Neil Armstrong: 1930-2012

2012. szeptember 03., 07:24
 

Mint 1969. július 20-án kiderült: több szempontból is szerencsés döntés volt, hogy a NASA erre hivatott szakértői Neil Armstrong mérnököt és berepülőpilótát választották az Apolló-11 parancsnokának. Ő a szakmai felkészültsége mellett arra is alkalmas volt, hogy a helyzethez méltó módon szólaljon meg, az emberiség történetének egyik legnagyobb pillanatában. „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” – hallottuk tőle a mára szállóigévé vált mondatot, amikor elsőként lépett a Holdra. Szellemes szavaival lehetővé tette, hogy a közvetítést néző, több száz millió ember teljes mélységében átélhesse az esemény jelentőségét. Armstrong 2012. augusztus 25-én, nem sokkal a 82. születésnapja után, váratlanul meghalt.


 
 
 
 
Az Apollo-11 indítása
 

Gyerekkori lelkesedések
Armstrong egy ohiói kisvárosban született, 1930-ban, skót, ír és német származású családban. Apja foglalkozása miatt meglehetősen mozgalmas gyerekkorban volt része, mert a könyvvizsgálói munka sok utazást, költözést kívánt. Ugyanakkor a családja biztonságot adott neki, így nemhogy megviselte volna, de kifejezetten kedvére volt ez a mozgalmasság. Már hatévesen ült repülőn, és annyira megkedvelte ezt az utazási módot, hogy tinédzserként letette a pilótavizsgát. Így még az előtt volt pilótaigazolványa, hogy forgalmi engedélyt szerzett volna az ennél egyszerűbb autózáshoz.

 

 
 
 
Armstrong 1969-ben
 

Alapos és sokoldalú szakmai felkészülés
1947-től Armstrong a Purdue egyetemen repülőmérnöknek tanult, de mivel a tanulmányait haditengerészeti ösztöndíjjal végezte, az alapképzés elvégzése után három évig a seregben kellett továbbtanulnia és szolgálnia. A haditengerészetnél természetesen a vadászpilóta képzést választotta. Nem sokkal a 20-dik születésnapja után már a koreai hadszíntéren repült, éles bevetéseken, főként felderítő gépeket kísérve. 1952 augusztusában szerelt le a haditengerészetnél, majd a Purdue-n 1955-ben kapta meg a repülőmérnöki diplomáját.

Az egyetem után Armstrong tesztpilóta volt az Edwards légibázison. Itt már különböző kísérleti repülőgépeket vezethetett (pl. az F-100 Super Sabre-t, az F-101 Voodoo-t, a Lockheed F-104A Starfightert stb.) Pilótatársai előtt nagy tekintélyt szerzett, mert egyszerre értett a repüléshez és mérnökként magukhoz a repülőgépekhez. 1962-ben döntötte el, hogy részt vesz az űrkutatásban, és asztronautának jelentkezett. Hamarosan ő lett az amerikai űrprogram második civil pilótája, Elliott See mellett. Első űrrepülése 1966. március hatodikán volt, a Gemini 8 fedélzetén. Harmincnyolc éves volt, amikor, 1968. december 23-án közölték vele, hogy ő lesz az Apollo-11 parancsnoka.

Hogyan készültek fel a Holdhoz vezető útra?
Az Apollo-11 az Apollo-program ötödik, űrutazókkal végrehajtott repülése volt, és még a szovjetekkel való, hidegháborús politikával átitatott versengés részeként indult. Az akció során azonban éppen ez a program váltott át az ellenkezőjébe, és vált a két, űrkutató nagyhatalom egészséges együttműködésének kiindulópontjává, sőt, a katonai enyhüléshez is hozzájárult.

A holdprogram fő célkitűzése a holdraszállás volt, és ezt természetesen mindennél alaposabb felkészülésnek kellett megelőznie. Az asztronauták a legváltozatosabb helyeken és eszközökkel gyakorlatoztak, még a sivatagba is el kellett menniük, hogy kitapasztalják a Holdéhoz hasonló homokos talaj hatásait és természetét.
A parancsnoknak a holdkomp leszállásához az LLTV (Lunar Lander Training Vehicle – Holdi Leszállóegység Gyakorló Eszköz) nevű, sajátos szerkezettel kellett gyakorolnia. Ez a gép egy függőlegesen beépített sugárhajtóművel és további rakétahajtóművekkel ellátott, csővázas repülőeszköz volt, amely a holdkomp függőleges leszállását tudta szimulálni (utánozni). A függőleges sugárhajtómű a Föld gravitációját ellensúlyozta, és az egyhatod erősségű holdi gravitáció érzetét is létrehozta. A rakétahajtóművek pedig a holdkompba épített manőverező fúvókák másai voltak. Ezzel a géppel kellett a leendő holdraszálló űrhajósoknak begyakorolniuk a leszállást és a „holdatérést”.
A gép egy alkalommal drámai helyzetet hozott létre, mert elromlott a hajtóműve, és a szerkezet száz méter magasból zuhanni kezdett. Szerencsére Armstrong egy pillanat alatt felismerte a bajt, és katapultált.
Ez az Apollo expedíció volt az első, olyan űrutazás, amelyhez biztonságos leszállóhelyet kellett választani, ám minden emberi tapasztalat nélkül. A landolási pontot az ember leszállásának előkészítésére korábban felbocsátott Lunar Orbiter szondák fotói alapján keresték ki. A fotókon azonban minden, apró részletet nem láthattak, ami később némi gondot is okozott. A megközelítés és az üzemanyag-takarékosság szempontjai alapján a holdi egyenlítő mentén egy 10° – délre is, északra is 5° – széles sávot jelöltek ki, természetesen az innenső, állandóan látható oldalon, hiszen a rádiókapcsolat csak ott fenntartható.
A holdkomp végül az Eagle (Sas) nevet kapta, Armstrong navigálta. (Először, a gyakorlások során igyekeztek vicces neveket kitalálni, így az űrhajót egy ideig Jégkásának, a kompot pedig Szénakazalnak hívták, de amikor már befordultak a célegyenesbe, a helyzethez illően komolyra fordították a dolgot. Így kapta a parancsnoki űrhajó a Columbia nevet, amelyet nemcsak Jules Verne Utazás a Holdba ill. Utazás a Hold körül című regényei ihlettek, hanem Columbus is, míg a holdkompot Amerika címermadara után nevezték el Eagle-nek.)

 
 
 
A földi űrhajósok ezt az emlékplakettet is ott hagyták a Holdon, az USA zászlaja mellett. Az persze egy izgalmas kérdés, hogy egy majdani, másik bolygóról érkező élőlény számára mit fognak jelenteni például az „1969” jelek…
 

A hely kiválasztása végül a Mare Tranquillitatisra (Nyugalom Tengere) nyugati oldalára esett.
A leszállást a Hold mögött, rádiótakarásban kezdték meg: ott választották le a holdkompot a parancsnoki űrhajóról, majd ellenőrizték, hogy nem sérült-e meg a szerkezet. Azután fékeztek, és az ütközés elkerülése valamint a rádióadás sugarának kibővítése végett a parancsnoki egységet más pályára állították. (A parancsnoki hajó egy kicsit magasabbról reléként is működhetett, a földi irányítás és a holdkomp között). Az űrhajósok ekkor 15 000 méter magasságig ereszkedtek a holdfelszín fölé, és bekapcsolták a felszín feletti magasságot érzékelő radart. 12 000 méteren jártak, amikor a radar először jelezte a holdfelszínt. Az utolsó ereszkedést a kompnak már tökéletesen függőlegesen kellett megtennie, hogy elkerüljék a borulásveszélyt. Ezen a repülési pályán csak a számítógép vezérlésével lehetett végigmenni, emberi kéz képtelen lett volna végig olyan precíz parancsokat adni és olyan optimális üzemanyag-felhasználást biztosítani, mint a számítógép. Az űrhajósok előtt 300 méter magasságra érve rajzolódott ki élesen a leszállópont és környéke, ami azonban Armstrongot váratlan feladat elé állította: hatalmas sziklákat és veszélyes krátereket látott, amelyek egészen biztosan felborították volna őket. Nem maradt más választása, mint áttérni a kézi vezérlésre. A kinti tájat és a műszerfalat azonban képtelenség volt egyszerre nézni, ezért Aldrin folyamatosan bemondta a műszerfalon látható adatokat. Neki közben arra is kellett figyelnie, hogy a kézi vezérlés sokkal több üzemanyag-felhasználással jár, mint a gépi, ami ilyen alacsonyan már nagyon nagy kockázatot jelentett (ha 50 m alatt fogy ki az üzemanyag, már nem lehet újraindítani a rakétákat, és az űrhajó biztosan lezuhan). Armstrong határozott manőverezésbe kezdett, és a hajót a sziklamezőtől egy simább terület felé kormányozta. A műszerfal folyamatosan adta a vészjelzéseket a csökkenő üzemanyagról: 60 másodperc repülésre elegendő üzemanyag maradt, már csak 40 másodpercre elegendő, míg végül 30 másodpercnyi mennyiségnél Aldrin megkönnyebbülten jelenthette: „Kontakt fény!” Vagyis:
a leszállótalp alján lévő érzékelőpálcák egyik elérte a talajt! Armstrong a nagy izgalomtól késve állította le a hajtóművet, de ez szerencsére nem okozott gondot. Így nemsokára felhangzott a történelmi pillanatot jelző jelentése:
„Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt.”
Ennek a hangnak a tulajdonosa már nincs többé, de a hangot az emberiség még hosszan őrzi.

 

 

Lévai Júlia
 

Az űrkutatásról sok érdekességet megtudhatsz a Mi MICSODA sorozat A bolygók és az űrkutatás című kötetéből!

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum