Mirliton, köcsögduda, doromb - Játékos, szokatlan hangszereink

Mivel „a zene mindenkié” (Kodály), vagyis zenei készségekkel – hallással, hanggal, ritmusérzékkel – szinte mindenki rendelkezik, az emberek bárhol és bármiből tudtak hangszereket készíteni maguknak a közös muzsikáláshoz. Egy-egy fadarab vagy nádszál épp úgy hangszerré válhatott, mint a kiszáradt tök, egy üreges formájú edény, vagy akár egy fésű. A városi léttől elzárt paraszti társadalmakban ezután hosszú ideig megmaradtak és kiforrott formát is öltöttek azok a hangszerek, amelyeket a természettől, majd később a kézművességtől vettek kölcsön az emberek.

Ezen a felvételen jól hallatszik, hogy a köcsögdudás egy állandó, ritmikus kíséretet biztosít a citeráshoz.

Nádsíp a piperekészletünkből
A legegyszerűbb, bizonyára örökké újraszülető hangszerek egyike a mirliton, amelyhez két dolog kell: egy fésű és egy vékony selyempapír. Ez utóbbit ráfeszítjük a fésűre, a kombinációt elnevezzük hangszernek, és az egészet a szánk elé tesszük. Ha ezután jó szögben tartva hangszerünket, ráfújunk vagy ráfütyülünk a papírra, az izgalmasan zümmögő zenévé fogja fölerősíteni a dallamunkat. A találmányt világszerte ismerik, a különbség csupán annyi, hogy Franciaországban például egy csőre helyezett hagymahártyával érik el ugyanezt a hatást.
Az afroamerikaiak a kazoo nevet adták neki, és a blues zenébe is belevitték, így színpadi karriert is befutott a hangszer. Az Európában elterjedt mirliton szó a franciában eredetileg a nádsíp vagy a tilinkó neve volt.

Végy egy köcsögöt, egy hólyagot és egy nádszálat
A felhasznált anyag erősebb rezgési képességén, illetve az öblösségen alapul a magyar népzenében gyakran használt köcsögduda is. Ennek vagy egy cserépköcsög, vagy egy másféle anyagú edény a teste, amelynek nyílására disznóhólyagból vagy vékony bőrből készült membránt húznak. A membrán közepéhez egy nem túl hosszú nádcsövet rögzítenek (kicsit belenyomják az anyagba, és alulról rákötözik). A köcsögdudás egy ismétlődő ritmusképlettel járul hozzá a táncdallamok zenei kíséretéhez, amelyet úgy állít elő, hogy a nádszálon húzogatja a nedves vagy begyantázott kezét. A membrán átveszi a nádszál rezgéseit, az üreges test pedig fölerősíti, amitől végül egy furcsán mormogó, dünnyögő hang keletkezik. Ezért is ragadt rá a köcsögdudára többféle, hangutánzó alapú elnevezés is, így höppögő, köcsögbőgő, szötyök, szötyögtető, hüppögtető, hüppögő, köpü vagy huhogó döfü néven is emlegetik.

A köcsögduda nálunk elsősorban a dunántúli regösének jellemző hangszere, hiszen annak ismétlődő-kántáló strófáihoz illik a legjobban ez az inkább monoton dallam, amelyet elő lehet csalogatni vele.

A köcsögduda a szakirodalom besorolása szerint a frikciós (dörzsöléses) hangszerek közé tartozik, amelyek történetét a késői neolitikum koráig vezetik vissza. Ekkoriban valószínűleg a termékenységi rítusok kíséretéhez használtak ilyen hangszereket, amelyek később a legkülönfélébb ünnepeken és a vásári komédiások, zsonglőrök előadásain is megjelentek. Indiában pálmalevélből készült formái maradtak fenn, Afrikában pedig a frikciós dobok inkább valóban dobformájúak, és csak ritkábban fazék alakúak. (Erről részletesebben itt olvashatsz.)

Így néznek ki a mai, fémből készült dorombok. És egy dal: íme, az Édes rózsám, szívem kedvese, hallod, hív az ének… kezdetű régi táncdal dorombon.

Hogyan kell dorombozni?
A doromb bizonyára onnan kapta a nevét, hogy a hangja erősen hasonlít a macskák, esetleg oroszlánok dorombolására. Mivel azonban itt nem a hangszalagjainkról, hanem egy önálló hangszerről van szó, amikor az ember ezen játszik, olyankor semmiképp sem dorombol, hanem dorombozik.

A doromb egy speciálisan meghajlított fémrúd, amelynek a középen van egy szabadon rezegtethető nyelv. Jellemzője, hogy a saját testünk is hangszerként vesz részt a megszólaltatásban: a doromb szárát ugyanis az ajkunkkal szabályosan körül kell vennünk ahhoz, hogy azután a szájüregünk és a nyelvünk finom mozgásaival szabályozzuk a hangja magasságát és erejét. A hang maga pedig úgy jön létre, hogy miközben a doromb nyelvét az ujjunkkal pöckölgetjük, különféle módokon levegőt fújunk a hangszerre.

Kezdetben bambuszból is készítettek dorombokat. Ezek még másféle alakúak voltak, és inkább a sípokhoz hasonlítottak, de a hang magasságát ezeknél is a szájüreg mozgatása határozta meg. Ma már a világ minden táján ismerik a dorombot, amely fából, levélből, bambuszból és csontból is készülhet, és a régészeti leletek tanúságai szerint a kelták és germánok is ismerték. A régi korokban valószínűleg arra szolgált, hogy a sámánok szertartásainál fokozza a hangok misztikus hatását. A későbbiekben már dallamhangszerré is vált, és ettől kezdve a világi táncmulatságokban volt szerepe. Magyarországon a huszadik század elejétől vált szélesebb körben ismertté, amikor elsősorban cigány kovácsmesterek készítettek dorombokat. Ezek többnyire úgynevezett heteroglott (különféle, eltérő nyelvvel rendelkező) hangszerek voltak, ami azt jelenti, hogy más összetételű fémből készült a keret, mint az ahhoz hozzáforrasztott nyelv. A világ más részein előfordult, hogy azonos anyagból – olykor esetleg állati csontból is – vágták ki a keretet és a nyelvet, ilyenkor idioglott (= azonos nyelvű) hangszerről beszélünk. Ezek elsősorban Óceániában és Délkelet-Ázsiában használatosak.

A hangszer huszadik századi újjáélesztése előtt a doromb elnevezés csak a 16-dik században jelent meg a magyar történeti dokumentumok közt, aminek alapján arra lehet következtetni, hogy a hangszer szláv közvetítéssel került hozzánk, német nyelvterületről. (A doromb történetéről részletesen itt olvashatsz: Brauer-Benke József: A népi hangszerek története és tipológiája. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet 2014, 45.) Jó ideig azonban csak nagyon kevesen ismerték ezt a hangszert, és többnyire inkább gyerekjátéknak tekintették. Már csak azért is, mert nálunk a népzenét a nagyobb nyilvánosság inkább az eredetitől eltérő, nagyzenekari hangszereléssel – tehát már városias feldolgozásokban – ismerte, amibe sehogy sem fért volna bele a doromb. Az eredeti – szakszóval: autentikus – népzene újjáéledésekor, a hetvenes évek elején azonban a városi táncházakban is sorra jelentek meg a dorombok, és egy időre ismét divatossá is tették ezt a szokatlan hangszert. Önmagában persze a doromb nem alkalmas arra, hogy a játékosa gazdag programot állítson elő vele, de egy jó énekes vagy táncházi zenekar mellett kiválóan színesítheti az előadást. Ehhez persze az is kell, hogy a dorombozó zenész komolyan vegye a muzsikálást, és ugyanúgy begyakorolja a játékhoz szükséges technikákat, mint a hegedűs vagy a furulyás. A szájüreg térfogatának változtatásával például ügyesen kiemelheti a nyelv hangjainak felhangjait is, és változatos hatásokat érhet el hangszerén, amelyből akár két oktáv terjedelemben is előcsalogathat hangokat. A doromb nagy előnye, hogy ma már akár a netről is megtanulhatja valaki a használatát, például innen.

Egyedül az jelenthet gondot, ha valaki egyszerűen csak zsebre vágja a hangszerét. A doromb nyelvén lévő picike, de annál nélkülözhetetlenebb pöcök ugyanis meglehetősen kényes dolog, és egy sötét zseb mélyén könnyen le is törhet. Jobb tehát vigyázni rá, hiszen a nagyobb dolgok gyakran épp az ilyen piciken múlnak.

Olvass még többet a zenéről és a hangszerekről a Mi MICSODA Zene – A hangok bűvöletében című könyvünkből.

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu