Miért éppen decemberben van karácsony?
A karácsony ma már sokkal kevésbé vallási alkalom, mint inkább általában a szeretet, az öröm és a családi összetartozás kiemelt ünnepe. A hozzá kapcsolódó ajándékozás pedig (jó esetben) azt fejezi ki, hogy figyelünk a másikra, és még a titkos vágyait is kitaláljuk. Az örökzöld fenyőfa ma is a mindig megújuló élet jelképe, és a sok kis gyertya vagy színes égő, csillagszóró rajta a hosszabbodó napok növekvő fényének előhírnöke is. Éppen ezért nem szabad elfelejtenünk, hogy honnan erednek ezek a jelképes szokásaink, hiszen az ember mindig a természet része marad, még ha változik is a tudása a természetről.
Ma már tudjuk, hogy nem az istenektől csökken vagy nő a fény a világűrben forgó bolygónkon, és nem is az ő megjelenésük kifejeződése, amit fényleni látunk, de ettől nem fog megváltozni bennünk a sötéthez és a fényhez való, személyes viszony. A sötét mindig szimbolizálhatja a gonoszságot, a hidegséget vagy akár a butaságot, míg a fény örökké a világosság, a jóság vagy a tiszta gondolat jelképe marad.
Mi volt a közös a különböző pogány vallásokban?
Mithrásznak egy római kori szobrán (a londoni British Múzeumban) szelíd arcú istent látunk, aki a jóság és az igazság erejével még egy bikát is könnyedén le tud győzni.
Az ókorban jó néhány évszázadon át a Föld egyik meghatározó hatalma volt a Római Birodalom, amely egy időben azt a területet is uralta, ahol Jézus Krisztus született és a tanításait hirdette. A később kereszténynek nevezett egyistenhit tehát a Római Birodalom területén terjedt (magát Krisztust is egy római helytartó feszítette keresztre, Jeruzsálemben). Csakhogy a Birodalomban akkor még számtalan egyéb vallás is igen erősen élt, így főképp azok, amelyek a természet jellegzetes változásaihoz kapcsolódtak. És minél tágasabbak voltak a Birodalom határai, ezeket a természetvallásokat annál több színnel gazdagították a meghódított népek kultúrái. A fény diadalát a sötétség felett minden nép már a kezdetektől különféle rituálékkal ünnepelte, s a téli napfordulót általában a napistenek születésének időpontjaként tisztelték, ez tehát közös volt a vallásokban.
Egyiptomban például Ízisznek, az Ég királynőjének fia a téli napforduló körül született, s az ő születése napját később Yul-napnak, vagyis a kisgyermek napjának nevezték. Babilonban a Napot, mint testté lett istent, Baál személyében ünnepelték. A legerősebb napvallás pedig éppen nem sokkal Krisztus születése előtt jelent meg a Római Birodalomban, főként a perzsa kultúrával kapcsolatba került, egykori legionáriusok révén. Ez a Mithrász kultusz volt, amely még a Krisztus utáni harmadik században is az egyik legerősebb vallásként virágzott, az egész Birodalomban. Ami persze nem volt véletlen, mert ez nemcsak a rómaiak saját napkultuszára – tehát a görögöktől örökölt Szaturnusra és a szaturnáliákra – hasonlított, hanem a rómaiak harcias szellemére is. Ezért jó néhány császár – például Hadrianus, Commodus és Aurelianus is – a kultusz beavatottjává lett. Ezért a Krisztus utáni második század végén a mithraizmus hivatalos vallásként virágzott a Birodalomban, Mithrászt pedig védőszentként ünnepelték. Amikor tehát az akkor formálódó keresztény egyház elkezdte kialakítani a maga ünnepeit, azzal kellett számolnia, hogy az embereket erős szokások kötik a téli napfordulóhoz, mint a Nap, s helyenként mint egy kisgyermek születésének napjához. Az ünnepnapnak meggyökeresedett, latin neve is volt: „die natalis Solis invicti”, vagyis „a legyőzhetetlen Nap születésének napja”.
|
|
Lévai Júlia
www.mimicsoda.hu