Az inkvizítorok a katolikus egyház törvényszékének tagjai voltak, és az egyház hittételeinek erőszakos terjesztése jegyében kutattak az eretnekek, vagyis hittagadók után. (A szó a latin inquirere, inquisitum = nyomoz, vallat igéből ered.) Hogy tevékenységük mögött mennyi volt a hit, és mennyi az örök, emberi gonoszság, szadizmus kiélésének vágya, azt sosem fogjuk megtudni, de annyi bizonyos, hogy az általuk kiépített kínzóeszköz-park ez utóbbi végtelen leleményességéről tanúskodik. Ebben a készletben még szinte a legkibírhatóbb eljárás volt, ha valakinél spanyolcsizmát alkalmaztak, amikor valamiféle vallomást akartak belőle kicsikarni. Ez ugyanis azt jelentette, hogy két szorítófa közé tették az egyik lábát, és ezeket különféle módszerekkel – ékekkel, láncokkal – szorosabbra húzva okoztak a vádlottnak szörnyű fájdalmakat. A vallatók kérdéseket tettek föl a gyanúsítottnak, és ha nem tetszett nekik a válasz, akkor mindig szorították egyet a spanyolcsizmán. Ezt olykor olyan ügyesen csinálták, hogy a szerencsétlen vádlottnak az összes csontja szilánkokra tört.

Spanyolcsizma, csavarorsós feszítővel

Mindezt Spanyolországban találták ki, de az egyház olyan ügyes volt az elterjesztésében, hogy Magyarországig is hamar eljutott a módszer – pedig még nem is volt tömegkommunikáció! Nálunk az egyik, legborzalmasabb esetet 1867-ből jegyezték fel, amikor is az amúgy is hírhedt Antonio Caraffa gróf, osztrák lovassági tábornok Eperjesen a kassai bíróval, Nagyrákai Feja Dániellel került konfliktusba. A szerencsétlen ember lábát fahasábok közé szoríttatta, és mindig egy-egy újabb éket veretett a hasábok közé. Nagyrákai azonban a szokásosnál is érzékenyebb ember lehetett, mert rögtön a második ékelésnél beleőrült a fájdalomba. Ettől a kínzói valószínűleg megriadtak, és inkább gyorsan lefejezték, még mielőtt sokakban szánalmat kelthetett volna, a szörnyű állapotával.

Általában véve az emberek hivatalos kínzóinak nem volt érdekük sem megőrjíteni, sem megölni a perbe fogottakat, mert úgy nem jutottak volna hozzá az olyan, kicsikart vallomásokhoz, amelyekkel igazolni tudták a gonosz, túlvilági erők létét és hatásait. Ezért inkább csak maradandó sérülésekkel akarták elérni, hogy az emberek féljenek az egyháztól, és minden módon támogassák a hatalma fenntartásában. Mindezzel együtt az inkvizíció korában rengeteg ember életét is levették, a spanyolcsizmánál sokkal erőteljesebb kínzóeszközökkel, amelyeket ma már szerencsére csak múzeumokban látni.

 

Kínzóeszközöket természetesen nemcsak az egyházi hatalom képviselői alkalmaztak, hanem a világiak is, akiknek tevékenysége azonban szerencsére nem volt annyira koncentrált, mint az inkvizícióé, emellett a kínzások rendszere kibúvókat is kínált. A perbe fogottakat általában sokkal kézzelfoghatóbb és konkrétabb bűnökkel vádolták, mint az egyházi ítélőszéknél. A vádlottaknak módjukban állt védekezni, és a bíráik is racionálisabb alapon mérlegelték a vétkeket és a kiszabható büntetéseket. Ezzel együtt a bíráskodásból hosszú ideig nem hiányozhattak a középkori, egyházias módszerek, amelyek lényege a minél nagyobb nyilvánosság számára felmutatott elrettentés volt.

	Egy 18. századi vízfestmény pontosan megmutatja, hogy milyen módon húzták deresre a parasztokat.

Magyarországon a három, legelterjedtebb elrettentő eszköz a deres, a pellengér és a kaloda volt.

A „deres” szó eredetileg a lovak színére utalt: a világosszürke-sötétszürke szőrűeket almásderesnek, a fekete sörényű-farkú acélszürkét vasderesnek, a fekete farkú, barna-fehér szőrűt pejderesnek, a sárga sörényű-farkú, réz és fehér szálakból kevertet rézderesnek hívták. Így, amikor elkezdték bevezetni azt a támla nélküli padot, amelyre hasra fekve kényszerítették rá az elítélteket, és amelyen azután vízbe áztatott vagy szögekkel kivert kötelekkel, vagy csak vesszőkkel csapkodták őket, a látvány sokaknak eszébe juttathatta a lovaglást is. Így lett az eszköz neve deres, amelyre általában a szegény emberek kerültek rá, hiszen többnyire azokat húzták deresre, akik nem tudták kifizetni a rájuk rótt adókat, tartozásokat. A 16-17. században a dereseket kerekekkel szerelték föl, hogy bárhová el tudják húzni, és hogy minél több ember jelenlétében – például a heti vásárokon – húzhassák deresre azokat, akiknek példájával fenyegetni akarták a többieket. A derest olykor politikai célból is felhasználták. Így például 1849-ben a megszálló osztrákok egyik katonai alakulata Zámolyon az elöljárókat húzatta deresre és botoztatta meg, hogy a hatalmi fölényét fitogtassa.

Pellengérre kerülni sem volt valami könnyen átvészelhető helyzet. A pellengér (a német pranger, prenger szó átvétele), amelyet sok helyenpilinger, pillinger, perrengér vagy pölöngér néven is emlegettek, a 13. századtól terjedt el Magyarországon. Általában egy kőből készült dobogóból és egy azon elhelyezett oszlopból állt, amelyhez hozzákötözték az elítéltet. Az eszköz használatát a felvilágosult II. József betiltotta, de képletesen – szavakkal – bármikor pellengérre állíthatunk embereket. Ennek rokona, afféle mozgó változata volt a kaloda, amelynek nevét viszont a szlávoktól vettük át. (A szerb-horvát ill. szlovén „klada” szó farönköt jelent.) Ez egy deszkaalkotmány volt, amelynek kerek nyílásaiba zárták be az elítéltnek a fejét, a végtagjait vagy mindkettőt, és így kényszerítették az utcára őt. Már I. László egyik törvénykönyve is említi, de II. József uralkodása után csak elvétve alkalmazták. Az emberi leleményesség itt sem ismert határokat. Kalodából készítettek nyakra és kézre valót, amelyeknek még gúnyneveket is adtak – hegedű, gallér, lerúgó –,amely az elítélt nyakát és két csuklóját úgy fogta össze, mintha hegedülne.

Ilyen volt egy kaloda, a 18. század közepén. Ez egy hódmezővásárhelyi (Csongrád megye) példány.

Ezzel többnyire nőket büntettek, paráznaságért, lopásért vagy a tekintélyeket sértő nyelvelésért. De volt álló kaloda is, amelynél egy kb. két méter magas deszkába vágott nyílásokba szorították az elítélt nyakát és csuklóját. A lábkalodára ítélteknél az elítélt a földön hanyatt feküdt vagy ült, szélben, esőben, hóban és napsütésben. A kaloda általában a bíró háza előtt állt, s a büntetést lehetőleg ünnepnapokon, a nagyobb nyilvánosság előtt hajtották végre. Hogy fokozzák a kalodába zártak szenvedéseit, a kisbíró kidobolta, hogy milyen bűncselekményért kapták a büntetést, és ha burkoltan is, de felszólította a „tisztes életű” embereket, hogy éljék ki rajtuk a kárörömüket. Így a kalodába zártakat a többiek rendre megdobálták és gúnyos szavakkal, köpésekkel is megalázták. Ma már csak akkor kerül elénk valóságos kaloda, ha régi típusú csónakban evezünk, ahol még fából készült az evezőhúzó vánkosa, vagy kalodás tűzifát rendelünk, és tömbökbe zárt formában szállítják nekünk az árut. Mindezzel együtt nem árt emlékeznünk arra, hogy mire is képes az ember, ha az ügyességét és a leleményességét hatalmaskodással párosítja.