Gyászszínek és színes gyászok

2012. november 11., 17:31
 

November hava Európában mindig szomorú ünneppel indul: a mindenszentek és a halottak napjával. Ilyenkor az emberek kimennek a temetőkbe, hogy ott emlékezzenek meg a már nem élő szeretteikről. A rengeteg virág és mécses mellett a tárgyakon és a ruhákon is nagyobb jelentőséget kapnak a színek. Az utóbbi évszázadokban a ruhákat illetően már inkább a fekete vette át a szerepet, de néhány helyen sokáig őrizték a fehér gyász viseletét is.


 

 

A Somogy megyei Csökölyön sokáig tartották a fehér gyász viseletét.

Miért éppen a fekete és a fehér?
A fekete és a fehér szín egyaránt mellőzi a tarkaságot, elkerüli a földi élet színességét és vidámságát, s ezért mindkettő alkalmas arra, hogy kifejezze a másik ember elvesztése miatt érzett bánatot, szomorúságot. Közvetlenül a halál után a tükröket is fekete lepellel takarták le, hogy ezzel is jelezzék: egy ideig sehol sincs helye a házban a hiúságnak, a külsőségek használatának, mert ilyenkor a befelé fordulással kell emlékeznünk arra, hogy mindenkinek véges az élete. Olykor a férfiakat erőteljesebben érintette a szigorúság, mert nekik egy ideig sem borotválkozniuk, sem hajat vágniuk nem volt szabad – igaz, nem biztos, hogy ezzel minden esetben rosszul is jártak… Az már sokkal inkább elkeseríthette őket, hogy a gyászolók hosszasan nem mehettek mulatságba, disznótorba és lakodalomba. Ugyanakkor a virrasztások a legkevésbé sem voltak eseménytelenek. Közvetlenül a halál után a hozzátartozók, olykor hivatásos siratóasszonyokkal kiegészülve, egész éjjel fenn maradtak, és nemcsak siratóénekekkel, hanem mesék felolvasásával is gazdagabbá tették az együttlétüket. Ahogyan minden nép siratóénekei, úgy a magyar siratók is beszédszerűek voltak, az emelt hangú kántáláshoz álltak közel. Alapszerkezetüket meghatározta néhány formai elem, de ezeken túl az énekes szabadon hozzátehette, amit jónak látott. Az ének többnyire a halott megszólításával kezdődött (pl. „Jaj, édes bátyám! Jaj, kedves testvérem!”), a képletes keresésével folytatódott („Hová tudtál lenni?”), majd az őt gyászolók személyes fájdalmáról illetve a halott jellemző tulajdonságairól énekeltek, immár kötetlenül. Itt persze a humornak is tág tere nyílt, hiszen ha színes egyéniség vagy bármiben is különleges volt az elhunyt, akkor jól esett a siratóinak akár színjátékszerűen is megjeleníteniük ezeket a tulajdonságait, és derűvel oldaniuk a gyász szomorúságát.
A viselkedési normákkal szigorúbban szabályozott, hagyományos társadalmakban a mainál sokkal merevebb rendje volt annak, hogy egy-egy haláleset után mit kell viselniük és meddig a családtagoknak. A legtöbb helyen talpig feketébe kellett öltözni, és azt is szigorúan szabályozták, hogy milyen halott után meddig kell kitartóan feketében járni. A csecsemőket általában hat hétig, a nagyobb gyerekeket hat hónapig, a felnőtteket egy évig gyászolták. Az idősebb lányoknak-fiúknak is gyászban kellett járniuk, ha például a kistestvérük halt meg: általában három-négy hétig kellett mellőzniük a színes ruhát, cipőt. A nagyszülőket egy hónapig, a nagybácsikat-nagynéniket két-három hónapig gyászolták. Sok helyütt az özvegyeknek életük végéig illett feketében járni, még akkor is, ha fiatalon váltak özvegyekké. Később enyhültek a szabályok, és olykor már a fekete karszalag vagy a hajtókára varrt szalag is elegendő volt.
Magyarországon az Ormánságban, azon belül pl. Csökölyön őrizték meg legtovább a keleti eredetű fehér gyász szokását. Az öltözéket a nőknél egyszerű, mégis különleges formájú főkötő tette művészi hatásúvá.
A gyászviselet nemcsak a halottat szolgálta, hanem azt is, hogy a gyászolót nagyobb együttérzés, kímélet övezze, amíg jelzi, hogy még friss, fájdalmas a vesztesége.

Ez a régi fotó a Nógrád megyei Rimócon készült. A temetésen a halott lakodalmának szokását is fölelevenítették, s ehhez a zászlók erdeje is hozzá tartozott.

Voltak-e színes kivételek?
A szabálytalan helyzetekhez szabálytalan megoldások illenek. Így például amikor a természet törvényei ellenére fiatalon halt meg valaki, akkor a szokásostól eltérő temetést kapott, és a meggyászolásuk is másképp zajlott. A palóc vidékeken pl. élénk, vörös színű kendővel gyászolták a gyerekhalottakat.
A lányokat vagy legényeket sok helyen menyasszonyi - vőlegényi díszben, lakodalmi külsőségek közt vitték a temetőbe, mintha valamiféle túlvilági esküvőre készülnének, és ezzel mégis jutna nekik a felnőtt létből is. A képzeletbeli esküvővel a szülők mérhetetlen fájdalmát próbálták meg némileg enyhíteni. A fiatalok koporsóját többnyire világoskékre vagy világoszöldre festették, de később ezüst, mályva és bordó koporsók is voltak. A fiatalok és a gyerekek fejfáját kék, zöld, fekete, sőt, piros színekkel is díszítették, hogy legalább a képzelet erejével visszalopjanak valamit, az életük vidámságából.
Az ifjan elhunytak esküvői felkészítése azonban nem merült ki abban, hogy színes koporsóban és esküvői ruhákban temették el őket. A legtöbb helyen a szó szoros értelmében meg is ülték a lakodalmukat, a temetés után. A halott lakodalmának szokása egész Kelet-Európában ismert volt, és nálunk még a finnugor korszakból ered. Nyelvrokonainknál és altáji népeknél ugyanolyan hosszan fennmaradt, de emellett a szláv népeknél is. Elsőként a nagy utazó, Marco Polo tudósított arról, hogy milyen szertartást látott a közép-ázsiai tatároknál, amikor épp egy fiatal párt temettek. Leírása szerint először körbehordozták a legény és a lány képét, majd elégették, hogy a lángok révén összeolvadhassanak a túlvilágon. Ezután ugyanúgy megülték a lakodalmukat, mintha még közöttük lennének. Ha nem pár, hanem még szóló lány vagy legény halt meg, akkor a közösség gyakran egy bábu képében adott párt neki. Szebb megoldás volt, ha fenyőágakkal helyettesítették a vőlegényt vagy menyasszonyt – ez elsősorban a románok és a csángók körében volt szokás.

1932-ben Kissházy József bejárta az országot, és rengeteg tréfás sírfeliratot gyűjtött össze, amelyeket azután egy könyvben tett közzé. Íme, egy gyöngyszem: „E gödörben nyugszik Orbán,/Egy csont akadt meg a torkán./Nem mozog azóta nyelve, /A sír szája ím, benyelte."

A hétfalusi csángóknál (Brassó környékén) a fenyőágat kendőkkel, szalagokkal, a tetején virággal ékesítették, és ezzel mentek el a halott vőlegény vagy menyasszony házához, hogy ugyanúgy kikérjék őt, ahogyan a lakodalomkor szokás. A rigmusok, énekek is ugyanazok voltak, csak éppen most a „vidám” szót a „szomorúval helyettesítették, és ők válaszoltak a halott helyett: „Én is vőlegény (menyasszony) vagyok / Már indulni akarok! / Most jöjjön a nász népe, / Szomorú menyegzőre”.
A legkevésbé „szabályos” megoldások közé tartozik a halottas játék, amely szintén egész Európában szokásban volt. Leginkább farsang idején, de olykor az esküvőkön is elővették a halotti szertartások paródiáját. A Nagyalföldön pl. aligha fejeződhetett be lakodalom anélkül, hogy el ne játszottak volna egy minden módon kifigurázott temetést. A szereplők csak férfiak lehettek, a női szerepeket is ők játszották. Egyikük elterült a lócán, de olykor létrára fektették, majd miután nagy zokogások közepette bevitték a lakodalmat ülők közé, megérkezett egy pap is. Ekkor kezdődött igazán a mulatság, hiszen ettől kezdve mindenkit kigúnyoltak, aki élt és mozgott. A papot részeg és trágár figurának állították be, az elhunyt feleségét is vagy gonosz szipirtyónak, vagy kikapós menyecskének, de maga a halott is kapott, éppen, amennyit kell. A legharsányabb jelenetek ott következtek, ahol mindannyian megpróbálták életre kelteni a holtat, a legkülönfélébb testrészei csavargatásával. A végén a halott természetesen talpra ugrott, és ott ijesztgette a lakodalmas népséget, ahol érte. Mindezt pedig annak bizonyságaképp tették, hogy a halálon igazán a nevetéssel lehet a legjobban kifogni.

 

Lévai Júlia

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum