A salemi boszorkányper
1692-ben, az akkor még gyarmati sorban lévő Amerikában borzalmas végkimenetelű boszorkányperekbe kezdtek bele, a Massachusetts állambeli Salem városában. A később salemi boszorkányperek néven emlegetett esemény még ma is megrázó erővel hat. Az Egyesült Államok törvényhozása már nem sokkal az események után igyekezett jóvá tenni a területén véghez vitt embertelenségeket. Első lépésként rehabilitálták, vagyis ártatlannak minősítették és utólag a jogaikba visszahelyezték az áldozatokat, majd az USA alaptörvényeinek megfogalmazásakor intő és elriasztó példaként említették a salemi boszorkánypert. 1992-ben pedig a kivégzések helyszínén emlékparkot hoztak létre, amelyben egy-egy kőpadot állítottak minden egyes kivégzett emlékére. És mivel a perekbe nyár derekán kezdtek bele, ilyenkor szerte világon meg szoktak emlékezni az áldozatokról.
|
|
|
|
Denevérek és macskák – a középkori emberek képzeletében ezek az emlősök vették körül a seprűnyélen lovagló boszorkányokat. |
|
|
Mi történt a salemi lelkész konyhájában?
Salemben akkoriban anglikán lelkészek sora követte egymást, és ezek szinte mind örökösen konfliktusba keveredtek, egymással és a község népével is. 1692-ben, szintén hosszas háborúskodások után, Samuel Parris és családja került a salemi parókia élére. A családhoz a lelkész Betty nevű leánya, valamint annak unokatestvére, Abigail is hozzá tartozott. A lányok kiskamaszok voltak, és mivel a kor sok szórakozási lehetőséget nem biztosított számukra, elhívták a barátnőiket, és azokkal együtt a konyhában próbáltak közös játékokat kitalálni. A konyhát pedig egy Tituba nevű rabszolganő vitte. Egy alkalommal, két kenyérsütés között Tituba maga is beszállt a játékba, amelyben épp a jövőről próbáltak jóslatokat adni. Közben egészen biztosan ettek is a frissen kisült kenyérből, amire azonban akkor senki sem figyelt. Arra viszont annál inkább, hogy a játékban részt vevő lányok némelyike kis idő múlva hirtelen rohamszerűen sikoltozni kezdett, különféle görcsöktől szenvedett és látomásokról gyötörve fetrengett a padlón. A lelkész úgy találta, hogy az összefüggést a rabszolganő őseinek pogány mivolta és a lányok vele való kapcsolata táján kell keresnie. És mivel akkor még élt az a meggyőződés, hogy a kereszténység előtti vallásokat teljes egészében a Sátán művének kell tekinteni, számára nem volt kérdés, hogy a lányokat Tituba és a vele szövetséges boszorkányok segítségével a Sátán szállta meg. Hogy végére járjon az ügynek, a város elöljárói segítségével belekezdett a „tények feltárásába”. Elsőként a lányokat hallgatták ki, és kényszerítették arra, hogy árulják el az őket megtámadó boszorkányok nevét. Ettől kezdve a folyamat megállíthatatlanná vált, hiszen a lányok rémültükben minden olyan személy nevét megemlítették, akivel kapcsolatban nem volt lelkiismeretfurdalásuk, ha ezzel bajba hozzák őket. Így végül mindenki a listára került, aki valaha is elnyerte a lelkész körüli gyerekek ellenszenvét.
|
|
|
|
Az emlékpark avatásán az egyik meghívott szónok az az Arthur Miller volt, aki egy hasonló, képletesen boszorkányüldözésnek nevezhető, politikai gyakorlat idején Salemi boszorkányok címmel írt színdarabot. |
|
|
Hogyan hozták létre a salemi boszorkánybíróságot?
Az esemény után elsőként három nőt tartóztattak le: Titubát, a fiatal Sarah Goodot és az ágyhoz kötött, idős Sarah Osborne-t, akik semmit sem értettek a történtekből. Ám mivel a lányoktól újabb neveket követeltek, azok buzgón sorolták, aki eszükbe jutott, még a már letartóztatott Sarah Good négyéves kislányát is! Így végül lassan megteltek Salem, a közeli Boston és a környék börtönei. Azok is bekerültek, akik kiálltak a perbe fogottak ártatlansága mellett, mint például Elizabeth és John Proctor. Ekkor már 80 ember várta a per megkezdését. Amely azonban azért késlekedett, mert a városnak éppen nem volt kinevezett kormányzója. A terület azonban május végén új kormányzót kapott, aki rögtön létre is hozott egy külön, területi bíróságot. Addigra azonban Sarah Osborne a börtönben meghalt, Sarah Good újszülött gyermeke és mások pedig súlyosan megbetegedtek. A nyár folyamán a bíróság nagyjából havonta tárgyalt meg egy-egy ügyet. A vádlottak közül csupán egyet mentettek fel, mert a lányok visszavonták az őt érintő vádat. Mindenki mást bűnösnek találtak a boszorkányság vétségében, és halálra ítéltek. Az ítélethozatalok után négy kivégzés alkalmával húsz embert gyilkoltak meg. Az áldozatok többsége szegénységben élő, idős asszony volt, a férfiak közül csupán hatan kerültek be a „boszorkányok” közé.
|
|
|
|
Magyarországon Könyves Kálmán király híres boszorkánytörvénye, a 12. század elejétől erősen korlátozta, hogy rendszeresen boszorkánypereket hajthassanak végre. („Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék” – állt a törvénykönyvben.) |
|
|
Ami kimaradt a „tényfeltárásból”
A bíróság a „vizsgálódások” során kizárólag a vallási hiedelmeket valamint az éppen fennálló, hatalmi-politikai érdekeket vette figyelembe. A vallási hiedelmeik azt diktálták, hogy mindent, ami történik, a sátáni akarat szándékának kell tekinteni. A sátáni akaratnak pedig a boszorkányok a végrehajtói. Ha a lányok megbetegedtek, akkor a bennük romboló kórokozók is a boszorkányok szándékai miatt kerültek oda. A hatalmi érdekeik pedig arra késztették őket, hogy mindenkit bűnösként állítsanak a többiek elé, aki a személyes ellenfelük, vagy aki valamilyen módon kilóg a sorból, és nem igazolta, hogy a fennálló rend mindenben egyformaságot diktál. Ezért kerültek igen nagy számban a listára az olyan asszonyok, akik valami okból egyedül voltak, és a szokásoktól eltérően maguk kezelték a házukat és a kevéske földjüket is. A valódi összefüggések – vagyis a tények – azonban egyáltalán nem kerültek be a vizsgálóbírák látókörébe. Így például az sem, hogy a betegségbe eső, rohamot kapott lányok mind ugyanazt a kenyeret ették. Azt már csak később derítette ki a tudomány, hogy Salem környékén abban az évben az anyarozs nevű kártevő pusztított. Az anyarozs egy gabonaparazita, amely az érett gabonakalászban, a virágok helyén fejlődik. Ez okozta a Szent Antal tüze nevű betegséget, amely látomásokat okozott. A szerencsétlen salemi rabszolganő pedig fertőzött lisztből sütötte a kenyeret, és ez végül vele együtt húsz ember borzalmas halálát okozta.
A kor gyilkosait nem menti, hogy még nem ismertek minden kártevőt, és nem tudhatták, mi van a lisztben – azt az emberiség mikroszkóp nélkül is régóta tudta, hogy az emberi élet önmagában érték, és hogy a gyilkosság bűn. Nekik is tudniuk kellett volna, de az érdekeik erősebbek voltak ennek fölismerésénél.
Lévai Júlia
www.mimicsoda.hu