Fúj a szél

„Fáj a fejem a széltől” – halljuk gyakran a mondatot, és biztosak lehetünk benne, hogy aki mondja, az nem minden alap (bár valószínűleg kalap) nélkül beszél. A szél az a meteorológiai jelenség, amely a leggyakrabban szól bele az ember életébe, befolyásolja a közérzetét, és a frizurája mellett a kedélyét is összeborzolja. Éppen ezért az emberiség kultúrájában is sokkal több nyomot hagyott, mint például az eső vagy a hőmérséklet. A szélnek rengeteg istene volt, épületeket emeltek a „tiszteletére” és versekben, dalokban, szimfóniákban jelenítették meg, a legkülönfélébb módon. Éppen ezért érdemes végignéznünk, hogy micsoda is ez valójában, és mi közünk lehet hozzá.

Mi a szél?
Szélnek nevezzük azt, a felszínnel nagyjából párhuzamos levegőáramlást, amelyet a helyi nyomáskülönbségek hoznak létre. Egyszerűbben szólva úgy is mondhatnánk, hogy a szél a felszínnel párhuzamosan áramló légnyomás.
A szél mindig fúj, és létrejöttét illetve irányát két tényező befolyásolja. Az egyik a földfelszín anyagainak eltérő mértékű melegedése, a másik pedig a Föld forgásából származó Coriolis-erő (ejtsd: Korioli).
A térítőktől az Egyenlítő felé haladó, felszín közeli légáramot a Coriolis-erő eltéríti. A levegő az Egyenlítőnél magasra emelkedik, elindul a sarkok felé, és a térítőknél visszasüllyed a felszínre, majd a felszín közelében újból az Egyenlítő felé halad. Ez azt jelenti, hogy mindkét féltekén keletről nyugat felé fúj, az Egyenlítő irányába. Ez a passzátszél, amelyet gyakran – függetlenül attól, hogy épp melyik féltekén fúj – keleties szélnek is hívnak. És mivel a brit kereskedelmi hajók ennek segítségével jutottak el az Újvilágba, az
angol szóhasználatba „kereskedelmi szél” néven vonult be.
A földfelszín anyagainak befolyását egy vízparti nyaralás alkalmával mi magunk is jól megfigyelhetjük. Tapasztalni fogjuk ugyanis, hogy napközben mindig a víz felől fúj a szél, estétől viszont éppen fordítva. Ez azért van így, mert nappal a talaj gyorsabban melegszik, fölötte melegebb a levegő, és alacsonyabb a légnyomás. És mivel mindenfajta áramlásokra nézve alapvető törvény, hogy az áramlás mindig a melegebb és kisebb nyomású közeg felé mozog, amíg a nyomáskülönbség ki nem egyenlítődik, a szél is a szárazföld felé irányul, a hidegebb, magasabb légnyomású víz fölötti területekről. Éjszaka viszont a szárazföld gyorsan kihűl, fölötte megnövekszik a levegő légnyomása, most tehát a víz feletti melegebb, alacsonyabb légnyomású terület felé fog fújni a szél. Hajnalban és alkonyatkor tehát érezni fogjuk, ahogyan megfordul a szél a tópartokon vagy tengerek mellett. Nagyon nagy kánikulában viszont, amikor a  víz és a talaj hőmérséklete szinte nem is különbözik, szenvedni fogunk, mert szinte alig lesz légmozgás.
A Coriolis-erő a Föld forgásából adódik. Elsőként Gaspard-Gustave Coriolis (ejtsd: gászpár güsztáv korioli), francia matematikus és mérnök írta le a jelenséget, 1835-ben. Ezt egy ú.n. inerciarendszerhez képest mérhető, tehetetlenségi erőként jellemezte. (Az inerciarendszer azt jelenti, hogy feltételezünk egy olyan, vonatkoztatási rendszert, amelyhez viszonyítva egy test mozgására érvényes a Newton által felállított, tehetetlenségi erő. A név az iners = tehetetlenség szóból származik. Az inerciarendszer tehát egy képzelt rendszer, amelyben az idő és a tér abszolút értékeivel mérünk.) Mint minden tehetetlenségi erő, a Coriolis-erő is arányos a test (esetünkben a bolygó) tömegével.
Ha elképzeljük, hogy a levegő délről észak felé mozog, a Föld viszont közben elfordul a légtömegek alatt, akkor azt is el tudjuk képzelni, hogy ezt a Földön a szelek elhajlásaként fogjuk érzékelni. Az északi féltekén a szelek mindig jobbra, a délin pedig balra fordulnak el. Az elfordulás olykor körkörös mozgást is létrehozhat – ebből lesznek a ciklonok.
A szél sebességét m/s-ban vagy km/órában adják meg, egyes területeken csomóban adják meg (régebbi regényekben olvashatsz arról, hogy a tengerészek mindig csomókat emlegetnek, hiszen az elnevezés alapja a hajósok kötelekre kötött jelzőcsomóinak rendszere volt). 1 m/s 1,944 csomónak felel meg.A szél irányát mindig aszerint határozzák meg, hogy merről érkezik. A nyugati szél tehát nyugatról kelet felé fúj, a déli délről északra, és így tovább. Erősségére a meteorológiában a Beaufort-skálát (ejtsd: Bófor) használják.  A kettes Baufort-fokozat például azt jelenti: óránként 5-11 kilométeres szél fúj, a szárazföldön a füst épp hogy lengedez. Az ötös fokozat már a 26-36. kilométeres szelet jelzi: a vízen közepes méretűek a hullámok, a tarajuk fehéren habzik, s a szárazföldön a fák vastagabb ágai is erősebben mozognak. Ez már erős szél, de még nem viharos. Az igazi vihart a nyolcas és kilences fokozatok jelzik – itt már az épületek is megrongálódhatnak, és a szél süvít. A legmagasabb a tizenhármas, ami a folyamatos orkán fokozata.
 
Hányféle szél van?
Mi, európaiak néhány szélfajtát szerencsére csak filmcímekből (Tájfun Nagaszaki felett),  tévéhíradókból (tornádó, hurrikán, távoli területeken), esetleg vicces regényekből (Rejtő Jenő: A szőke ciklon) ismerünk. Ezek azonban a Föld jó néhány részén rendszeresen jelen vannak, és igencsak megnehezítik az emberek életét. A ciklonok például a trópusi övezetekben keletkeznek, és az óceánok hőenergiájából táplálkozva nagy erejű légörvényt képeznek. Az Atlanti-óceán északi medencéjében keletkező ciklon a hurrikán, a Távol-Keleten tombolóé a tájfun. A monszun sok esőt hozó, nyári szél, amely a tenger felől érkezik. Észak-Amerikában gyakran tornádók, vagyis forgószelek kísérik a
Közeledik a tornádó, és mindjárt házastól felkapja Dorothyt, az Óz, a csodák csodája című filmben.
hurrikánokat – az Óz, a csodák csodája című mesefilmben például egy ilyen szél kapta fel a főhős kislányt is. Amit viszont olykor mi is megismerhetünk, az a mindenütt létező, 100 km/h fölötti sebességű orkán.
Néhány, rendszeresen visszatérő, jellegzetes szélnek külön nevet is adtak. Ilyen például a bóra, amely Kelet-Európából fúj Olaszország felé, vagy a misztrál, amely Északról fúj a mediterrán vidékek nyugati partjaira. A szieszta a spanyolokat boldogítja, a déli órákban, a sirokkó viszont Észak-Afrikából indul, és Dél-Európába érkezik, hogy ott szörnyű fejfájásokat okozzon. A hamszin Ausztrália déli-délkeleti partjain száguldozik, a pampero pedig jeges hideget hoz az Andok-hegység körüli, amúgy kellemes éghajlatú vidékekre. A legszelídebb a lágy zefir, amely gyakran a lírai versekben is lengedez. (Például Kazinczynál és Kölcseynél.) 
 
A szél a fantáziavilágban
A szél a művészetekben és az irodalomban általában az energiát, a mozgékonyságot, lendületet („juventus ventus” – „az ifjúság szél”, mondták a latinok), de a mulandóságot is szimbolizálja. A legtöbb eredetmítoszban istenek torkából tört elő a szél – például az egyiptomiaknál is. Ők a hűsítő szelet Amon istentől, a forró, sivatagit pedig Széth-től eredeztették. Később, a görög-római mitológiában Aiolosz szélisten tartotta kézben, pontosabban barlangokban a szeleket, egy úszó szigeten. Kínában a szélnek feng a szava, amit sokan ismerhetnek a feng shui, vagyis „a szél és víz tudománya” elnevezésből. Ennek gyakorlói az épületek és tárgyak elhelyezésénél alkalmazzák a tudásukat.
Az athéni Szelek tornya, ma. Az épület belsejébe az ókorban egy vízórát is építettek, leleményes, csigás szerkezettel. Az Akropoliszról lefolyó vizet egy ólomcsövön át, egyenletes sebességgel bevezették egy bronz tartályba, ahol a víz folyamatosan emelgetett egy levegővel töltött úszót. Az úszó mozgását egy vékony lánc csigákon keresztül átvitte az óralap mutatójára, amely minden egyes lökéstől ugrott egyet. A távozó víz azután szökőkutakba érkezett, és gyönyörködtette az athéni polgárokat.
Mivel a mediterrán területeken nagy szerepe volt a hajózásnak, a szélistenek különösen fontosak voltak, és itt születtek a legszínesebb mesék a szelekről. A római aranykor költője, Ovidius (Kr. e. 43 - Kr. u. 17. v.18.) Metamorphoses (Átváltozások) című művéből tudjuk, hogy már akkor is az égtájak szerint különböztették meg a négy, fő szelet: Boreásznak hívták a gonosz, vén északit, Zephürosznak az enyhe és szelíd nyugatit, Notosznak a viharos délit és Eurosznak a
meleget és esőt hozó keletit. Kr.e.100 körül Athén piacterén egy egész épületet húztak fel a szelek tiszteletére: a Szelek tornyát, amely ugyan romos, de ma is áll. Itt a további, a fő irányok közti (pl. délnyugati, északkeleti) szelek istenei is megjelentek. A tetején egykor az embertörzsű és halfarkú tengeristen, Tritón bronzból készült szobra állt, és mindig arra fordult, amerre fújt a szél, vagyis ez volt az első szélkakas. A görög-római mitológia egy fontos alakját, Hermészt (latin nevén: Mercurius), aki később a leleményesség, a kereskedés, sőt, a tolvajlás istene volt, eredetileg levegő- és szélistenként is emlegették, amire a kalapján és saruján lévő szárnyacskák is utalnak.
A Bibliában a szél a szellem vagy a lélek kifejezője. Fuvallatként a mulandóságot, de viharosként Isten haragját is jelképezhette. A reneszánszban sok festményen megjelentek a szelek ókori istenei, így pl. Botticelli híres Tavasz című képén Zephüroszt láthatjuk.
A romantikában az irodalom élt gyakran annak lehetőségével, hogy a szél a nagy erejű változásokat, a szenvedélyességet vagy a forradalmiságot épp úgy kifejezheti, mint a dolgok illékonyságát. (Ld. Shelley: Óda a nyugati szélhez című versét, vagy Petőfinek ezt a sorát: „legyek fa, melyet szélvész csavar ki tövestül”, az Egy gondolat bánt engemet…c. költeményből.) A világháború utáni, reménykedő nemzedék Magyarországon a Fényes szelek nevet adta a mozgalmának, a vietnámi háború után az amerikai Bob Dylan pedig Blowin' In The Wind címmel írta meg egy másik nemzedék szinte himnusszá vált, háború ellenes dalát.





Lévai Júlia
 


www.mimicsoda.hu