A Pergamon Múzeum és a névadója

A berlini Pergamon Múzeum (németül Pergamonmuseum) a német főváros és egyúttal Európa egyik legjelentősebb múzeuma, amely a berlini Museumsinselen (Múzeum-szigeten) áll. Előde egy kisebb épület volt, amelyet 1901-ben avatott fel II. Vilmos német császár. Ezt kifejezetten azzal a céllal építették, hogy ebben helyezzék el az ókori Pergamon város Zeusz-oltárának rekonstukcióját, vagyis a megtalált darabjaiból összeállított, ép változatát. Ezt az épületet később lebontották, és 1930-ra Alfred Messel és Ludwig Hoffmann tervei alapján felépítettek egy annál jóval nagyobbat, a ma is álló Pergamon múzeumot. Ebben azonban már nem pusztán az i.e. 2-dik századból való, híres oltárt állították ki, hanem további, rendkívül gazdag gyűjtemények darabjait is, az antik, az előázsiai és az iszlám művészetek köréből. A névadó Pergamon oltár mellett kiemelkedő emléke a múzeumnak például a babiloni Istar kapu is, az i. e. 6. század elejéről. Amikor az ötvenes években Németországot kettéosztották, a gyűjtemény egy részét átvitték Nyugat-Németországba, és 1959-ben Kelet-Berlinben ezek nélkül nyílt meg újra a Pergamon Múzeum. Az átvitt műtárgyak az ország újraegyesítése után visszakerültek. Ma évente kb. 850 000 látogató gyönyörködik a múzeum lenyűgöző tárgyaiban.

A rómaiak által uralt, kisázsiai Pergamon város dombjára teraszokat építettek, és azokon számtalan szentélyt, oltárt emeltek. (A kép a korabeli állapotok utólagos rekonstrukciója.)

Hogy kerültek a rómaiak Pergamonba?
Mint a neve is mutatja, a Zeusz-oltár egy római szentély része volt, amelynek domborművein az istenek és a gigászok küzdelmét látni. A középpontban Zeusz és Pallasz Athéné alakja áll, de Héraklész is látható. Építői Zeusznak és a városvédő Athénének emelték i. e. 159-ben, hálából, amiért az istennő megvédte a Pergamonhoz közeli, part menti városokat a támadó galatákkal szemben. A Kis-Ázsia északnyugati partvidékén, a mai Törökország területén fekvő Pergamonnak azonban hosszasan semmi köze nem volt a latin kultúrához. (Ma Bergamának hívják, és 2014-ben az UNESCO Világörökség részévé nyilvánították.)
Nevét először Xenophón görög hadvezér és történetíró említette, i. e. 400 körül, amikor még a területen különféle kisázsiai törzsek küzdöttek az uralomért, és amikor a városkának még nem volt különösebb jelentősége. Pergamon majd csak száz évvel később indul el a fejlődés útján, amikor Lüszimakhosz trák király az ottani fellegvárban helyezi el a jelentős vagyont őrző kincstárát. Ebből kezdetben különböző viszályok következnek. Ám mivel az ezekből győztesként kikerülő Szeleukoszhoz sikeresen legyőzte ellenfelét, Lüszimakhoszt, hálából nagyobb szabadságot adott a várost kezére játszó Philetairosznak. Az pedig az ő helytartójaként a továbbiakban a hatalmát és a szabadságát a település fejlesztésére fordította. És mivel az utódai is ugyanezt tették, a következő időszakban Pergamon végleg függetlenedett a szeleukida birodalomtól, majd az akkor megerősödő Római Birodalommal lépett szövetségre. A város ezután folyamatosan növelte a területét, és egyebek közt Phrügiát, Lüdiát és Pamphüliát is magához csatolta. Mindezek révén az attalidák alatt a leghatalmasabb ország lett Kis-Ázsiában. Uralkodói pedig nemcsak a területnöveléssel, hanem a kultúra támogatásával is igyekeztek erősíteni az országukat, ezért rengeteg iskolát, könyvtárat és egyéb fontos középületet építettek. Mindezek során jutottak el pl. a pergamen, vagyis az állati bőrből fehérített, vékonyított, kétoldalas írásra alkalmas lap feltalálásáig, ami csak tovább erősítette a városállam kereskedelmét. A függetlenségét azonban hamarosan el kellett veszítenie. Az ekkor uralkodó III. Attalosznak ugyanis nem született utóda, ezért a római államot tette meg a birodalma örökösévé. És bár a halálakor, i.e. 133-ban jelentkezett egy trónkövetelő, a rómaiak legyőzték őt, és i. e. 129-ben Asia néven római tartományt alakítottak ki Pergamonból. Ettől kezdve tehát Pergamonban is a római kultúra és építészet vette át az uralmat. A rómaiak a városban gondosan aláfalazott teraszokat alakítottak ki, és azok alsóbb szintjein több, később híressé vált szentély is épült. Emellett színház és egy csarnokokkal ellátott könyvtár is épült, fent a hegytetőn pedig a királyi palota és a Trajaneum (a római világuralom temploma) magasodott. Mindezek része volt tehát az az oltár is, amelynek felépítménye azután Berlinbe került, Pergamonban csak az alapjai maradtak ott.

A Zeusz-oltár lépcsőin mindig sokan üldögélnek a múzeumban, hogy ezzel kicsit maguk is belehelyezkedhessenek a múltba.

Miért éppen egy német mérnök talált rá az oltárra?
A pergamoni oltárt Carl Humann (1839-1896) találta meg, 1878-86 között. Ő a pályája elején mérnökként dolgozott egy Észak-Rajna-Vesztfália-i vasútvonal építésén, és sokáig semmi köze nem volt a régészethez. Később azért költözött az akkori oszmán birodalomba, mert tuberkulózist kapott és kénytelen volt melegebb éghajlatú lakóhelyet választani. Humann kezdetben itt is utak építésénél dolgozott, mérnök felügyelőként. Munkája során azt is tudta hasznosítani, hogy rendkívül kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett: az egész Oszmán Birodalom területén jól ismerte a helyi tisztviselőket és gyakran a munkásokat is, amitől rendkívül nagy tekintélye volt az új hazájában. Ezért akkor is hallgattak rá, amikor az utak építése során ókori romokba ütköztek, és ő azt javasolta, hogy mindenképp őrizzék meg ezeket, semmiképp se hagyják megrongálódni, sőt, igyekezzenek szakszerűen kiásni és megőrizni az ott lévő értékeket. Ehhez azonban kevés volt az oszmán hatóságok beleegyezése, pénz is kellett a vállalkozáshoz. Humann ekkor a német intézményekhez fordult, és 1878-ban meg is kapta Alexander Conze pénzügyminiszter támogatását. Ennek birtokában pedig az oszmán kormány hivatalos engedélyével megkezdhették az ásatásokat a pergamoni fellegvár területén.  Elsőként a Zeusz-oltár különleges, művészi szempontból rendkívül értékes frízének nagy részét találták meg, de emellett több szobor is előkerült. (A fríz az oszlopoknak és párkányzatoknak az a része, amelyen szalagszerűen futnak a díszítések. Ezek alakos domborművek és stilizált virágmotívumok egyaránt lehetnek.) A felfedezés akkora szenzációt jelentett, hogy Berlin nem fukarkodott a támogatással, így további, alapos feltárások következtek, 1880-1881 ill. 1883-1886 között. Humann és munkatársai végül a teljes oltár kiásták és szakszerűen biztonságba helyezték. Az oszmán állam elismerte, hogy a leletek a német régészek tulajdonává váltak, hiszen ők dolgoztak a feltárásán és a megmentésén. A német kutatók ezért II. Abdul-Hamid szultán engedélyével hadihajókon hazavihették Berlinbe a műemlékeket.

A fríznek ezen a részletén Pallasz Athéné kitárt karja védi a városért harcolókat. A bal oldalon látható jelenet emlékeztet a híres görög Laokoon szoborra, amelynek alakjai hasonlóan küzdenek a rájuk tekeredő kígyóval.

Mitől jelentős műemlék a Pergamon-oltár?
Az azóta általában Pergamon-oltár néven emlegetett Zeusz-oltár a hellenizmus korának jellemző alkotása volt. Hellenizmusnak azt a korszakot nevezik, amelyben a görög kultúra összeolvadt a további, vele rokon  kultúrákkal, így például a latinnal (rómaival) is. Ez tehát egyfajta vegyes, eklektikus stílust jelentett, amelynek érdekességét a sokféle hagyomány ötvözése, egységesítése jelentette. Kezdetét általában III. Alexandrosz makedón király uralkodásához kötik, a végét pedig nagyjából az i.e. 30-as évek idejére teszik.
Az oltár frízének domborműveinek készítője vagy készítői láthatóan tanultak a görög szobrászat fénykorában alkotó mesterektől, így például Praxitelésztől, Timarkhosztól vagy Lüszipposztól, akik már szinte az anatómusok tudásával tudták kifaragni az emberi testeket. De ami ennél is fontosabb: az eszményi emberről való elképzeléseiket is bele tudták vinni a szobraikba. A görög szobrászat fénykorában születtek meg azok az alkotások, amelyek a szellemi-jellembeli nemességet, az arányosságot és az emelkedettséget is kifejezték, mind a szobor tartásában, mint az arckifejezésében. A szobrászatban ezután mindig ott volt ennek az eszményiségnek az igénye is. Még olyankor is, amikor a téma azt kívánta, hogy a művek ennél konkrétabb, földiesebb helyzeteket jelenítsenek meg. A Zeusz-oltár szintén egyszerre tartalmazza az eszményit és a valóságost, s mindezek mellett még az isteni tekintély hatalmas súlyát is. (Ezt a hatást később a német nacionalizmus majd fasizmus igyekezett a népvezér isteni voltának érzékeltetésére kihasználni.) Az isteni tekintély erejét az oltár a felépítésével sugalmazza: a közepén impozáns lépcsősor fut fel a magasba, ahol az építmény nem állít falat a végébe: felül egy oszlopsorral tagolt, levegős folyosó fut végig, keresztben, de hátul ezt nem zárja le semmi. Tehát attól még, hogy valaki fölment a lépcsőn, nem ért valaminek a végére, csupán egy biztonságos helyre jutott, amelyről elvileg tovább is vezet út, hiszen a lépcsősor fölfelé nyitott. Ám a földi ember már nem tud továbbmenni, miközben a képzeletével szinte kötelező eljutnia az istenekhez.
Az oltár domborművekkel díszített oldalfalai harapófogószerűen fogják közre a lépcsőt, amely belül óhatatlanul megszakítja a falakon sorozatszerűen ábrázolt jeleneteket. A jeleneteken pedig ádáz küzdelem zajlik, a legkülönfélébb mitológiai és emberi alakok között. A fríz egyik főszereplője a város mondabeli alapítója, Télephosz, aki a görög mitológia szerint félisten volt: Héraklész és a tegeai király lányának, Augénak volt a fia. A domborműveken rendkívül mozgalmas, dinamikus jeleneteket látni, s az emberek mellett mindenféle mitikus állati figurák is jelen vannak. A képek zsúfoltsága azonban már sokkal kevésbé a görög klasszikus hagyományokra utal, inkább a hellenizmus kavargó világát idézi.
A Pergamon Múzeumnak nem véletlenül vált éppen ez a lenyűgöző oltár a névadójává, de szerencsére nem is ez az egyetlen olyan műemlék benne, amely képes felidézni az ókori művészetek nagyszerűségét. A berlini múzeumnak még számos darabja mutatja meg, hogy hol kereshetjük a mai civilizációnk gyökereit.

 

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu