A dinoszauruszok (latin rendszertani nevük: Dinosauria) a hüllők közé tartoznak. Általános jellemzőjük, hogy a lábuk a hüllőkétől eltérően a testük alatt helyezkedik el, és a szárazföldön élnek. Ők voltak a mezozoikum (a földtörténeti középkor) meghatározó, nagy tömegben jelen lévő, szárazföldi gerinces állatai, főként a jura és kréta idején. A késő triász kortól (pontosabban annak karni korszakától) a késő kréta korig (annak maastrichti korszakáig) éltek. Ez azt jelenti, hogy nagyjából százhatvan millió éven át ők uralták a Földet! Kihalásukat valószínűleg egy meteor becsapódása okozta, amelynek következtében a bolygót hosszú időn át olyan sűrű porfelhő vette körül, hogy a növények jó része elpusztult a fényhiánytól, az állatok pedig nem jutottak táplálékhoz.

	Ez a bumfordinak látszó Ankylosaurus a növényevő dinoszauruszok közé tartozott. Nagyon vastag, csontos páncélja volt, és a biztonság kedvéért még a farka végén is tartott egy nagy csontbunkót. Nem lehettek könnyű éjszakái, mert még a szemhéja is csontos volt!

Az egyéb fajoktól eltérően a dinoszauruszok rendkívül változatos formákban és méretekben léteztek. A csirke nagyságútól a harminc méteres óriásig mindenféle állat volt köztük, de általánosságban inkább nagy méretűek voltak. A táplálkozásuk is változatos képet mutatott: voltak köztük növényevők, húsevők és mindenevők is. Egy részük négy lábon járt, más részük pedig hol csak alkalmanként, hol jellemzően két lábon futott. Több fajuknál bonyolult csontváz módosulások – például testpáncél, szarvak vagy fejdíszek – alakultak ki. A legtöbbjük fészeképítő és tojásrakó volt, ami azt jelenti, hogy a modern madarakhoz hasonlóan szaporodtak. A tudomány csak egy olyan, természetes ellenségüket ismeri, amely velük táplálkozott: a Repenomamus giganticus-t, amely egy 12–14 kilogramm tömegű triconodonta volt, és legszívesebben a kis méretű dinoszauruszok – például a Psittacosaurus – fiatal egyedeit kapta el ebédre vagy vacsorára. Az őslénykutatók, akik már a 19-dik század elejétől kitartóan keresték és vizsgálták a dinó-leleteket, több mint ötszáz különböző nemet és több mint ezer fajt azonosítottak. Hamar kiderült, hogy maradványaik a Föld összes területén föllelhetőek, így Magyarországon is.

 

Mivel Magyarország területét a mezozoikum idején nagyrészt tenger borította, így nálunk akkor csak kevés dinoszaurusz találhatott megfelelő szárazföldet. A kutatók sokáig nem is reménykedtek, hogy rábukkanhatnak egy-egy fosszíliára, vagyis megkövesedett maradványra. (A fosszília szó a latin fossa = árok szóból ered, utalva a kiásás körülményeire.) Végül azonban az ország nyugati felében két helyen is rábukkantak a dinók nyomaira. Az egyik terület Pécs közelében volt, ahol 1966-ban Wein György geológus talált néhány megkövesedett lábnyomot, amelyek feltehetően egy

Ilyen lehetett, amikor egy Pneumatoraptor sétára indult, a Bakony egyik, vadregényes erdejében.

tengerparti mocsaras területről származtak. A lelet később megsemmisült, de az 1980-as években a közeli Komlón újabb fosszília nyomokat fedeztek fel, amelyeket Kordos László azonosított be. Ő pedig azt állapította meg, hogy azok egy új faj, a jura időszak elején élt theropoda maradványai. A lelőhely alapján Komlosaurus carbonis-nak nevezte el a theropodát. 2000 tavaszán pedig a Bakonyban indultak jelentős kutatások, Ősi Attila vezetésével. Ott a késő kréta korban létrejött Csehbányai-formáció iharkúti részén találtak csontfosszíliákat.Egy növényevő rhabodontida megkövült fogait és csontjait sikerült kiásniuk, majd egy olyan, új nem tagját találták meg, amely az ankylosaurusok közé tartozott. Ezt az országról Hungarosaurusnak nevezték el. A jelentős leletek nagy izgalmat keltettek, így a kutatócsoportnak sikerült támogatást szereznie ahhoz, hogy a következő években több expedíció is indulhasson a lelőhelyre. A csoport kitartó munkájának eredményeként több, összefüggő csontvázra és több ezer különálló fosszíliára bukkantak rá. Egyebek közt egy pulyka méretű, és egy körülbelül 4 méteres theropoda fogai is előkerültek. Az elnevezésekben igyekeztek megörökíteni a lelőhely jellemző neveit is, így kapta például az egyik lelet a Bakonydraco, a másik az Ajkaceratops kozmai nevet. Az előbbit egyébként nyugodtan tekinthetjük a Bakony rémének, hiszen a Pterodactylusok családjába tartozó, sárkányszerű Bakonydraco elég nagy termetű volt, és repülni is tudott. Az utóbbi (az Ajkaceratops) már barátságosabb lény lehetett, talán még háziállatnak is alkalmas lett volna, hiszen csupán másfél méter hosszú volt, s a fején pici szarvacskát hordott, miközben papagájcsőrszerű szájjal rendelkezett. A csoportnak összességében legalább hatféle bakonyi dinoszauruszt, ezen belül három növényevőt és három ragadozót sikerült azonosítania. A térség csúcsragadozója egy nagytestű Tetanurae theropoda-dinoszaurusz volt, amelynek csupán a 3-4 centiméteres, recézett fogait találták meg, de amelyről egyébként tudni lehet, hogy a testhossza a 4-5 métert is elérhette, magassága pedig 160-180 centiméter lehetett. Kizárólag az iharkúti leletek alapján ismert a pulykaméretű, feltehetően tollas dinoszaurusz, a Pneumatoraptor fodori. Nevében a „pneuma” (a görögben: „lehelet”) a csontokban lévő, levegős üregekre utal. Az állatnak tollak voltak a mellső lábán, amelyekkel a későbbi pinkvinekhez hasonlóan a tojásait melegítette. A kutatók szerint az iharkúti moszaszaurusz-leletek azért érdekesek, mert a Mosasauridae-családon belül ez az első ismert olyan formájuk, mely alkalmazkodott az édesvízi életmódhoz.

November 18-ától a Természettudományi Múzeumban kiállítás nyílt, Az Eltűnt világok – A dinoszauruszok kora Magyarországon címmel. Itt már maga a „terep” is visszavisz minket az ősi korokba: a látogatók pl. egy folyótorkolat mellett, egy hídról leshetik meg, hogy miként mászik ki a vízből kimászó, életnagyságú őskrokodil, az Iharkutosuchus. A parton ott „kapirgál” a már említett Pneumatoraptor fodori is, a krétakori  mocsár fölött pedig az óriási repülő hüllő, a Bakonydraco galaczi keresi éppen a táplálékát.

A kiállítás a kréta időszak mellett a mezozoikumot is bemutatja, s emellett a látogatók megismerhetik, hogyan mozogtak a földtörténeti középkorban a kontinensek.

	A szakértőknek ennyi is elég, hogy az egyéb információk alapján összerakják a fejükben az egykori állat képét.

Egy érintőképernyős asztalon pedig meg lehet keresni, hogy melyik korban hol éltek a dinoszauruszok. Egy másik, érintőképernyős eszközzel dinó sziluettekkel lehet játszani: a sziluetteket kell összepárosítani a megfelelő csontvázakkal, vagyis afféle dinó-öltözetésben lesz részünk. Emellett persze rengeteg csontváz életnagyságú rekonstrukciója is látható a termekben, több dinoszauruszról, őskrokodilról, valamint a moszaszauruszról, a hatméteres, ragadozó vízi gyíkról. És mivel a kutatók olykor kültakaró-maradványokat is találtak, így – nagyon sok, az állatok tömege és felületnagysága alapján végzett számítás után – némelyik modell különösen életszerűre sikeredett. Amiben persze szükségképpen sok a fantázia, hiszen abszolút pontos képet nem alkothatunk ezekről az állatokról. Mindenesetre az egyik, fiatal kutató, aki púrhab töméssel állított elő egy Dilophosaurust, csinos, tarajos punkfrizurát tett a modell feje búbjára. Így még az is előfordulhat, hogy erre az állatra sokan az ismerősükként fognak nézni. Nyugodtan lehet tegezni is!