Malmok születnek

2016. június 21., 11:53
 

A malom képe hosszú időn át meghatározó része volt a vidéki tájnak, ma már azonban a fogalma inkább akkor kerül elő az életünkben, ha malomjátékot játszunk vagy népdalokat énekelünk. A nyelv és a szimbolikus gondolkodás persze sok helyen őrzi a fogalmat. A Kr.e. I. évezredben elterjedt, körmozgású malom a sors és az örök visszatérés, ismétlődés szimbóluma, de ugyanígy a bőséget is jelképezheti, a sok búzaszem vagy a liszt látványa alapján. A buddhistáknál használt kis szerkezet, az imamalom hitük szerint az imádkozó és az univerzum közti kapcsolatot teremti meg, tekerésének folyamatos és öngerjesztő jellege révén. De az európai népmesékben is hasonló szerepű a malom: a magyar mesékből is ismert, mindentjáró malmocskából vég nélkül lehet bőséget elővarázsolni.


 
Az egyik leghíresebb magyar vízimalom Túristvándiban (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) épült, a 18-dik század végén. Ma védett műemlék. Szerkezetét alulcsapós vízkerekek hajtják.

Mióta létezik malom?
Miután az emberek fölfedezték, hogy a növények magvai kiváló táplálékok, gyűjteni és szaporítani kezdték ezeket. A magok kemény héja miatt azonban össze is kellett törni ezeket ahhoz, hogy ehetővé, feldolgozhatóvá is váljanak. Az első, aprításhoz-töréshez használt eszközök a mozsarak voltak, amelyek a Kr. e. 5. évezredtől jelentek meg, a gabonatermesztő vidékeken. Ha azonban nagyobb mennyiséget akartak megtörni, ahhoz már nagyobb felület is kellett. A természet a köveket kínálta fel ehhez a munkához, és ezek váltak a malmok őseivé. A gabonaszemeket tányér alakú kövekre tették, és egy kisebb, gömbölyű végű és lehetőleg rücskös felületű kővel morzsolták szét. Az első őrlő eszközökön még egyenes vonalban, ide-oda mozgatták azokat a köveket, amelyeket majd később, egy tengely beiktatásával a malmokban folyamatos forgatással fognak alkalmazni. Egyelőre azonban, hosszú időn át azzal tökéletesítették az őrlést, hogy további bevésésekkel, rovátkákkal tették érdesebbé a zúzókövet, amitől a magvak egyenletesebben morzsolódtak szét, és így finomabb őrleményt, lisztet adtak. A következő lépést a főként Mezopotámiában fejlődő kerékhasználat és fazekasság tapasztalatai tették lehetővé: az itt használt a tengely és a fazekaskorongoknál alkalmazott lábító áttétele adta a mintát (Kr.e. III. évezred.) Az, hogy a tengelyre szerelt követ egy áttétel beiktatásával sokkal könnyebben, és főként nagyobb hatásfokkal lehet folyamatosan mozgatni, jelentősen megkönnyítette a gabonaőrlés munkáját is. Hiszen ahol már ezt alkalmazták, ott állatokat is befoghattak a kövek mozgatására. Ami persze a rabszolgatartó társadalmakban azt is jelentette, hogy a sok szempontból állatként kezelt rabszolgákat is beállították erre a munkára. Mindenesetre Kr.e. 1600 táján több helyen is megjelentek az igazi malmok. Ekkorra már kisebb, forgóköves kézimalmok és nagyobb, állatokkal hajtott építmények is ismertek voltak. A malmok a rómaiaknál a Kr. e. II. évszázadtól terjedtek el. A legnevezetesebb, ókori malmot a vulkánkitöréstől elpusztult Pompeji romjai közt találták meg, egy pékműhely előtt. A régészek ezt tekintik az első, ismert szárazmalomnak. A névben foglalt megkülönböztetés pedig azért fontos, mert hiszen később majd a v íz erejét is felhasználják a kövek forgatására, a vízimalmoknál.
A malmok továbbfejlődésében a következő, jelentős lépés a fogaskerék alkalmazása volt, az áttételnél. Ezt az öntözéses vízikultúrával rendelkező, keleti népek fejlesztették ki elsőkként.
A fogaskerék áttétellel működő vízimalom legelső leírását egy római mérnöknél olvashatjuk.  A fogaskerék több mindent is megoldott az áttétellel. Ez sokkal biztonságosabb és hosszabb élettartalmú szerkezetet mozgatott, hiszen el lehetett hagyni az addigi, törékenyebb és sérülékenyebb léces-csuklós megoldásokat. A vízbe merőlegesen merülő lapátkerék vízszintes tengelyére egy nagy fogaskereket szereltek, amely a malomkő tengelyére szerelt, kisebb orsókereket forgatta meg. Ez a malomszerkezet terjedt el azután, szerte Európában. A szerkezetet görög neve hydraleta volt. Európa többi részén nagyjából a nyolcadik századtól kezdve építettek egyre több vízimalmot. Ekkortól a keresztény egyház és rendjei erőteljesen segítették ezek építését, hiszen a kolostorokban sokféle munka, egyebek közt növénytermesztés és bőrkikészítés is zajlott. A malmokat pedig nemcsak gabonaőrlésre, hanem posztók ványolására és bőrök cserzése, csávázására is használták, ami sokkal könnyebb és gyorsabb volt a vízikerék alkalmazásával, mint a kézi módszerekkel. Az egyházak így egyre több malombirtokkal rendelkeztek, de mellettük természetesen a királyi udvaroknak, földesuraknak és más, világi szervezeteknek is voltak malombirtokaik.

A szélmalom hajtóműve.

Milyen erő hajthatta még a malmot?
A víz ereje mellett természetesen a szél erejét is föl lehetett használni a malmok kerekének mozgatásához. Szélkerékkel hajtott szélmalmokat először a keresztes háborúk idejében építettek, valószínűleg 1040 körül. Elsőként francia mesteremberek vágtak bele ebbe a vállalkozásba. Majd, mint az közismert, Hollandia vált a szélmalmok hazájává. Később, a gőzgépek megjelenésével megépültek az első gőzmalmok is: Angliában már 1781-ben épült egy ilyen, amelyben egy Newcomen-féle gőzgép emelte a vizet a malmot hajtó, fölülcsapó vízikerékre. Gőzgéppel közvetlenül hajtott malmot Londonban állítottak fel először, 1784-ben. Ennek 50 lóerejű gőzgépét Matthew Boulton és James Watt szállították, a malom 10 kőjáratának a hajtására. Magyarországon szélmalmokat csak a 19-dik század elejétől építettek. Az első nagyobb méretű és segédgépekkel berendezett vízimalmot Károlyi Lajos gróf építtette, a Nyitra megyei Nagysurányban. A gőzmalom-építés is csak nehézkesen indult meg: az első gőzmalmot Sopronban állították fel, de ez végül nem bizonyult működőképesnek. Így végül az 1839-ben alapított, pesti József-hengermalom lett az, amely első gőzmalomként följegyezhető. Ezután azonban a malomépítés behozta a lemaradását.

A buddhisták imamalma mindig különlegesen díszített, gyönyörű jószág, amelyen semmilyen konkrét dolgot nem őrölnek. Ha azonban valaki imamalomszerűen hajtogatja mindig ugyanazt, de nem azért, mert a felsőbb erőkhöz imádkozik, akkor bizony az kifejezetten idegőrlő lehet.

Miért volt fontos találmány az emelőbütyök?
Az ókortól ismert vízikerék ebben a korban éppen attól vált különösen fontossá a technikai fejlődés történetében, hogy egy kisebb továbbfejlesztése révén az egyéb területek számára is használhatóvá vált. A középkor elején ugyanis a vízikerék tengelyén megjelent egy emelőként működő bütyök vagy tüske, amely a tengely fordulásakor fölemelt majd lejjebbre ejtett egy kiegészítő munkaeszközt, amellyel például bőrt vagy posztót lehetett ványolni. A ványolás azt jelenti, hogy a bőrt vagy a posztót vizes kezeléssel a végtermékhez szükséges formára nyújtják ill. hajlítják. Ha például varrott csizmát készítettek, olyankor a csizma szárának benedvesített elejét a láb formájú ványoló deszkán egy hergelő nevű szerszámmal igazították a megfelelő alakúra, és faszögekkel rögzítették, hogy minél pontosabban megközelítse a láb formáját. Az ehhez szükséges vizet egy malomszerű szerkezete szolgáltatta folyamatosan a ványolóknak. Ha gyapjúszövetet kellett sűríteni vagy tömöríteni, szintén ugyanerre a szerkezetre volt szükség. A szövetet folyamatosan áramló vízben mozgatták és nyomkodták, a folyóvizekbe épített ványolókádakban, mert ennek során a gyapjúszálak összezsugorodtak, és a szövet a kétharmadára, felére összehúzódott, miáltal vastagabb és tömöttebb lett. A ványoló malom kereke ehhez biztosította a megfelelő vízáramlást. A Felföldön és Erdélyben hosszú ideig ezzel a módszerrel készítették a gubákat, csergéket, pokrócokat. A gubavászon ványolását a népnyelvben egy félrehallás miatt kallózásnak vagy kallásnak is nevezik, aminek az lehetett az oka, hogy a Felföldön a ványolókádakat a kallómalmok közelében állították fel. Nem véletlenül, hiszen a kallózás ugyanúgy sűrítést jelentett, csak egy másik eljárással: ennél az anyagot súlyos ütőfejekkel tömörítették (vagyis a vízikerék bütyke egy nehéz fadarabot emelt fel és ejtett le az anyagokra).
Mindezek mellett a 12-dik századtól az ércek zúzására és aprítására is felhasználták a bütykös vagy tüskék tengelyű vízimalmokat. Ezeknél a bányászatban és a kohászatban azonban inkább az ún. felülcsapó megoldást alkalmazták, ami azt jelentette, hogy a vizet felülről zúdították rá a malomkerékre, miáltal az még nagyobb lendítőerőt kapott. A malmokhoz kifejlesztett vízikerék tehát, különösen a bütykös-tüskés tengelye révén a középkori ipar egyik legfontosabb erőgépévé válhatott. A hozzá kapcsolódó mesterségek pedig a huszadik század közepéig adtak megélhetést az emberek sokaságának. A felhasználása szerint kialakult típusai tehát egyre gazdagodtak: a gabonaőrlő malom mellett a már említett ványoló és kallózó malmok mellett léteztek paprikaőrlő-, papír-, fűrész-, szivattyú-, kovács- és lőpormalmok is.
Nem csoda, hogy a malom fogalma azután a kultúra egyéb területére is beköltözött, és sokféle jelenség vagy tevékenység szimbólumává is vált.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum