A salemi boszorkányper

1692-ben, az akkor még gyarmati sorban lévő Amerikában borzalmas végkimenetelű boszorkányperekbe kezdtek bele, a Massachusetts állambeli Salem városában. A később salemi boszorkányperek néven emlegetett esemény még ma is megrázó erővel hat. Az Egyesült Államok törvényhozása már nem sokkal az események után igyekezett jóvá tenni a területén véghez vitt embertelenségeket. Első lépésként rehabilitálták, vagyis ártatlannak minősítették és utólag a jogaikba visszahelyezték az áldozatokat, majd az USA alaptörvényeinek megfogalmazásakor intő és elriasztó példaként említették a salemi boszorkánypert. 1992-ben pedig a kivégzések helyszínén emlékparkot hoztak létre, amelyben egy-egy kőpadot állítottak minden egyes kivégzett emlékére. És mivel a perekbe nyár derekán kezdtek bele, ilyenkor szerte világon meg szoktak emlékezni az áldozatokról.

Denevérek és macskák – a középkori emberek képzeletében ezek az emlősök vették körül a seprűnyélen lovagló boszorkányokat.
Mi történt a salemi lelkész konyhájában?
Salemben akkoriban anglikán lelkészek sora követte egymást, és ezek szinte mind örökösen konfliktusba keveredtek, egymással és a község népével is. 1692-ben, szintén hosszas háborúskodások után, Samuel Parris és családja került a salemi parókia élére. A családhoz a lelkész Betty nevű leánya, valamint annak unokatestvére, Abigail is hozzá tartozott. A lányok kiskamaszok voltak, és mivel a kor sok szórakozási lehetőséget nem biztosított számukra, elhívták a barátnőiket, és azokkal együtt a konyhában próbáltak közös játékokat kitalálni. A konyhát pedig egy Tituba nevű rabszolganő vitte. Egy alkalommal, két kenyérsütés között Tituba maga is beszállt a játékba, amelyben épp a jövőről próbáltak jóslatokat adni. Közben egészen biztosan ettek is a frissen kisült kenyérből, amire azonban akkor senki sem figyelt. Arra viszont annál inkább, hogy a játékban részt vevő lányok némelyike kis idő múlva hirtelen rohamszerűen sikoltozni kezdett, különféle görcsöktől szenvedett és látomásokról gyötörve fetrengett a padlón. A lelkész úgy találta, hogy az összefüggést a rabszolganő őseinek pogány mivolta és a lányok vele való kapcsolata táján kell keresnie. És mivel akkor még élt az a meggyőződés, hogy a kereszténység előtti vallásokat teljes egészében a Sátán művének kell tekinteni, számára nem volt kérdés, hogy a lányokat Tituba és a vele szövetséges boszorkányok segítségével a Sátán szállta meg. Hogy végére járjon az ügynek, a város elöljárói segítségével belekezdett a „tények feltárásába”. Elsőként a lányokat hallgatták ki, és kényszerítették arra, hogy árulják el az őket megtámadó boszorkányok nevét. Ettől kezdve a folyamat megállíthatatlanná vált, hiszen a lányok rémültükben minden olyan személy nevét megemlítették, akivel kapcsolatban nem volt lelkiismeretfurdalásuk, ha ezzel bajba hozzák őket. Így végül mindenki a listára került, aki valaha is elnyerte a lelkész körüli gyerekek ellenszenvét.
 
Az emlékpark avatásán az egyik meghívott szónok az az Arthur Miller volt, aki egy hasonló, képletesen boszorkányüldözésnek nevezhető, politikai gyakorlat idején Salemi boszorkányok címmel írt színdarabot.
Hogyan hozták létre a salemi boszorkánybíróságot?
Az esemény után elsőként három nőt tartóztattak le: Titubát, a fiatal Sarah Goodot és az ágyhoz kötött, idős Sarah Osborne-t, akik semmit sem értettek a történtekből. Ám mivel a lányoktól újabb neveket követeltek, azok buzgón sorolták, aki eszükbe jutott, még a már letartóztatott Sarah Good négyéves kislányát is! Így végül lassan megteltek Salem, a közeli Boston és a környék börtönei. Azok is bekerültek, akik kiálltak a perbe fogottak ártatlansága mellett, mint például Elizabeth és John Proctor. Ekkor már 80 ember várta a per megkezdését. Amely azonban azért késlekedett, mert a városnak éppen nem volt kinevezett kormányzója. A terület azonban május végén új kormányzót kapott, aki rögtön létre is hozott egy külön, területi bíróságot. Addigra azonban Sarah Osborne a börtönben meghalt, Sarah Good újszülött gyermeke és mások pedig súlyosan megbetegedtek. A nyár folyamán a bíróság nagyjából havonta tárgyalt meg egy-egy ügyet. A vádlottak közül csupán egyet mentettek fel, mert a lányok visszavonták az őt érintő vádat. Mindenki mást bűnösnek találtak a boszorkányság vétségében, és halálra ítéltek. Az ítélethozatalok után négy kivégzés alkalmával húsz embert gyilkoltak meg. Az áldozatok többsége szegénységben élő, idős asszony volt, a férfiak közül csupán hatan kerültek be a „boszorkányok” közé.

Magyarországon Könyves Kálmán király híres boszorkánytörvénye, a 12. század elejétől erősen korlátozta, hogy rendszeresen boszorkánypereket hajthassanak végre. („Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék” – állt a törvénykönyvben.)
Ami kimaradt a „tényfeltárásból”
A bíróság a „vizsgálódások” során kizárólag a vallási hiedelmeket valamint az éppen fennálló, hatalmi-politikai érdekeket vette figyelembe. A vallási hiedelmeik azt diktálták, hogy mindent, ami történik, a sátáni akarat szándékának kell tekinteni. A sátáni akaratnak pedig a boszorkányok a végrehajtói. Ha a lányok megbetegedtek, akkor a bennük romboló kórokozók is a boszorkányok szándékai miatt kerültek oda. A hatalmi érdekeik pedig arra késztették őket, hogy mindenkit bűnösként állítsanak a többiek elé, aki a személyes ellenfelük, vagy aki valamilyen módon kilóg a sorból, és nem igazolta, hogy a fennálló rend mindenben egyformaságot diktál. Ezért kerültek igen nagy számban a listára az olyan asszonyok, akik valami okból egyedül voltak, és a szokásoktól eltérően maguk kezelték a házukat és a kevéske földjüket is. A valódi összefüggések – vagyis a tények – azonban egyáltalán nem kerültek be a vizsgálóbírák látókörébe. Így például az sem, hogy a betegségbe eső, rohamot kapott lányok mind ugyanazt a kenyeret ették. Azt már csak később derítette ki a tudomány, hogy Salem környékén abban az évben az anyarozs nevű kártevő pusztított. Az anyarozs egy gabonaparazita, amely az érett gabonakalászban, a virágok helyén fejlődik. Ez okozta a Szent Antal tüze nevű betegséget, amely látomásokat okozott. A szerencsétlen salemi rabszolganő pedig fertőzött lisztből sütötte a kenyeret, és ez végül vele együtt húsz ember borzalmas halálát okozta.
A kor gyilkosait nem menti, hogy még nem ismertek minden kártevőt, és nem tudhatták, mi van a lisztben – azt az emberiség mikroszkóp nélkül is régóta tudta, hogy az emberi élet önmagában érték, és hogy a gyilkosság bűn. Nekik is tudniuk kellett volna, de az érdekeik erősebbek voltak ennek fölismerésénél.

Lévai Júlia

A boszorkényperekről még többet megtudhatsz a MI MICSODA sorozat Varázslók, boszorkányok, mágia című kötetéből!


www.mimicsoda.hu