Új feltételezések a Vénuszról

Egy csillagászati folyóirat, az Astrophysical Journal Letters nemrég arról számolt be, hogy tudósok egy csoportja szerint a Vénuszon egykor óceánok lehettek. Ez azt jelenti, hogy elvileg a múltban ott is volt élet. Ugyanakkor a Vénuszon ma majdnem teljesen kizárt az élet lehetősége: a bolygón 450 Celsius-fokos a hőmérséklet, és csupán hatvan-hetven kilométeres magasságban, az égitestet borító vastag felhőpárnában akad egy olyan réteg, ahol alacsonyabb a hőség és vízpára is található. Emellett a légkört a szén-dioxid uralja, a légköri nyomás pedig a földön mérhetőnek a kilencvenszerese. A Vénuszon tehát szinte száz százalékban végbement egy olyan folyamat, amely modellszerűen megmutathatja, hogy milyen változások zajlanak le egy bolygón egy akadálytalanná váló felmelegedés során. Ezért különösen érdekes lehet minden olyan, további kutatás is, amely feltárja ennek a folyamatnak a részleteit is.

A Vénusz a legfényesebb égitestek közé tartozik, ezért is nevezték el a szépség és a szerelem római kori istennőjéről. (Görög előde Aphrodité volt.) Mivel a Vénusz a keringése során a Földről nézve a Napnak hol az egyik, hol a másik oldalán tűnik fel – vagyis hol Esti Csillagként, hol Hajnalcsillagként, kompromisszumot kötve pedig Esthajnalcsillagként látjuk –, az ókorban több csillagász is úgy vélte, hogy két különböző égitestről van szó. A hajnalban látható Vénuszt a görögök fényhozónak (Phoszporosz), az alkonyit pedig Atlasz fiáról Heszperosznak nevezték. Püthagorasz görög filozófus és matematikus volt az első, aki rájött, hogy Phoszporosz és Heszperosz ugyanaz az égitest. (Fotó: Planet-C)

Mi bizonyíthatja a tengerek egykori jelenlétét?
A kutatást a NASA Goddard Institute nevű szervezetének támogatásával végezték a walesi Bangor Egyetem, a Washingtoni Egyetem és a svéd Uppsalai Egyetem munkatársai. Munkájuk során perdöntőnek bizonyult, hogy olyan, gránitos kőzetekre bukkantak, amelyek nem jöhettek létre víz nélkül. Ebből és még további adatokból következtettek arra, hogy a bolygó felszínén egykor óceánnak kellett lennie. Az asztronómusok szerint évmilliárdokkal ezelőtt akár 525 méter mély óceánok is boríthatták a felszínt, a légkör pedig korántsem volt olyan mértékben mérgező, mint ma. Elképzelhető, hogy a felszínen nagyjából 11 és 35 °C körüli hőmérséklet uralkodhatott, ami hasonlít a földi klímához. A vizek egyensúlyban tartották a bolygó légkörét és hőmérsékletét, emellett a Földön is jól ismert árapály-jelenség révén a forgása tempóját is befolyásolhatták. Ma a Vénusznak a Földhöz képest rendkívül lassú a tengelyforgása: ott egyetlen nap (tehát amennyi idő alatt a bolygó megfordul önmaga körül) 224,7 földi nap hosszúságú. (Ez kerekítve 5393 órás napot jelent, a mi 24 órásunkkal szemben.) 

Az árapály igen sok tényezőt befolyásol a bolygók fejlődésében, ezért fontos kérdés, hogy valóban kell-e számolni a jelenséggel. A csillagászok azt valószínűsítik, hogy a Vénusznak korábban ugyanúgy sokkal gyorsabb volt a tengelyforgása, ahogyan minden újonnan keletkező bolygónak is. A bolygók felfokozott pörgéssel kezdik az életüket, majd eltérő folyamatok hatására lassulnak le. A Vénusz pörgése a Nap által kiváltott árapály-erők hatására mérséklődhetett 10-50 millió év alatt a mostanira.

Így fest a Vénusz mai és egykori képe. A másodikon azt az elképzelt arcát látjuk, amely a Földéhez hasonlóan kéklik a felszínén lévő tengerektől.

A vizsgálatban részt vevő walesi kutatók modellszámításai szerint a Vénusznál ez a hatás millió évenként akár 72 napot is kiadhatott. Összehasonlításképpen: a Földön a Hold által kiváltott árapály hatására, vagyis az óceán mozgó víztömege és az óceán feneke közti súrlódás miatt egymillió év alatt kb. 20 másodpercet lassul a tengelyforgás. A kutatók a szimulációk során különböző mélységű és kiterjedésű óceánnal valamint eltérő tagoltságú tengerekkel számoltak, és így modellezték, hogy miként mozgatta a Nap gravitációja a tengereket. A kiindulópont az, hogy az éppen keletkező bolygók tengelyforgása mindig nagyon gyors, ennek tehát a Vénusznál is így kellett lennie. A modellezések során különböző tengelyforgási időkkel számoltak. (A méréseknél azt is be kell számítni, hogy a Vénusz forgása – egyedülálló módon – retrográd, vagyis a bolygó épp a fordított irányban forog, mint a többi. Ott a Nap a földi viszonyokat kiindulópontnak véve nyugaton kel és keleten nyugszik.) Az eredmények azt mutatták, hogy a Vénusz tengelyforgását akár még egy olyan óceán is erőteljesen lelassíthatta, amely csupán rövid ideig létezett a bolygón. Az egyik legfontosabb érv az óceánok feltételezése mellett még az is, hogy olyan, gránit tartalmú kőzeteket találtak, amilyen például Magyarországon a Velencei-hegység is. A gránitról pedig tudni lehet, hogy csak víz jelenlétében keletkezhet.

A kérdés az, hogy vajon mitől párologhatott el ez a csöppet sem jelentéktelen mennyiségű víz a Vénuszról.

Az űrszondák készítői számára rendkívül nagy gondot okoz a Vénusz extrém módon forró felszíne. A NASA folyamatosan dolgozik az olyan anyagok kifejlesztésén, amelyek hosszú ideig is ellenállnak a magas hőnek.
A képen a Magellan-űrszonda radarmérései alapján készített, mesterségesen színezett domborzatmodellt látjuk a Gula- és a Sif Mons nevű vulkánokról. (Fotó: https://www.origo.hu/tudomany/20100109-uj-nasa-tervek-sage-osirisrex-es-moonrise-szondak-celpont.html)

A vulkánok hatásai
Az MTA CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézet munkatársa, Kereszturi Ákos szerint a folyamatban jelentős szerepet játszhatott az is, hogy a Vénuszon különösen sok vulkán működött és jó néhány működik még ma is. (A tudós egyebek közt a Klubrádió Reggeli gyors című adásában is beszélt mindezekről, 2019. 09. 27-én.) Egy fatális véletlen úgy hozhatta, hogy a vulkánok nagyjából egyszerre törtek ki és árasztották el rendkívül forró vulkáni anyagokkal a felszínt. Ettől az óceánok egyszerre kezdtek különösen gyors tempójú párolgásba, amiből hatalmas felhők keletkeztek. Mivel a vízgőz hatékonyan elnyeli az infravörös sugárzást, az üvegházhatás fölerősödött, ami tovább növelte a hőmérsékletet és gyorsította a párolgást. A felhőkből pedig a hidrogén kiszökött a világűrbe, a maradék oxigén pedig reakcióba lépett a szénnel, vagyis szén-dioxidot hozott létre. Így keletkezett az a hatalmas tömegű, egyszersmind üvegházhatású CO2-gáz, amely most is uralja a Vénusz felszínét, és akadályozza az élet kialakulásának lehetőségeit. A jövőben még több űrszonda is indul a Vénuszra, és ezek kiemelt feladata lesz a vulkánok vizsgálata. A tudós szerint azonban az, hogy ott elvileg lehetséges volt az élet, még nem jelenti annak bizonyítékát, hogy valóban létezett is. A kutatásokat jelentősen segítené, ha egy radarral felszerelt keringőegységet küldenének fel, vagy egy olyan ballon-szondát, amely a felhőzet potenciálisan „élhető” zónájában lebeg. 

Az élet lehetőségeiről azonban ma még általában sem adhatunk nagyon biztos és pontos meghatározásokat. Hiszen még a Földön is előfordul, hogy meglepetés érheti a tudósokat, például amikor az óceánokban olyan nagy mélységben is találnak izgő-mozgó halakat, rákokat és egyéb élőlényeket, ahol pedig a különösen nagy nyomás miatt ezeknek elvileg létezniük sem lehetne. Még az sem biztos, hogy a Vénusz mai, rettentő hőségében ne keletkezhetne mégis valamiféle életnek nevezhető jelenség. Ezt azonban semmiképp sem szabad úgy elképzelnünk, ahogyan a földi életet. A bolygót megcélzó kutatásoknak pedig most az élet lehetősége csupán a másodlagos kérdése. Elsősorban az a legfontosabb, hogy az ott lezajlott klímaváltozások folyamatainak megértése milyen tanulságokat hozhat a földi klímaváltozásokra nézve.

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu