| |
 |
|
A hangsebességnél gyorsabban repülő utasszállító gépeket az egyre zsúfoltabbá váló légifolyosók kiküszöbölésére kezdték el kifejleszteni. Legismertebb típusa Európában az Air France és a British Airways megrendelésére készített Concorde volt (1976), amely azonban végül nem váltotta be a reményeket. A szovjetek már korábban készítettek egy hasonló típust, Tu–144 névvel, amely szintén gazdaságtalannak bizonyult. Ezért ma még csak a katonai gépek szállnak a hangsebességnél gyorsabban. |
Mióta létezik szuperszonikus repülőgép?
A szuperszonikus, vagyis a hangsebességet átlépő gépek nem sokkal Cochran repülése előtt jelentek meg a repülés történetében. Az USA-ban az 1940-es években folytattak sebességnövelő kísérleteket, az XS-projektnek nevezett programon belül, s ezek során építették ki a Bell X-1 nevű gépet. Charles "Chuck" Yeager, aki a II. világháború idején P-51-es Mustangon repült, berepülőpilótaként dolgozott a programban. Másokkal együtt harmincnégyszer is felszállt, tesztelési céllal az X-1-es prototípusokkal. A programban pl. a szintén hírnevet szerző Jack Ridley, George Welch és Bob Hoover is részt vett. A sebességet fokozatosan növelték, ezért a pilótáknak különösen fegyelmezettnek kellett maradniuk. Végül Yeager volt az, akinek 1947. október 14-én elsőként törhette át a hanghatárt. Gépét egy Boeing B-29 Superfortress anyagép vitte föl, vitorlázóként, majd miután erről levált, 13 715 méter magasságban 1,06 Mach, azaz 1126 km/h (967 mérföld/óra) sebességet ért el. A kísérletet a kiszáradt Rogers és Rosamond tavak melletti Muroc légibázis (ma Edwards légitámaszpont) felett hajtották végre.
A repülés történetében új korszakot nyitó Bell X-1 repülőgép ma Washingtonban látható, egy múzeumban, az Atlanti-óceánt elsőként átrepülő Lindbergh gépe és az első magánfejlesztésű űrhajó, a SpaceShipOne mellett. A vállalkozás történetéről Tom Wolfe írt regényt („Igazak”), amelyből 1983-ban film is készült.
 |
|
Ezzel a Lockheed Vega géppel szállt fel többször is Amelie Earhart. |
Egy kis játék a hangrobbanással
A hangrobbanás attól jön létre, hogy a repülő hangja megelőzi a gépet magát, hiszen a hang mindig ugyanazzal a meghatározott gyorsasággal fut a levegőben, függetlenül a kibocsátójától. Amíg a gép lassabb ennél a sebességnél, addig feltorlódnak előtte a közeg (esetünkben a levegő) lökéshullámai. És amikor eléri a hangsebességet, majd túl is lépi, át kell törnie ezt a közeget – ettől az áttöréstől jön létre a robbanásszerű zaj. Érthető, hogy ennek közvetlen átélése különleges izgalmat jelentett a pilóták számára, ezért minél gyakrabban a részesei akartak lenni, sőt, igyekeztek a személyes vagánykodások részévé tenni. A már említett Bob Hoover mesélte el egy interjúban (http://repulnijo.hu/2010/10/16/az-elso-szuperszonikus-repules-szemtanuja/), hogy amikor nem sokkal később megjelentek erősebb F-86-os változatok, ezek kitűnő alkalmat kínáltak a virtuskodásokhoz. A gépek már alkalmasak voltak az 1 Mach elérésére, de csak függőleges zuhanásban, ami azt jelentette, hogy a nagy sebességű zuhanás után alacsonyról kell felhúzni a gépet ahhoz, hogy hangrobbanást érjenek el. „Az egyik kedvenc játékunk ekkoriban az volt, hogy ha valaki elég maradék üzemanyaggal jött vissza F-86-os tesztelés után, akkor elkezdtünk zuhanni a bázis fölött, és versenyezni, hogy ki tudja jobban megrezgetni a hangár ablakait a hangrobbanással” – mesélte Hoover. „Egyszer egy barátom kijelentette, hogy megcsinálja a legnagyobb hangrobbanást, amit valaha is hallottunk. (…) Miután felszállt, körbementem a hangárban, és mindenkinek mondtam, hogy ha leszáll és megkérdezi, mekkora volt a hangrobbanás, akkor csak kérdezzenek vissza meglepődötten, mintha nem hallottak volna semmit. Be is jött leszállás után a hangárba, és megkérdezte, hogy milyen volt. Miféle hangrobbanás, én nem hallottam itt semmit – mondtam meglepődött arccal. Csalódottan odébbállt, hogy megkérdezzen másokat is, de mindenki tartotta magát a megbeszéltekhez. Később persze elmondtuk neki.”
 |
|
A hangsebességet elsőként átlépő férfi, Chuck Yeager és elsőként átlépő nő, Jackie Cochran egész életükben jó barátok voltak. |
Ki volt Jackie Cochran nagy, női előde?
Az első, jelentős női pilóta Amelia Mary Earhart (1897-1937.) volt, aki sok, olyan utat tett meg egy Lockheed Vega monoplánnal, amely erősebb fizikumú férfiak számára is nagy próbatétel lehetett volna. Earhart volt az első nő, aki 1928-ban, két társával együtt átrepülte az Atlanti-óceánt (ezen még csak utasként vett részt), majd 1932. május 20-án egyedül is megtette ugyanezt, egy tizenöt órás úttal. 1932. augusztus 24-25-én keresztülrepült az USA felett: Kaliforniából indult és New Jersey-be érkezett meg. Az út kevéssel több volt, mint 19 óra, ami szintén rekordot jelentett. A rákövetkező évben megismételte az utat, ezúttal két órával kevesebb idő alatt. 1935. január 11-én baj nélkül elrepült Hawaiiról Kaliforniába, amit előtte senkinek nem sikerült végrehajtania – mindenki a tengerbe zuhant, aki ezzel próbálkozott. Végül azonban ő is egy tragikus úttal fejezte be az életét: 1937-ben az egész Földet akarta körberepülni, de a Csendes-óceán térségében, Fred Noonan navigátorral együtt eltűnt.
Earhartot a háborús helyzet sodorta a repüléshez: a középiskola után a kanadai Vöröskeresztnél dolgozott, ahol az első világháborúban harcoló katonákkal került kapcsolatba, egy katonai kórházban. Az ott ápolt repülős betegek tették kíváncsivá. 1920-ban végre maga is felszállhatott egy gépre, és ennek élménye végképp megerősítette őt abban, hogy csak pilóta lehet, ez az a szakma, amely a leginkább neki való. Hamar meg is szerezte a pilótaigazolványt, de egy ideig még a talajon maradt: teherautókat vezetett, és ezzel keresett meg annyi pénzt, amiből vett magának egy repülőgépet. Ezzel azután heteken belül női magassági rekordot állított fel, 4300 méter elérésével.
1927-ben bejárta a világot annak híre, hogy Charles Lindbergh egyedül átrepülte az Atlanti-óceánt. Egy Londonban élő, különösen gazdag nő, Amy Phipps Guest úgy érezte, hogy maga is meg tudná tenni ezt az utat, a családja azonban nem engedte meg neki. Guest abban keresett vigaszt, hogy akkor legalább egy másik nőt hozzásegít ehhez, a pénze révén. Vett tehát egy hárommotoros Fokkert – Friendship volt a neve –, majd megkérdezte a nála tájékozottabb George Palmer Putnam könyvkiadót, hogy tud-e a feladatra alkalmas személyt. Putnam tudott ilyet: Amelia Earhartot. Earhart pedig elvállalta az utazást – ez volt tehát az első útja az óceán felett, egy pilóta és egy navigátor társaságában. Az út révén elért népszerűséget ezután arra használta fel, hogy elősegítse a nők egyenrangúságát a repülés területén. 1929-ben az USA-ban már 117 amerikai nőnek volt pilótaigazolványa, akik közül Earhart segítségével 99-en létrehozták a Ninety-Nines nevű szervezetet. Az ilyen és ehhez hasonló szervezetek jelentősen elősegítették, hogy a nők a második világháborúban komoly szerepet játsszanak a légierőnél. Earhart ekkor már nem élt, és Cochran – aki egyébként 1937-ben megpróbálta lebeszélni őt a valóban végzetesnek bizonyuló útról – magára vállalta a női pilóták szószólójának szerepét. Legfőbb célja az volt, hogy a kellően felkészített pilótanők a hátországban a gyári gépek berepülésével és a frontra való átrepülésekkel segítsék a harci szolgálatot. (Ez egyébként Nagy-Britanniában ekkorra bevett gyakorlat volt.) És bár Roosevelt elnök felesége erősen pártolta a tervet, több, előítéletes férfi igyekezett ezt megakadályozni. Szerencsére nem túl nagy sikerrel, így végül létrejött a WASP (Women Airforce Service Pilots), amely valóban fontos munkát végzett a háborúban. A legendás alakulatnál csaknem ezren repültek, és a baleseti arányuk jobb volt a férfipilótákénál. Cochrannek mégis örök sérelme maradt, hogy a kongresszus csak évtizedek elteltével ítélte meg nekik a veterán-státust. Ám bizonyára kárpótolta mindezekért a személyes siker, amelyet a hanghatár áttörése jelentett, 1953-ban, és persze annak ténye is, hogy mára egyre több női pilóta dolgozik a repülőgépeken.
Lévai Júlia
Még több érdekességet olvashatsz a repülés történetéről a Mi MICSODA sorozat Repülőgépek és léghajók című kötetében!
|
