Hányféle „mézgyár” működik a természetben?

A mézet az ember a természettől, konkrétan a méhektől kapta ajándékba, és hosszú ideig ez volt az egyetlen édesítőszere. Már a kőkorszakban is ismerte, amit egyebek közt egy 16 000 éves spanyolországi sziklarajz is bizonyít. Ezen egy lépesmézet gyűjtögető embert, egy mézvadászt látni. Hasonló sziklarajzokat Ausztráliában is találtak. Később a tudatos, tervezett méhészkedés is megjelent, amelynek első nyomaira Anatóliában bukkantak rá, az i.e. 7. évezredből. A szakmává fejlődő méhészkedés révén a méz egyre értékesebb termékké is vált, és a kereskedés megjelenésekor az igen jó árú élelmiszerek közé tartozott.

Tavasszal gyakran látunk méheket a dúsan virágzó aranyvesszőn.

Miért vált fontos táplálékká a méz?
Méznek azt a növényi nektárból vagy növényi nedvekből összeálló anyagot nevezzük, amelyet a méhek gyűjtenek össze, majd a saját anyagaik hozzáadásával sűrű és örök időkre elálló nektárrá alakítanak át.
A mézet a régi időkben elsősorban azért keresték, mert az ember hosszasan nem tudott másféle édesítő anyagot előállítani. És bár azt, hogy a cukornádból hogyan lehet a cukrot kinyerni, már az ókorban is tudták, a nagyüzemi (gépesített) cukorgyártás és a cukorrépa felhasználása csak a 18-dik század végén vált lehetővé. Addig tehát a folyadékok vagy ételek édesítését kizárólag a mézzel oldották meg. Amelynek pedig az egyéb, jótékony hatásait sem volt nehéz észrevenni. A méz nemcsak jó közérzetet idézhet elő, de a kisebb-nagyobb bajokon, betegségeken is segíthet. Így például a mézes tea látványosan oldja a köhögést, a kisebb sebeknél meggyorsíthatja a forradást, de általában is segíti a bőr regenerálódását. Emésztési problémáknál is hasznos lehet, de a látást is javíthatja. Mai ismereteink alapján a méz közel hetvenféle gyógyító hatást tud elérni az emberi szervezetben. Egyedül az allergiások és cukorbetegek azok, akik nem használhatják ki a méznek ezeket az előnyeit.
Hogy minderre mitől képes a méz, azt természetesen csak a mikroszkóp és az egyéb, biológiában használt műszerek megszületése után lehetett feltérképezni, amikor viszont a méznél rendkívül gazdag összetételt fedezhettek fel a kutatók. Kiderült, hogy nem ok nélkül érzik az emberek erősebbnek magukat ettől az anyagtóé. Ennek az is az oka, hogy a mézben a speciális fehérjék mellett az ásványi anyagok is nagy súllyal vannak jelen. A mézben van vas, réz, kén, nátrium, kálium, kalcium, magnézium, mangán, cink, króm, nikkel, szelén és kobalt. De ezek mellett fontos aminosavak – arginin, hisztidin, izoleucin, lizin, metionin, fenilalanin,  treonin, triptofán, valin – is találhatók benne. Mindezeken túl az összes vitamin is ott van, amelyek felszívódását a folsav jelenléte is erősíti. A méz magas enzimtartalma pedig azt biztosítja, hogy ne telepedhessenek meg benne a különféle kórokozók, vagyis a méz antibiotikus természetű, fertőtlenítő erejű anyag. 

A tetvek ugyan csak leteszik az ágakra az általuk termelt mézharmatot, de mivel a méhek továbbviszik és feldolgozzák, így az egyik legfinomabb mézet, a fenyőmézet nekik is köszönhetjük.

Melyik állatok termelnek még mézet?
Mézet nemcsak a méhek állítanak elő, ám egyedül ők azok, akik tökéletesen feldolgozzák a virágok pollenjéből és nedvéből kinyerhető anyagokat. Ők először is a garatukban lévő anyagokkal, enzimekkel keverik össze a felszívott nektárt, majd miután azt elszállították a kaptárba, az így kialakult híg, magas víztartalmú mézet a kaptár hatszögletű viasz lépsejtjeibe teszik bele. A kaptárban dolgozó méhek ezután – mintha ventillátorokat kapcsolnának be –, a szárnyukkal keltett légárammal párologtatják el mézből a felesleges vizet. Ettől a méz egyre sűrűbbé válik, és amikor eléri a kellő töménységet, vagyis „beért”, a méhek lefedik, viasszal lepecsételik. A tömény mézben sem a gombák, sem egyéb mikroorganizmusok nem képesek elszaporodni, ezért ez a cukros oldat soha nem romlik meg. Találtak már több évszázados mézet is, amely kis fölmelegítés után ugyanolyan minőségű volt, mintha épp most pergették volna ki. A méheknél tehát igazi, magas színvonalú mézgyártást találunk, amelyet a többi mézgyűjtő rovar munkája meg sem közelít.

A mézgyűjtő hangyák közül sokan akár hónapokig is fenn csüngenek a boly üregének mennyezetén, hatalmasra tágult potrohukban őrizve a közös táplálékot.

Alacsonyabb szinten a növényi nedveket szívó rovarok, például a pajzstetvek állítanak elő mézet. A legtöbb pajzstetűfaj a növényeken táplálkozva ragacsos váladékot, úgynevezett mézharmatot választ ki, amellyel azonban a továbbiakban nem foglalkozik. A mézharmat megtapad a növények felszínén és nem mellesleg jelentős kárt okoz rajtuk. Mivel cukorban gazdag anyag, ezért könnyen megtelepszenek rajta a penészgombák, amelyek csak tovább erősítik a romboló hatást. Az oda érkező méhek gyakran a mézharmatból is szívnak és visznek magukkal a kaptárukba, de az anyag zöme ott marad a növényeken, és a továbbiakban semmiféle átalakító folyamaton nem megy keresztül, koncentrált táplálékraktárnak sem nevezhető, mint amilyen a méhek lépe. A pajzstetvek tehát csak létrehoznak egy alapanyagot, és ezzel többnyire be is fejezték a munkálkodásukat a mézen.
A tetvek mellett a hangyák között is vannak mézgyűjtők, akik ugyan egy szinttel magasabbra léptek a méz felhasználásában, hiszen ők tárolják is a mézet, de tovább ők sem dolgoznak rajta. Az azonban kétségtelen, hogy a raktározási technikájuk tökéletesen megoldja a túlélésüket. Legismertebb fajuk Mexikóban és Coloradóban él. A Hangyavilág című cikkünkben már volt szó arról, hogy ezek az állatkák speciális gyomorral rendelkeznek, amelyet egy svájci biológus, Auguste-Henri Forel szociális gyomornak nevezett el. Gyakran azonban afféle bödönökként emlegetik. A mézgyűjtő hangyák üregében jó néhány példány folyamatosan fenn függ a mennyezeten, akár a denevérek. Nekik az a feladatuk, hogy hónapokon át a saját testükben tárolják a boly táplálékát. A mézet a többiek többnyire a tölgyfa gubacsáról gyűjtik össze, majd a mennyezeten függő társaik potrohába tömik. A potrohok ettől valóban akkorává tágulnak, mintha óriási bödönök lennének. A tároló méhek élő teste tehát ugyanazt a funkciót tölti be, mint a méheknél az élettelen anyagból (viaszból) készült kaptár. Mindebből persze az is következik, hogy a hangyák mézét az ember semmiképp sem tudja begyűjteni, hiszen abba az állatok belepusztulnának. Az ennél magasabb szintű technológiával dolgozó méhek azonban nem sínylik meg az ember tolvajlási tevékenységét, hiszen ők egy évad alatt a tél átvészeléséhez szükséges mennyiségnek a többszörösét is begyűjtik. Emellett a méhészeknek kötelességük ügyelni arra, hogy csak annyit vegyenek ki a mézből, amennyivel nem okoznak kárt a kaptár lakóinak. Az tehát, hogy mi, emberek, viszonylag könnyen hozzájuthatunk a különleges minőségű és számunkra sok mindenre használható mézhez, alapvetően annak köszönhető, hogy a méhek nemcsak a növények anyagainak egyedülálló feldolgozására és természetes tartósítására képesek, hanem arra is, hogy a szükségesnél százszor többet gyűjtsenek be maguknak. Vagyis hogy fölösleget termeljenek, amelyből akár az ember is nyugodtan elvehet, mert ettől senkinek sem lesz kára. Ahogy mondani szokás: ez az igazi vin-vin játszma, amelyben a részt vevő felek mindegyike jól jár. Most már az embernek csak arra kell ügyelnie, hogy az egyéb beavatkozásaival ne tüntesse el a játszmából a másik felet, és ne veszélyeztesse a méznyeréstől teljesen független tevékenységeivel.

 

Lévai Júlia

 

Ha részletesebben szeretnél olvasni a méhek életéről, sok mindent megtudhatsz róluk a Kerek világ sorozatunk Méhek című könyvből.



www.mimicsoda.hu