Kakastejes és madárlátta

2016. december 07., 14:01
 

Időnként szokatlan szavak kerülnek elénk a népnyelvből, amelyekről nem tudni, hogy vajon komolyan vehetjük-e, vagy csak viccel, aki mondja. Némelyik egészen olyan, mintha valódi dolgokat fedne, miközben mégis gyanúsan cseng. Ilyenek azok a jelzők is, amelyeket gyakran tesznek ki leggyakoribb táplálékunk, a cipó vagy a kenyér szava elé. Ezek közt van a „kakastejes” vagy a „madárlátta” szó is, amelyekkel évszázadok óta találkozhatunk, hol a népmesékben, hol a nyomtatott irodalomban.


 
A kakas az egyik legnépszerűbb állatfigura a népmesékben. Sok mindenre képes, de azt igazán nem várhatjuk el tőle, hogy tejet is adjon!

Mit sütünk kakastejjel?
Az irodalomban Petőfi volt az első, aki a kakastejes cipót emlegette: „Várj holnapig, holnap kapsz kenyeret, / Kakastejjel sütött fehér cipót” – olvashatjuk Az apostol című elbeszélő költeményében. Egy mai író, Ambrus Lajos azt is megtalálta, hogy a motívum pl. a Vasárnapi Újság című, népszerű hetilap egyik, 1850-es számában is megjelent. Éspedig a „varjúvaj” hasonlóképp különleges, fantázia szülte fogalmával összekötve, de úgy, mintha komolyan lehetne venni:
„Azt írja e régi lapba egy vidéki levelezőnő, hogy a kakastejjel-varjúvajjal készített kenyér a legfinomabb: ’a néni mindig karéj-kenyeret metszett, falatokra bemetélte és azt mondta: Ezt meg edd ám kisleányom; mert ez kakastéjjel varjúvajjal sütött kenyér. Jó is volt az igaz – mikor aztán a kenyér jóságát többé nem a varjúvajnak tulajdonítottam, megtanított az öreg néni, mint szokott ő olly jóízű, még egy hét múlva is puha és nem morzsalékos kenyeret sütni’. És következik a kenyérsütés receptje – ahogy sok más ételé, italé, befőzésé és egyéb kulináris trükké”.
Ennél is ismertebb a huszadik századi Móra Ferenc népmesei alapú elbeszélése, a Gergő juhász kanala, amelyben ugyancsak a kenyérsütés kapcsán kerül elő a szokatlan adalékanyag. „Mindenkinek a tányérja mellé oda volt készítve a kakastejes fehér cipó. Piros a haja, mint a rózsa, lágy a bele, mint a selyem” – írja le Móra a Mátyás királynál megterített asztalt, mintha komolyan lehetne venni, hogy a király udvarában a női szervekkel – tehát tejtermelő mirigyekkel – nem rendelkező kakas is adhatna tejet. Sőt, mintha ez a tej különösen finommá is tehetné a vele sütött cipót. És hogy biztosak legyünk a különlegesség létezésében, Móra a jelzőt még meg is ismétli, amikor a furfangos juhász (aki elé, hogy kifogjanak vele, nem tettek kanalat) túljár a király eszén: „Avval szép csendesen lekanyarított egy pillét a kakastejes cipóból, kiszedte és megette a belét, az üresen maradt héjával pedig olyan szépen kikanalazta a levest, hogy egy csepp sem maradt a tányérban”. Aki nem gondolja végig, hogy az elbeszélő itt a történet meseszerűségét akarta a nem létező kakastej különlegességével megerősíteni, még el is hiheti, hogy a legfinomabb cipókat és kalácsokat kakastejjel kell sütni. Pedig csupán a humor egyik, ismert formájáról van szó: arról a nyelvi-logikai technikáról, amelynek alkalmazásakor épp hogy a dolog ellenkezőjét fejezi ki a mondat, mint amit a valóság jelent. „Kakastejjel” az süti a kenyeret, akinek még annyi pénze sincs, hogy tehéntejet vegyen, így hát vízzel keveri be a tésztát, de ha van egy kis humora, azt mondja rá, hogy ahogy a folyóból-patakból, úgy a kakasból sem jön tej – nevezzük hát a vizet nyugodtan kakastejnek.

Ma már igazán nem panaszkodhatunk: a magoktól kezdve a paradicsomig vagy olívaolajig sok mindent belekevernek a kenyértésztába. Ha azonban kakastejjel kísérleteznének, akkor járnánk a legrosszabbul.

Becsapós – nem becsapós?
Ha nem is túl gyakoriak, de a népi szólásaink, közmondásaink között vannak még olyan képek, amelyek szintén a valósággal éppen ellentétben álló jelentésen alapulnak, más szóval ironikusak. Ilyen például a „Jól eltalálta szarva közt a tőgyét!” szólásunk is, amellyel szintén sokakat be lehet csapni, hiszen aki nem gondolja végig, hogy ugyan valaha is összetalálkozhat-e ez a kettő, egyetlen állaton belül, az elhiheti, hogy a szóbanforgó személy valóban jól eltalálta a dolgot. A Nesze semmi, fogd meg jól!” szólás viszont már kíméletesebb hozzánk, hiszen nyilvánvaló, hogy a semmi nem megfogható.  De vajon leesik-e a tantusz, amikor azt mondjuk valamire, hogy „Világos, mint a vakablak”, vagy hogy „Felkapaszkodott az uborkafára?” Aki nem látja maga előtt a szavak alkotta képet, azt bizony lépre csalhatja a mondat, és elhiheti, hogy a vakablakon átjöhet a fény, vagy hogy létezik megmászható uborkafa. Ismét csak minket segít azonban az a szólás, amely a fentiekkel szemben olyan erős – sőt: hangerős – képet kínál, hogy nehéz félreérteni: az Úgy kellett neki, mint üveges tótnak a hanyattesés” hallatán az emberek többsége már látja és hallja is a rettenetes csörömpölést, amelyet egy üvegeket cipelő mesterember esése kelthet, mondjuk az utca aszfaltján. Hasonlóan az erős látvány segíti a megértést akkor is, amikor valaki arról beszél, hogy „Úgy hiányzott nekem ez a feladat, mint púp a hátamra”, vagy arról, hogy „Ez olyan fontos, hogy felírom a kéménybe, korommal!”. Jellemző, hogy a szólásoknak ez a technikája ma is élő, így a népi készletet folyamatosan kiegészítik a huszadik századi, modernebb szólások is:
„Annyi esze van, mint egy marék szárított lepkének”;
„Annyi esélye van, mint háromlábú sünnek a hatsávos autópályán”;
„Könnyen eligazodik, mint pók az erdőtűzben”.

A hazánkba nagy számban érkező, más nemzetiségű emberek között a szlovákok – otthonosabb nevükön a tótok – jellemző szakmája volt az üveges szakma. A kisebb településeken, falvakban dolgozó mesterek a legegyszerűbb módon, a hátukra erősített, krosnának nevezett farekeszben vitték magukkal az üveglapokat. Általában nagyon nagy súlyokat kellett így cipelniük (az üveglapok közé farostlemezt is illesztettek, hogy azokkal védjék őket), s ha véletlenül elestek vele, nemcsak a káruk volt nagy, de súlyosan meg is sérülhettek.

Mivel az irónia közeli rokona a gúnynak, ezért gyakran rosszmájú, erősen kritikus megjegyzésekhez is használják ezt a technikát: „Annyira tombol benne a ritmusérzék, mint egy dobostortában!” – szokták mondani zenészek a még gyakorlatlan vagy láthatóan tehetségtelen ütősökre.

És a madárlátta kenyér?
A madárlátta kenyér a kakastejessel ellentétben létező dolog, és csak annyiban a fantázia leleménye, hogy a szó egy szép, természeti képet és gesztust is kapcsol a tárgyhoz. Ezzel a kifejezéssel azt a kenyeret szokták illetni, amelyet a gazdája reggel magával vitt a munkájába, ami a huszadik század közepéig a többség számára meghatározó módon a mezei munka volt. Ha pedig nap közben nem ette meg az egészet, hanem valamennyit haza is hozott belőle, akkor azt a kenyeret út közben úgymond „már a madarak is látták”, az tehát egy madárlátta kenyér. Már csak azért is, mert hiszen ha közben rókák vagy kutyák is közelről megnézhették volna, akkor nemigen maradt volna belőle hazavinni való! Amiből az is kiderül, hogy a szólások képalkotási technikájában mindig meg lehet bízni: hamis, torz képek nem maradhatnak fenn az ilyen, állandósult nyelvi formák között. Nem véletlenül mondjuk a népművészetre, hogy annak lényege a leszűrtség, az idő próbájának kiállása. Amit több generáció tudása, gondolkodása szavatolt, abban sem ésszerűtlenségek, sem esztétikai gyengeségek nem maradhatnak benne.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum