A Vuk rajzolója: Dargay Attila

2016. június 20-án lett volna 89 éves az egyik legjelentősebb rajzfilmes művész, Dargay Attila. Az ő nevéhez fűződik egyebek közt a Vuk, a Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-ho horgász és az inkább felnőtteknek szóló Gusztáv című film is.

Ilyen volt Charles-Émile Reynaud első, még 1879-ben kialakított praxinoszkópja. Később ezt a találmányát is továbbfejlesztette, és egy egész színházat alapított rá.

Hányféle műfajban dolgozott?
Mivel a rajzfilmek eszköztára szoros kapcsolatban áll a képzőművészettel, Dargay Attila is a Képzőművészeti Főiskolán tanult. Ennek elvégzése után 1951-től a Nemzeti Színház díszletfestőjeként kezdte a pályáját, és onnan került be gyakornokként a rajzfilmgyártásba. Ez utóbbi az ötvenes évek idején Magyarországon nem volt különösebben érdekes terület. Az akkori kultúrpolitika teljes egészében a giccs terepének tekintette a rajzfilm műfaját, így inkább háttérbe szorította, semmint támogatta vagy fejlesztette volna. És mivel akkor magánvállalkozások nem léteztek, ez meghatározó volt a műfaj életében. Kevés kivételtől eltekintve abban az időben inkább szegényes, de főként nagyon egyoldalú – merev és propaganda vagy oktató jellegű – volt a rajzfilmgyártás. Az 56-os forradalom után azonban ebben is változás következett be, és ez Dargay életében is megmutatkozott. 1957-ben megalakult a Pannónia Filmstúdió, amelyben már szabadabb szellemben lehetett humoros vagy groteszk figurákat, történeteket filmre vinni. Dargay első, itt készült filmje, a Ne hagyd magad, emberke! (1959) olyan szellemesre sikerült, hogy mindjárt hatalmas sikert is aratott. De ebben a stúdióban született meg később Gusztáv legendás figurája is, amelyet Nepp Józseffel és Jankovics Marcellel együtt találtak ki.
Dargay azonban nemcsak rajfilmeket készített, hanem képregényeket is. Rajzai az akkori legnépszerűbb gyermeklapokban, a Pajtás magazinban, a Dörmögő Dömötörben és a Hahotában is ott voltak. A rejtvényekkel teli Fülesnek szintén állandó rajzolója volt. Mindezek mellett számtalan, izgalmas mesekönyv is őrzi az illusztrációit, így például Tasnády Éva: A Falánk kecske, Móricz Zsigmond: A török és a tehenek, Zelk Zoltán: A három nyúl ill. a Mese a legokosabb nyúlról, Csukás István: Sün Balázs, Cs. Nagy Lajos: Alapfokú helyesírási gyakorlókönyv vagy Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem című könyve is. Cser Gábornak a Dörmi pici könyvek című sorozatát szintén ő illusztrálta. A Balázs Béla-díjas, Érdemes művész és  Kiváló művész kitüntetéssel is megtisztelt rajzfilmes 2009. október 20-án halt meg. Utolsó rendezése A préri pacsirtája című, rövid animációs film volt, 1994-ben.

A következő lépés már a képek kivetítése volt, ami azt jelentette, hogy a nézőknek nem kellett közvetlenül a szerkezetekbe bekukucskálniuk, és egyszerre többen is élvezhették a filmet.

Hogy kezdődött az animációs filmek története?
A nem emberi szereplőket mozgató filmeket összefoglaló néven animációs filmeknek nevezik. Ebbe a kategóriába a rajzfilmek mellett például a kollázsfilm, az árnyfilm, félplasztikus bábfilm, a tárgyanimáció, a festményfilm, a gyurmafilm vagy a homokanimáció is bele tartozik. De létezik ún. pixillációs technika is, amelynek során élő embereket mozgatnak úgy, mintha azok bábok lennének. A kategória neve a latin anima = lélek szóból ered, és arra utal, hogy a filmek élettelen tárgyakat, rajzokat keltenek életre azzal, hogy azok egyes képeit sorozatban fényképezve a szabályozott mozgás illúzióját keltik. Ezt persze nem olyan egyszerű megvalósítani, mint ahogyan az elsőre hangzik. A filmkészítés kezdeteikor, amikor ráadásul még a hangot sem tudták rögzíteni, sokféle eszközzel kísérleteztek. A legelső eszközök a pörgető füzetek voltak. Ezek olyan lapokból álltak, amelyeken mindig a mozgás egy következő fázisát lehetett látni. Ha elég gyorsan pörgették a lapokat, a képek sorozata a mozgás érzetét keltette. Később a rajzfilmek vetítésének két, legismertebb eszköze a zoetróp és a praxinoszkóp volt. A zoetróp (a zoé =élet és a troposz= fogás szavakból) egy olyan berendezés, amely az oldalán függőleges bevágásokat tartalmazó hengerből áll. A bevágások alatt a henger belső oldalán van egy csík, ezen rögzítették a mozgás különböző fázisait ábrázoló rajzokat vagy fotókat. Ahogy a henger forog, a néző a bevágásokon látja a szemközti oldalon a henger belsejében futó képeket. A bevágások felbontása megakadályozza, hogy a képek egymásba mosódjanak, így a néző a képek gyors egymásutánját látja, vagyis egy filmet néz.
A korai kísérletezők közül a francia Émile Reynaud volt az, aki az 1880-as években ezt továbbfejlesztve kialakította az ún. praxinoszkópot. Ő egyébként a filmjeit celluloid szalagra rajzolta és festette, itt azonban papírcsíkot használt.
A praxinoszkóp szerkezete szintén egy függőleges forgástengelyű hengeren alapul, amelynek a belsejében a zootróphoz hasonlóan papírcsíkon található a rajzsorozat. A néző azonban most nem réseken át követi a mozgás fázisait, hanem a henger központi tengelye köré elhelyezett síktükrökben. Ha a hengert megpörgetik, a tükrök is forognak, és abban, amelyik éppen felénk fordul, láthatjuk a vele szemben álló és benne tükröződő rajzot. Fontos, hogy a tükröző felület ne legyen folyamatos, mert akkor elmosódott képet látnánk. A képélesség erősítésére Reynaud egy ernyővel lezárt gyertyát helyezett a henger fölé. Fontos újítása volt, hogy a filmjein a mozgó figurák különváltak a háttértől. Az egymásra vetítés során az alakok nem takarták ki a környezetet, az áttűnt rajtuk, és így sokkal változatosabbá és teljesebbé vált az élmény. Olyannyira, hogy Reynaud egy egész színházat épített erre az általa kifejlesztett szerkezetre. A celluloid szalag használata és általában a filmezés technikájának fejlődése során azután a rajzfilmeket is a szokásos kamerákkal készítették, így a múlt század húszas-harmincas éveiben már egyre kevésbé volt szükség a fenti eszközökre. A rajzfilmek elkészítése azonban változatlanul sok és speciális munkát igényelt. Egy-egy ilyen programban nagyon sok ember vett részt, hiszen a figurák egyes mozdulatait külön-külön filmkockákra kellett felvinni. Ezt a munkát a fázisrajzolók végezték el. Nekik pedig nagyon sok részletre kellett figyelniük, hiszen például egy futásnak eredő alak haja, kabátja, táskája vagy cipője színének és alapvető formájának akkor is mindvégig meg kellett maradnia, ha az alak a mozgásai során átfordult a testén vagy vízbe esett. Sőt, a többi figurához és a háttérhez is kellett igazodnia. Amikor Dagay Attila pályakezdő volt, a rajzfilmek még ugyanilyen, sok aprómunkával járó tevékenységet jelentettek. Később azonban, a számítógépek megjelenésével jelentősen könnyebb lett az elkészítésük technikája.

Aki erre a képre ránéz, annak biztosan rögtön eszébe jut: „Egyedül vagyok, kicsi vagyok, éhes vagyok”. És attól kezdve maga is másképp néz a kisebb állatokra… (A filmnek ezt a részét itt is megnézheted)

Mióta láthatjuk a Vukot?
A Vuk az egyik, leghosszabb ideje sikeres rajzfilmünk. Az egész estés rajzfilm Fekete István azonos című regénye alapján készült. 1981-ben mutatták be a mozikban és a Magyar Televízióban (akkor még csak egyetlen, állami televízió létezett, két csatornával). A forgatókönyvet többen írták: Dargay Attila, Imre István és Tarbay Ede. A filmet maga Dargay rendezte, az azóta szinte minden gyerek által ismert zene pedig Wolf Péter szerzeménye.
A történet elején egy rókacsalád éjszakai életét látjuk. A szülők, Kag és Íny kicsinyei közül Vuk a legkíváncsibb és a leginkább életrevaló. Híres vadász nagyapja után Kag Vuknak nevezi őt el, aminek ez a jelentése: Vadászom, Utamból Kotródj! A mindig kíváncsi és kalandra vágyó Vuk egy alkalommal messzire bóklászik az otthonuktól, és amikor visszatér, már nem találja ott a szüleit és a testvéreit. Azok ugyanis az itt Simabőrűnek elnevezett vadász és a neki behódolt kutyája áldozatául estek. Vukot ekkor a nagybátyja, Karak veszi magához, majd megtanítja a vadászat és az erdei élet minden fortélyára. A felnőtt Vuk Karaknak köszönhetően is ravasz rókává és kiváló vadásszá válik, még a Simabőrű baromfiudvarába is bemerészkedik. Eközben azonban Karak odavész az őszi hajtóvadászatban, ezért Vuk bosszút esküszik, és megfogadja, hogy csúffá teszi a Simabőrűt. A két vadászkutya ébersége ellenére végül a legutolsó gúnárját is elcseni, és még az ott fogva tartott rókalányt is sikerül kiszabadítania a ketrecéből. Ezután a rókalánnyal szép, nagy családot alapít, és együtt élnek tovább a Karaktól örökölt barlangjukban.
Dargay Attila ezzel és a többi rajzfilmjével örökre beírta magát a magyar filmművészet nagykönyvébe, és egyúttal minden olyan gyerek és felnőtt szívébe, aki a világot szereti az igazságosság, a leleményesség és a kedvesség szemüvegén át nézni.

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu