Miért éppen decemberben van karácsony?

A karácsony ma már sokkal kevésbé vallási alkalom, mint inkább általában a szeretet, az öröm és a családi összetartozás kiemelt ünnepe. A hozzá kapcsolódó ajándékozás pedig (jó esetben) azt fejezi ki, hogy figyelünk a másikra, és még a titkos vágyait is kitaláljuk. Az örökzöld fenyőfa ma is a mindig megújuló élet jelképe, és a sok kis gyertya vagy színes égő, csillagszóró rajta a hosszabbodó napok növekvő fényének előhírnöke is. Éppen ezért nem szabad elfelejtenünk, hogy honnan erednek ezek a jelképes szokásaink, hiszen az ember mindig a természet része marad, még ha változik is a tudása a természetről.

Ma már tudjuk, hogy nem az istenektől csökken vagy nő a fény a világűrben forgó bolygónkon, és nem is az ő megjelenésük kifejeződése, amit fényleni látunk, de ettől nem fog megváltozni bennünk a sötéthez és a fényhez való, személyes viszony. A sötét mindig szimbolizálhatja a gonoszságot, a hidegséget vagy akár a butaságot, míg a fény örökké a világosság, a jóság vagy a tiszta gondolat jelképe marad.

Mithrásznak egy római kori szobrán (a londoni British Múzeumban) szelíd arcú istent látunk, aki a jóság és az igazság erejével még egy bikát is könnyedén le tud győzni.
Mi volt a közös a különböző pogány vallásokban?
Az ókorban jó néhány évszázadon át a Föld egyik meghatározó hatalma volt a Római Birodalom, amely egy időben azt a területet is uralta, ahol Jézus Krisztus született és a tanításait hirdette. A később kereszténynek nevezett egyistenhit tehát a Római Birodalom területén terjedt (magát Krisztust is egy római helytartó feszítette keresztre, Jeruzsálemben). Csakhogy a Birodalomban akkor még számtalan egyéb vallás is igen erősen élt, így főképp azok, amelyek a természet jellegzetes változásaihoz kapcsolódtak. És minél tágasabbak voltak a Birodalom határai, ezeket a természetvallásokat annál több színnel gazdagították a meghódított népek kultúrái. A fény diadalát a sötétség felett minden nép már a kezdetektől különféle rituálékkal ünnepelte, s a téli napfordulót általában a napistenek születésének időpontjaként tisztelték, ez tehát közös volt a vallásokban.
Egyiptomban például Ízisznek, az Ég királynőjének fia a téli napforduló körül született, s az ő születése napját később Yul-napnak, vagyis a kisgyermek napjának nevezték. Babilonban a Napot, mint testté lett istent, Baál személyében ünnepelték. A legerősebb napvallás pedig éppen nem sokkal Krisztus születése előtt jelent meg a Római Birodalomban, főként a perzsa kultúrával kapcsolatba került, egykori legionáriusok révén. Ez a Mithrász kultusz volt, amely még a Krisztus utáni harmadik században is az egyik legerősebb vallásként virágzott, az egész Birodalomban. Ami persze nem volt véletlen, mert ez nemcsak a rómaiak saját napkultuszára – tehát a görögöktől örökölt Szaturnusra és a szaturnáliákra – hasonlított, hanem a rómaiak harcias szellemére is. Ezért jó néhány császár – például Hadrianus, Commodus és Aurelianus is – a kultusz beavatottjává lett. Ezért a Krisztus utáni második század végén a mithraizmus hivatalos vallásként virágzott a Birodalomban, Mithrászt pedig védőszentként ünnepelték. Amikor tehát az akkor formálódó keresztény egyház elkezdte kialakítani a maga ünnepeit, azzal kellett számolnia, hogy az embereket erős szokások kötik a téli napfordulóhoz, mint a Nap, s helyenként mint egy kisgyermek születésének napjához. Az ünnepnapnak meggyökeresedett, latin neve is volt: „die natalis Solis invicti”, vagyis „a legyőzhetetlen Nap születésének napja”.  

Olykor annyira fényesre díszítenek egy karácsonyfát, hogy ki se látszik a zöldje. Ezen a fán is csak a csúcson lévő csillag idézi a betlehemi hangulatot, de az is csak nagy jóakarattal.
Miért döntött a keresztény egyház a decemberi ünnep mellett?
Az egyistenhit, s azon belül a kereszténység számára fontos volt, hogy a vallást leválassza attól a pogány elképzeléstől, amely szerint az istenek egy-egy természeti jelenség megtestesítői. Az egyetlen, teremtőnek képzelt Isten alakját inkább az emberben is létező szellemmel akarták összekötni. A legnagyobb ünnepnek tehát nem egy égitest vagy egy természeti jelenség (fény) születését, hanem a második isteni személy, vagyis Jézus Krisztus születését kellett megtenniük. A Biblia ezzel kapcsolatban egyedül a betlehemi csillag megjelenésével adott támpontot. Ezt azonban akkor (nagyjából a negyedik évszázadban) még pontosan nem tudhatták kiszámítani, így hosszú viták után döntöttek úgy, hogy a legvalószínűbb a decemberi dátum. (A mai számítások alapján Krisztus hét évvel később születhetett, mint ahogyan eddig tudtuk, de ma már az időszámításunkat ennek alapján nem írhatjuk át, hiszen akkor az 1848-as forradalmat is 1841-esként kéne emlegetnünk.) Az egyház végül a decemberi dátumot választotta, és 350-ben I. Szent Gyula pápa elrendelte, hogy Jézus születésének ünnepe december 25. legyen. Ezzel egyszerre tette lehetővé, hogy megmaradjanak a régi szokások is (az emberek tehát ne érezzék úgy, hogy megfosztották őket az addigi ünnepüktől), másrészt viszont a pogány ünnep lassan átalakuljon keresztény ünneppé, és a keresztény egyház megerősödését hozza.   
A téli napforduló egyébként az északi féltekén december 21-22-ére szokott esni, míg a déli féltekén épp fordítva: június 21-22-ére. (Ez azért van így, mert a Föld forgástengelye ferde, így a bolygónk Nap körüli keringésének pályasíkja nem esik egybe az Egyenlítő síkjával. A két sík 23,5 fokos szöget zár be, és ez a ferdeség a keringés alatt nem változik. Ebből következik, hogy egy adott szélességi körön a keringés periódusa alatt a napsugarak nem ugyanolyan szögben érkeznek a Földre, és ezért is váltakoznak az évszakok.)
Mindez azonban mit sem változtat azon, hogy az emberek mindenütt a világon szívesen megünnepelik a karácsonyt. Vagyis azt, hogy képesek szeretni egymást, és képesek örülni az örökké újraéledő, zöld leveleknek és a fénynek. 



Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu