Hálók

A pókselyem egymáshoz simuló fehérjeszálakból áll, és ez a rendezett szerkezet biztosítja a kivételes szakítószilárdságot. A tudomány régóta próbálkozik a mesterséges előállításával, de eddig ez nem járt túl sok sikerrel.

Az ötletadók a pókok
A természetben a pókok specialitása a hálószövés. Az első hálószövő pókok 250 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön, amikor még egyedül voltak ezzel a „tudományukkal”. Azóta sokan igyekeztek kideríteni, hogy vajon mivel is érik el ezek a nem túl nagy állatok, hogy a világ egyik legerősebb szövedékét állítsák elő. Még az amerikai Skylab űrállomáson is vizsgálták a pókok hálószövését. Mint kiderült, a pókokat a súlytalanság körülményei sem zavarják a munkájukban, az egyetlen eltérés, hogy a szokásosnál jóval vékonyabb hálókat szőnek.
Eddig egy amerikai biológus írta le a legrészletesebben, hogy melyek az előállítás fortélyai, és hogy milyen sokoldalúan használják fel a pókok a szövedékeiket. (A pókhálók különféle vizsgálatairól többnyire a ScienceDaily című tudományos portálon adtak hírt.)
A pókháló anyaga, a pókselyem az egyik legszilárdabb anyag, amit ismerünk. Fehérjéből áll, de szakítószilárdsága az acélénak a háromszorosa: egy kifeszített, ceruza vastagságú pókfonállal akár egy repülőgépet is meg lehetne állítani.
A pókok szervezetében a potrohukban lévő selyemmirigyek termelik ki a hálóhoz szükséges selymet. A különböző célú hálók szövéséhez a pókoknak összesen hét fajta mirigyre van szükségük (igaz, mind a hét, együtt egyik fajnál sincs jelen). Másfajta selyem kell a háló alapjához, és megint más a peték beburkolásához vagy a zsákmány bebugyolálásához. A pókselyem folyékony állapotban termelődik a pók szövőmirigyében és a levegőn polimerizálódik, vagyis a kis molekulájú vegyületeinek azonos molekulái melléktermék keletkezése nélkül óriásmolekulává egyesülnek. A legvékonyabb selyemszál 0,00002 mm vastag.

Ez a pók arra készül, hogy egy alatta mászkáló rovarra dobja a hálóját.

A pókok hálószövése genetikai program, amely azonban elég rugalmas ahhoz, hogy az állat az adott körülményekhez alkalmazkodjon. (Matematikusoknak már sikerült is megalkotniuk a pókhálószövés algoritmusát.) A körülményekhez való alkalmazkodás során pedig a pókok a hálók gazdag variációit hozták létre. A három legnagyobb típus a csapóajtós, a csőhálós és a koronghálós megoldás, de még ezek közt is sok a további változat. A sátoros pókok például bonyolult szerkezetű hálókat szőnek, a hálóvetők pedig aprócska hálót dobnak az alattuk elsétáló zsákmányra. Emellett a szaporodásban is van szerepe a pókselyemnek: a hímek ebbe burkolva adják át a spermiumokat a nőstényeknek, miközben bonyolult kódot kopogtatnak ki a hálón, nehogy a nőstény zsákmánynak higgye őket.
Érdekes módon egyetlen tevékenységhez egészen biztosan nem használnak a pókok hálót, és ez éppen a halászás. Nemrég fedezték fel, hogy léteznek halászó pókok is, amelyek a rovarok mellett halakkal is táplálkoznak. Ezeket azonban nem hálóval, hanem a mellső karjaikkal kapják el, a víz partján, lesben állva. Gyakran erős méreggel ölik meg náluk sokkal nagyobb testű áldozatot. Halat elejtő pókok a Déli-sarkvidéken kívül minden kontinensen előfordulnak, de a legtöbb fajtát Észak-Amerikában, elsősorban Floridában dokumentálták. Itt a félig vízi pókok kis édesvízi halakra vadásznak.

Milyen hálókat használt az ember?
A hálót elsősorban a halászatban kezdték el használni. A halfogásnak sokféle módja van – például az elrekesztés vagy a kisebb patakok átmeneti eldugaszolása és elterelése, a „dugászás” –, de a halászszerszámok döntő többsége hálóból készül. A hálót fonalakból szövik, speciális hálókötőtűvel, és a magyarban bécének vagy börcnek nevezett deszka használatával. A béce szélessége határozza meg a háló egyes szemeinek szélességét. A nyakkötésnek vagy parasztkötésnek nevezett, régies eljárás során első lépésként kétszer rácsavarták a fonalat a bécére, majd megkötötték, és az így képződött szemet egy szögre akasztották. Ebbe a rögzített kezdőszembe kötöttek a továbbiakban egymás alá annyi szemet, amilyen hosszúra a hálót tervezték. Miután ennek a sornak a végére értek, a szemeken végig átbujtattak egy zsinórt, majd a sor végéről megfordulva újabb szemeket kötöttek a meglévőkhöz. Így haladtak, amíg a háló mélységét el nem érték. Egy sor fél szemnek felelt meg. A szemek bőségét eredetileg az ujjukkal mérték: ahány ujj belefért, akkora volt a hálószem. A hálók olyan, fontos eszközei voltak az ország gazdaságának, hogy a minőségüket egy idő után rendeletekben és törvényekben is szabályozták. Először az 1870-es években kiadott megyei rendeletek rögzítették a hálók tulajdonságait, majd a részletes előírásokat az 1888. évi halászati törvényben rendszerezték. /A magyar halászat történetéről egyébként több, honfoglalás kori forrásból is képet kapunk: elsősorban arab írók tudósításaiból (Ibn Ruszta és Gardizi – tőlük tudjuk pl., hogy a halászatnak télen volt jelentősége), valamint egy apát (Regino) leírásaiból. A magyar halászat tárgyi anyagának összegyűjtését és rendezését később Herman Ottó és Jankó János végezte el, a nyelvemlékeit pedig Munkácsi Bernát kutatta fel és rendszerezte./
A magyar halászat egyik jellegzetes eszköze volt a varsa nevű háló, amelynek különböző formái voltak, de mindegyik zárt, öblösödő tartályra vagy zsákra hasonlított. A varsák vesszőből és szövött hálóból is készülhettek. A cél az volt, hogy ha már a hal bejutott a háló kosárszerű terébe, akkor ne tudjon onnan kijönni. Ezt többnyire a tölcsér egyre szűkülő formája biztosította. Ehhez is kapcsolódó halászati mód volt az ún. cége-halászat, amelynek egy pontján szintén hálókat használtak. Az eljárás azon a megfigyelésen alapult, amely szerint a halak bizonyos időszakokban mindig egy irányban vonulnak. Ennek alapján a kisebb folyókba, patakokba V-alakban kőből vagy vesszőből terelőfalat (lészát) raktak le, a halak vonulási irányában, az összefutó falak csúcsánál pedig nyílást hagytak. A halak így csak a terelőfalak közt tudtak továbbúszni, és át is jutottak a nyíláson. A nyílás mögött azonban már varsák várták a halakat, amelyekből nem tudtak kiszabadulni.
A „háló” fogalmával persze a lakásunkban is találkozhatunk, amennyiben van elkülönített helyiségünk az ágyainkhoz. Ennek a hálónak azonban annak ellenére semmi köze a szövött eszközhöz, hogy mindkét szavunk vogul és osztják kifejezésekből ered. Az alváshoz használt helyiség szavának azonban nem a „hulep” vagy a „kale” („halászháló”), hanem az „alszik, valahol megszállva” jelentésű „kol” ill. „kalta” volt a gyökere. Igaz, ha nagyon akarjuk, mégiscsak összehozhatjuk a hálót a hálóval: ehhez elég egy lazán szövött anyagból készült baldachint, de akár egy szúnyoghálót tennünk az ágyunk köré.

Lévai Júlia