek ugyanis az a szalicilsav a hatóanyaga, amely a fehér fűzfa kérgében termelődik.

Ez a gyönyörű, korallnak látszó képződmény azonban nem a víz alatt nő: ez egy aszpirin kristály.

Mikor jöttek rá, hogy a fűzfában gyógyerő van?
A fűzfalevél jótékony hatását már a Kr. e. 400-as években ismerhették, hiszen a leghíresebb, ókori orvos, Hippokratész is javasolta, hogy a szembetegségekre valamint a szülési fájdalmak enyhítésére az ebből készült főzetet használják. 400 évvel később pedig Dioszkoridész egy keverék fontos alkotórészeként alkalmazta: ha bélbetegségekről volt szó, akkor borban főzték, borssal együtt, ha pedig köszvényről, akkor a levelek és a kéreg főzetét javasolta. Arra, hogy a szalicilsav (amelynek a nevét akkor még nem ismerték) a lázat is csillapítja, egy anglikán lelkész, Edward Stone jött rá, aki 1763-ban számolt be az eredményeiről, a Royal Society tagjainak. Addig a lázcsillapításra a kínafakéregből nyert kinint használták, de ennek olykor veszélyes mellékhatásai voltak, ezért is kezdtek mással kísérletezni. Stone őrölt fűzfakéreg teájával próbálkozott, és örömmel tapasztalta, hogy sikerrel járt: akikkel ezt a főzetet itatta meg, azok többségének gyorsan lement a láza. Ezután már csak néhány évtized kellett ahhoz, hogy a fűzfafőzetből kivonják a hatóanyagot. 1828-ban egy müncheni gyógyszerészprofesszornak, Johann Buchnernek sikerült is elkülönítenie az anyagot, amely egy keserű, sárgás por volt. Ezt a fűzfa latin neve (salix) után szalicinnek nevezte el. Egy évvel később a francia Henri Leroux (anri löru) már tiszta, kristályos szalicint állított elő (1,5 kg kéregből 30 g anyagot kapott).
A következő lépés az volt, hogy a Sorbonne-on tanuló olasz Raffaele Piria 1838-ban a szalicint savas főzéssel cukorra és aromás vegyületre bontotta, így az utóbbi oxidációjával sikerült szalicilsavat előállítania. Ez azért volt fontos, mert így közelebb kerültek az alapanyaghoz, amelyből tovább lehet lépni a gyógyszergyártás felé. A tiszta hatóanyagot, az acetilszalicilsavat végül 1853-ban Charles Gerhardt kémiaprofesszor állította elő. Őt nemcsak a szerkezete miatt érdekelte a sav, hanem azért is, mert a fertőtlenítő hatású anyagot élelmiszerek tartósítására használták (ld. a hazai befőzési szokásokat is, amelyek során szalicilt tesznek pl. a lekvár tetejére, mielőtt forrón lezárják a befőttesüveget). A sav azonban marta az ember nyálkahártyáját, ezért Gerhardt megpróbálta módosítani a szerkezetét. A szalicilsav nátriumsóját acetil-kloriddal állította reakcióba, melynek során acetil-szalicilsavat (aszpirint) kapott. Ez az eljárás azonban az akkori körülmények között olyan nehézkes volt, hogy Gerhardt jelentéktelennek minősítette az új vegyületet és nem foglalkozott többé vele. Néhány évvel később viszont Hermann Kolbe marburgi kémiaprofesszor az addigi eredmények alapján meg tudta állapítani a szalicilsav kémiai szerkezetét  – o-hidroxi-benzoesav –, és így Friedrich von Heydennel belekezdhettek a nagy mennyiségű előállítás módszerének kidolgozásába.

Így festett a múlt század elején egy gyógyszervegyészeti laboratórium, a Richter Gyárban.

A gyógyszeripar megszületése
Hermann Kolbe munkája az 1870-es években egyben a szintetikus gyógyszeripar (vagyis a mesterségesen, az anyagok elegyítése, szintézise révén előállított szerek iparának) megszületését is jelentette. A Kolbe által kidolgozott szalicilsav-szintézis lényege az, hogy a fenol nátriumsóját, a nátrium-fenolátot szárazon, szén-dioxid-áramban 180-200 oC-on hevítik, amitől a szalicilsav nátriumsója jön létre. Ennek hideg vizes oldatából savanyítás hatására a szalicilsav kristályosan válik ki. Kolbe munkatársa, Friedrich von Heyden erre az eljárásra alapította az első, nagy gyógyszergyárat.
A szalicilsav baktériumcsökkentő hatása mellett a gyógyszer alkalmazása közben felfedezték, hogy a szer a reumát is gyógyítja, így a gyártása még nagyobb sikerrel kecsegtetett. Az akkor aszpirin néven jegyzett gyógyszer szabadalmát 1899. március 6-án jegyezték be a berlini Császári Szabadalmi Hivatalban. Becslések szerint azóta egytrillió (1012) aszpirintabletta fogyott el a világon.

Hogy kerültek ide aranyhalak?!
Kezdetben a reumásoknak még a szabad szalicilsavat adták, ami azt jelentette, hogy olykor bizony nagy árat kellett fizetniük a reumájuk enyhítéséért. A sav ugyanis gyakran hányingert, olykor gyomorhurutot, rosszabb esetben vérző fekélyt is okozott. Ez pedig további veszélyeket rejtett. Benne volt tehát a levegőben, hogy tovább kell dolgozni a szer „megszelídítésén”. Ebbe kezdett bele Felix Hoffmann, aki közvetlenül is tapasztalhatta a gondokat, hiszen az édesapjának is fájdalmakat okozott a szalicilsav. Ő az akkor elsősorban festékeket gyártó Bayer cég gyógyszerészeti részlegénél dolgozott, és a fájdalomcsillapító gyógyszerek előállításával kísérletezett. 1897-ben azután rá is jött a jó megoldásra, és a nagy előd, Gerhardt eljárásának egy egyszerűbb változatával (a szalicilsav fenolos hidroxilcsoportjának acetilezésével) kevésbé maró hatású acetil-szalicilsavat kapott.
A dolog érdekessége, hogy Hoffmann és munkatársa először aranyhalakon próbálta ki a gyógyszert. A halak farkát acetil-szalicilsavas oldatba mártották, és azt vizsgálták, hogy vajon irritálja-e a készítmény az állatokat. Azt tapasztalták, hogy az acetil-szalicilsav (ASS) a szalicilsavhoz képest sokkal kevesebb mellékhatást váltott ki, ezért a továbbiakban ez lett aszpiringyártás alapja. Később pedig egy magyar gyógyszerész, Richter Gedeon volt az, aki az ennél is kevesebb mellékhatással járó gyógyszert, a kalmopyrint kikísérletezte, és ezzel a hazai gyógyszergyártás egyik legsikeresebb orvosságát hozta létre.
(Az aszpirin történetéről még részletesebben olvashatsz itt.)

Richter Gedeon az utolsó pillanatig bízott abban, hogy hazája értékelni fogja a kiemelkedő munkáját, és a rengeteg, új gyógyszert, amelyet mások hasznára fejlesztett ki.

Ki volt Richter Gedeon?
Richter Gedeon (1872. szeptember 23. –1944. december 30.) magyar gyógyszerész, a modern hazai gyógyszeripar megteremtője volt. Ecséden született, de szülei korai halála miatt 1873-tól árva gyerekként Gyöngyösön nevelkedett. Itt 1890-től gyógyszerészgyakornok volt, majd kiemelkedő tehetsége folytán 1895-től már a Budapesti Tudományegyetemen folytatta a tanulmányait, ahol kitűnő minősítéssel szerzett gyógyszerész oklevelet. Két évvel később külföldre utazott, hogy több európai gyógyszertárban és gyógyszergyárban tanulmányozza a gyógyszergyártás módszereit. Visszatérve Magyarországra, 1901-ben Budapesten megvett egy kis patikát (az Üllői út és a Márton utca sarkán, a Sashoz címzett üzletet), ahol ú.n. organoterápiás (a szervezethez természetesen alkalmazkodó) gyógyszereket állított elő. Az itt kikísérletezett szerei közül a vérnyomást növelő mellékvese-hormon (adrenalin) kivonatát, a Tonogen suprarenalét ma is használják a gyógyászatban. Gyógyszerei annyira hatékonyak voltak, hogy érdemes volt továbblépnie, ezért 1907-ben Kőbányán, a Cserkesz u. 63 szám alatt egy gyárat hozott létre. Ez volt az első magyarországi gyógyszergyár. Kiemelkedő sikerük az 1912-ben szabadalmaztatott Kalmopyrin volt, amely az addigi szalicilsav alapú gyógyszerekhez képest jóval kevesebb mellékhatással járt. Később, az első világháború idején a Richter gyár által szabadalmaztatott Hyperol nevű fertőtlenítő tabletta mentett meg sok embert a végzetes fertőzésektől.  Ezek mellett ekkorra már a gyárnak összesen 24 gyógyszerszabadalma volt! A második világháború elején már öt világrészen volt képviseleti hálózatuk és 10 leányvállalattal is rendelkeztek. Mindez azonban Richter Gedeont nem mentette meg attól, hogy a hatalomra került nácik megfosszák őt, először a munkájától, azután pedig az életétől. A harmincas években megszavazott zsidótörvények miatt 1942-ben le kellett mondania a vezérigazgatói tisztségétől és ki is tiltották a gyárból. Mivel azonban a tudása nélkülözhetetlen volt, bizalmas munkatársai segítségével az akkor szokásos módszert alkalmazták: névleg más volt a gyár vezetője, de valójában ő irányította az otthonából a munkát. 1944 őszére azonban a háborús helyzet végképp megbénította a gyárat. Új törvények is születtek, amelyek üldözték és keményen büntették azokat (az ún. strómanokat), akik segítették a zsidó származású szakemberek háttérmunkáját. Richtert és feleségét több ezer más, magyar zsidóval együtt a svéd Raoul Wallenberg bújtatta, aki ahhoz is hozzásegítette volna, hogy Svájcba meneküljön. Ő azonban nem akarta elhagyni sem a munkatársait, sem a laboratóriumát, és komolyan hitte, hogy a hazája méltányolni fogja az érdemeit. Mivel azonban a nácik számára kizárólag a származás volt fontos, decemberben a magyar nyilasok Richter Gedeont is kivezették a Dunapartra, és sokakkal együtt a Dunába lőtték.
A világháború után az újjáépült Richter gyár Kőbányai Gyógyszerárugyár néven működött tovább. 1972-ben Richter Gedeon születésének 100-dik évfordulóján Richter-emlékérmet alapítottak és az Üllői úti Sas gyógyszertár is emléktáblát kapott. Szülőháza ma iskolaként üzemel és a nevét viseli. Mindez azonban csak szerény jóvátétele lehet annak, hogy Richter Gedeon megölésével még ki tudja, hány hasznos és az emberek életét megkönnyítő gyógyszer megszületésétől ütötték el az országot a magyar nácik.

 

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu