Halbőrből ruha, cipő és gyógytapasz

2017. augusztus 17., 12:38
 

A múlt század elején a legelegánsabb és legdrágább cipők-táskák gyíkbőrből készültek. Ezek kifejezetten a városok öltözködési kultúrájához tartoztak, ott jelezték, hogy a viselőjüknek pénzük és jó ízlésük is van ahhoz, hogy megvegyék ezeket a pikkelyes mintázatú, a sima felületű bőrkészítményektől feltűnően eltérő tárgyakat. Kevesen tudták ugyanakkor, hogy több, természeti (tehát még nem városokban és modern körülmények közt élő) nép is ehhez hasonló, szintén pikkelyes mintázatú csizmában, cipőben, sőt, ruhában járt, és hogy ezek évszázadokon át a mindennapi viseletük részei voltak. Csak éppen nem a gyíkok, hanem a halak bőréből varrták ezeket.


 
Egy ilyen halbőr ruha elkészítése iszonyatos mennyiségű időt igényelt, hiszen majdnem kétszáz lazac bőrét kellett hozzá letisztítani, cserzéssel kikészíteni és végül kiszabni és összevarrni.

Miért éppen a halak?
Ahol a hideg miatt nem termett meg a gyapot vagy a len, ott az emberek az állatok bőre és szőre felhasználásával védték a testüket, ezekből készítettek maguknak ruhát. A tengerek, folyók mellett élők számára ehhez természetesen elsősorban a vízi állatok kínálták a legnagyobb lehetőséget. Az ilyen területeken magától értődő volt, hogy a halak bőre kerüljön az első helyre az ott élők kézműves kultúrájában. Olyannyira, hogy halbőrből nemcsak ruhák, hanem dísztárgyak és egyéb használati tárgyak is készültek. A halbőr feldolgozása, varrása idővel önálló szakmává vált, amelynek fogásait ma a hivatásos népművészek igyekeznek megőrizni és továbbadni. Újabban kis méretű faliképeket is varrnak halbőrből. Ezek attól lehetnek többszínűek, hogy egy-egy halnak eltérő árnyalatú a bőre az egyes testrészein: a hasánál világosabb, az uszonyainál pedig sötétebb, s a képkészítők ügyesen kihasználják az ebből adódó, variációs lehetőségeket.
Nyaranként, a turisták által gyakran látogatott helyeken a bazársorokban ma is a legkedveltebb tárgyak közé tartoznak a halbőrből készült képek, szemüvegtartók, táskák vagy mobiltokok. Ez Magyarországon is így van: a minden évben megrendezett Mesterségek Ünnepére, az ország legnagyobb nemzetközi kézműves fesztiváljára idén halbőr varrók is érkeznek, ezúttal a Szahalin-szigetekről. Aki tehát a saját szemével is szeretne látni halbőrből varrott tárgyakat, a Budai Várban augusztus 17. és 20. között megszerezheti ezt az élményt.

Halbőrből ma is készülnek cipők, papucsok vagy csizmák, de olykor ennél könnyedebb, egyszerűbb tárgyak is – például fülbevalók.

Hogyhogy nem marad büdös és szakadós a halbőr?!
Ha semmivel sem kezelnék, az állatról lenyúzott nyersbőr nedvesen rothadni kezdene, a kiszáradása során pedig egyszerűen megkeményedne és törne. Ennek gondját a bőrrel foglalkozó mesterek az úgynevezett cserzéssel oldották meg, amelynek többféle módszere is létezik. A leghíresebb középkori bőrcserzők egyébként a magyar tímárok és vargák voltak. A kiemelkedő minőségű magyar bőrök – akkor elsősorban ökör-, ló-, bivaly- és marhabőrből készült szíjak és lószerszámok illetve a vékonyabb kecske- vagy juhbőrből készült nadrágok, csizmák, papucsok – akkora világhírre tettek szert, hogy IV. Henrik francia király (1589-1610) egy mesterembert is elküldött Magyarországra, a szakma eltanulásának céljával. (Franciaországban azóta is „magyar módinak” nevezik magát a cserzést.) És mivel ebben az időben a több részre szakadt Magyarországon jóval kisebb gondot fordítottak az egyes szakmák dokumentálására, a magyar mesterek cserzési eljárását a franciák rögzítették. Az ő leírásaik szerint pedig a mesterek akkor ásványi anyagokkal készítették ki a bőröket: timsóval és konyhasóval. Először borotválással szőrtelenítették, azután timsóval-konyhasóval kenték be a bőrt, majd ugyanilyen oldatban megtaposták. Mivel az így cserzett bőrök érzékenyek voltak a nedvességre, azokat az eljárás után parázs fölött megmelegítve olvasztott faggyúval itatták át. A magyar bőrnek így nagy volt a szakítószilárdsága és a vizet is állta, ezért maradhatott a középkori és a későbbi Európában is keresett áru. Más helyeken a bőr cserzéséhez inkább növényi alapanyagokból készült cserzőleveket használtak. Mivel ezek szerves anyagokat tartalmaznak, a cserzés során a molekuláik összekapcsolódnak a bőr fehérjéivel és megerősítik a bőr szálas szerkezetét. A fehérjerostok erősítése és a fehérjék kémiailag aktív csoportjainak lekötése után a cserzett bőr ellenáll a mikroorganizmusok enzimjeinek, vagyis nem fog elrothadni és kevesebb nedvességet fog magába szívni. Cserző hatású anyagokat tartalmaz a tölgykéreg (csertölgy), a cserszömörce levele és a gubacs is. Ott, ahol halbőröket használtak fel, szintén elsősorban a természetben könnyen föllelhető anyagokhoz nyúltak, tehát növényekből készítettek áztatólevet. Sajnos azonban a módszereikről eddig még könnyen hozzáférhető helyeken nem tettek közzé pontos leírásokat. Még az is elképzelhető, hogy szakmai titokként szeretnék megőrizni a tudásukat. Feltételezhetjük azonban, hogy az eljárások nagyjából olyanok, mint amilyeneket az egyéb bőröknél is alkalmaznak.
A cserzéshez ma már szintetikus anyagokat használnak, amelyek vegyületei a fehérjék szerkezetét a felhasználás szempontjából még kedvezőbbé alakítják.

Hol készítették a legtöbb halbőr ruhát?
Ma a világban két helyen őrzik a legszembetűnőbben a halbőr varrás tudományát: a Szahalin-szigeteken és Kínában. Mindkét helyen rendkívül gazdag kultúrája alakult ki ennek a mesterségnek.
A Szahalin-szigeteken három népcsoport is híres volt erről a tevékenységéről: a nyivh, az orok és az ainu csoport. Nemrég magyarul is megjelent egy orosz etnográfus, J. A. Krejnovics igen érdekes könyve, Nyivhek, Szahalin és az Amur titokzatos lakói címmel. Ebben egyebek közt erről a témáról is olvashatunk. A könyvből például azt is megtudjuk, hogy ők elsősorban a púpos lazacot és a közönséges lazacot halászták, ezekből halmozták fel télre a szárított készleteiket, amelyekből természetesen a számukra kiemelten fontos kutyáiknak is jutott. A lazacok bőrét pedig mesteri módon használták fel a ruháik és csizmáik készítéséhez. A ruhákhoz emellett fókabőrt is használtak, a bundájával kifelé és befelé egyaránt bedolgozva. A cipők-csizmák fejrészét pedig a tengeri pisztráng bőréből varrták, a lazac bőre ezeknek inkább a szárát adta. Az Amur mentén a köpenyeket tőponty bőréből készítették.
A szigeteken, elsősorban északon mára a nyivheknél jóval kisebb létszámban élnek az orok nép tagjai. Ők a 2002-es orosz népszámlálás adatai szerint még 346-an voltak, a 2010-es népszámlálás során azonban már csak 295-en maradtak. Az ő gazdaságuk egykor, még az oroszok odaérkezése előtt elsősorban a rénszarvasok tenyésztésére épült, de emellett a halászat is jelentős szerepet játszott az életükben.
Az ainuk ennél jóval többen vannak: kb. 25 ezren, de mivel ez a népcsoport eredetileg a Kuril-szigetekről származik és azóta közülük sokan beolvadtak a japán társadalomba, a pontos létszámukat nehéz lenne meghatározni. Mindenesetre viharos történelmüket sokan szintén a Szahalin-szigeteken élték át, ahol a nyivhekhez és orokokhoz hasonlóan magas szintű halfeldolgozó kultúrát alakítottak ki. Csizmáik vagy kutyák, vagy lazacok bőréből készültek.

Brazíliai orvosok ötlete volt, hogy a trópusi tilapia halak bőrét használják fel egy súlyos égési sérülés gyógyítására. Az előzőleg természetesen kellőképpen kezelt bőrdarabokat egy 36 éves nő megégett karjára és kezére tették fel, mintha ragtapasz lenne. A halbőr ugyanis optimális mennyiségű kollagént tartalmaz és a maga esszenciális fehérjéivel képes korrigálni az emberi bőr sérüléseit. A beteg fájdalmai csökkentek és a sebei gyorsan gyógyultak.

Kínában az ottani, legkisebb létszámú etnikum, a haozhezu nevű nép körében őrzik még ma is a halbőr varrás tudományát. A nevük jelentése: halbőr-törzs. Ők a hidegebb éghajlatú Heilongjiang tartományban élnek. Őseik a Heilongjiang, a Songhuajiang és az Usszuri folyó melletti területeken laktak, ahol a hideg miatt nem él meg a gyapot, ezért amíg meg nem indult a kereskedelem és hozzá nem jutottak a növényi alapú fonalakhoz, mást nem is tudtak felhasználni, mint a halak és egyéb állatok bőrét. Ott szinte mindenki a halászatból élt, halbőrruhában és halbőrcipőben járt, ezért ez is lett a népviseletük. Halbőrruhát már ezer évnél régebben is készítettek, ám ez már akkor sem lehetett a legegyszerűbb dolog. Egy mai népművész beszámolója szerint ugyanis egy ruha elkészítéséhez minimum 180 darab lazac bőrére van szükség, ebben az esetben tehát már az anyag előkészítése is rengeteg munkával járt, amelyet többnyire a nőknek kellett elvégezniük. A régebbi időkben, amikor a nők idejét, energiáját még számolatlanul és fizetség nélkül használták fel a maguk céljaira a társadalmak, ebben semmi feltűnő nem volt, ma azonban már természetesen meg kell fizetni a rengeteg belefektetett időt. Ezért viszont ma egy halbőrruháért csillagászati összegeket kérnek el, így hiába lenne népszerű a turisták között ez a holmi, bizony a többség nem tudja megfizetni. Ezért is alakult úgy, hogy inkább az apróbb, kevesebb idővel elkészíthető halbőr tárgyak a divatosabbak, és a népművészeti ruhák lassan csak a múzeumokban vagy a színpadokon lesznek láthatóak. Szerencsére azonban a haozhezuk nemcsak az öltözéküket, hanem a zenéjüket és táncaikat is megőrizték, s ha tehetik, a művészeik ma is halbőr ruhákban lépnek fel. Ezért ha már a turisták maguk nem is vehetik fel, legalább a színpadon gyönyörködhetnek ezeknek a különleges anyagú öltözékeknek a látványában.
Mindezek mellett a huszonegyedik században az is kiderült, hogy a halbőrrel gyógyítani is lehet: biztonságos, az égési sebeket jól lezáró s egyszersmind gyógyító ragtapaszként használhatják őket az orvosok (ld. a harmadik képet). Talán nem képtelenség feltételezni, hogy az egykor halbőrbe öltözött népek szintén nemcsak ruhakészítéshez használták ezt az anyagot, hanem a bőrük gyógyítására is.

 

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum