| |
 |
|
A ma leginkább esküvőkön használt, hosszú csipkekesztyűk őse a 13-dik században született meg, a főúri udvarokban. |
Az előkelőség kifejezője
A leghíresebb lelet az egyiptomi Tutanhamon fáraó (i. e. 14. század) sírjában talált kesztyű. Ez a sír feltárásakor a trónszékhez tartozó, gyönyörűen megmunkált lábtámaszon hevert, amikor megtalálták. A lábtámasznak szimbolikus jelentősége volt: a fáraó minden alkalommal, amikor rálépett, képletesen eltiporta az ország ellenségeit, akik megtestesítői konkrétan is jelen vannak a bútordarab fajansz és kőberakásos díszítésén. A lábtámasz jobboldalán három afrikai fogoly és három íj, a baloldalán pedig három ázsiai fogoly és három íj látható. Elképzelhető, hogy a kesztyűnek is volt szimbolikus jelentése, és esetleg a fáraó népének és hatalmának felsőbbségét fejezte ki, a többiekkel szemben.
Mindenesetre a további, ó-egyiptomi királysírok feltárásakor is találtak a kesztyű szerepére utaló képeket. Az egyiken például a leigázott népek képviselői ajándékokkal járulnak a trónján ülő fáraó elé, és az ajándékok között díszes kesztyűk is vannak.
Később, a görögök világában szintén az előkelők ruhadarabja lehetett a kesztyű, amelynek divatját azonban a katonák akár meg is vethették, az elpuhultság és a kényeskedés kifejezőjének tekinthették. Az egyik leghíresebb görög hadvezérről, Xenophónról például fenn maradt egy történet, amely szerint lenézően nyilatkozott a perzsa satrapákról (ők a tartományok közigazgatásának fejei voltak és a királyokéhoz hasonló udvartartást vezettek), amiért azok kesztyűt viseltek. Ugyanakkor a görögök körében a kesztyű nem feltétlenül a kiváltságosok tárgya volt. Mivel a görög kultúrában nagy szerepet játszott a testedzés, így a szigorúságáról híres spártai államban ez a kesztyű szerepét is megváltoztatta. Itt jelent meg elsőként annak gyakorlata, hogy ezt az eszközt sportoláshoz is használták: a Lükurgusz által alapított, nyilvános játékokon a fiatal lányoknak kesztyűt kellett húzniuk a birkózáshoz. Részben azért, hogy ne csússzon le a kezük a másik testéről, a fogások során, de részben azért is, hogy amikor férfiakkal szemben álltak ki, olyankor valamennyire kiegyenlítsék a kezük kisebb méretéből adódó hátrányokat. Egy vastagabb anyagból készült kesztyű segíthette őket ebben.
A rómaiak szintén hordtak kesztyűt, aminek létéről az ifjabb Plinius (61–112) római író leveleiről tudunk.
A nyugat-európai királyi udvarokban azután a 7-dik században válik elterjedt tárggyá a kesztyű.
 |
|
A bíborosi kesztyűket gyakran szimbolikus mintájú hímzésekkel díszítették. |
Új szerepben a kesztyű: az adományozás kifejezője
A középkorban az uralkodók nemcsak a saját rangjukat és hatalmukat fejezhették ki egy kesztyű birtoklásával, hanem azt is, hogy ilyesmit másnak is adományozhatnak. Amikor például egy-egy jól fejlődő szász város vásártartási vagy vámkivetési jogot kért a fejedelemtől vagy a királytól, az uralkodó azzal erősítette meg a jog megadását, hogy a városnak egy kesztyűt küldött. Ugyanígy az egyházi vezetők tárgyai közé is bevonult a kesztyű. Amellett, hogy a színével a papi méltóság fokozatát is jelölte, elsősorban arra használták, hogy a papság beiktatás jogát fejezze ki. A püspökök, bíborosok kesztyűi akkoriban a legdíszesebb és leggazdagabban ékesített darabok között voltak. A 12-dik században a főpapok egy darabból és varrás nélkül készült, horgolt, gyönggyel és drágakövekkel ékesített kesztyűket is hordtak. De általában is szaporodott az egyre díszesebb és egyre differenciáltabban megmunkált ruhadarabok száma, hiszen a textilipar és az ahhoz kapcsolódó technikák is fejlődtek. Ennek következtében például a frank uralkodók udvarában már csipkével díszített kesztyűket is készítettek. A 10–11-dik századi angol és spanyol uralkodók pedig gazdagon díszített selyem- és bőrkesztyűket viseltek.
A kesztyűk többsége a 13-dik századig többnyire a csuklóig vagy kicsit tovább ért, a 13-dik században azonban már megjelentek a könyékig érő kesztyűk is, amelyekben elsősorban a nők pompáztak. Ezek a hosszú kesztyűk többnyire finom lenvászonból vagy selyemszövetből készültek. Később, a lovagi párbajok korában a férfiaknál szintén nagy szerepet kaptak a hosszított, olykor merev peremekkel is ellátott kesztyűk, amelyek itt a kar védelmét szolgálták. Az erős bőrök mellett azután, a páncélos vitézek korában természetesen a páncélruhát kiegészítő, rafinált technikákkal elkészített lemezkesztyűk is megjelentek.
A 15. században a lovagi tornán részt vevők és a hadba vonulók már ilyeneket viseltek. A lemezkesztyűket finom bőrrel bélelték ki, hogy ne sértsék fel a lovagok bőrét.
És még egy új szerep: kihívás és sértés
A középkorban alakult ki a kesztyűnek az a tulajdonsága, hogy az emberek közti személyes viszony harciassá válását is jelezhette. Ha valaki úgy érezte, hogy megsértették, akkor a sértés viszonzásaképpen kesztyűt dobott a másik arcába vagy a lába elé. Ha a másik fölvette a kesztyűt, azzal jelezte, hogy áll elébe a kihívásnak, és kész megbeszélni a kesztyű tulajdonosával, hogy hol és mikor fogják megejteni a párbajt. A „fölvette a kesztyűt” szólásunk ma is azt jelzi, hogy valaki hajlandó elfogadni egy kihívást, és belemenni egy – ma már természetesen nem egy szó szerint vett, hanem képletes – párbajba, vagyis egy vitába. A középkorban és még igen hosszú ideig azonban a kesztyű odadobása még valóban súlyos, akár vérre menő konfliktus kirobbantását jelentette. (Minderről részletesebben korábbi cikkünkben olvashatsz>>)
 |
|
Hogy egy pillanatra se fázzon a kezünk... |
Új anyagok és technikák
A reneszánsz korban a kesztyű egyre határozottabban divatdarabbá vált, amin sokat lendített, hogy a horgolás mellett a kötést is alkalmazták a készítésében. Ugyanakkor a 15-dik században a kesztyűkészítő mesterek elsősorban a szíj- és szerszámkészítők közül kerültek ki, akik emellett bőrmellényt és bőrnadrágot is varrtak. A kesztyűkészítés tehát főként a bőrhöz kötődött, és ezért elsősorban azokban az országokban erősödött meg és fejlődött gyáriparrá, ahol megfelelő minőségű és mennyiségű bőr állt rendelkezésre. Ilyen volt Spanyolország is, ahol a kesztyűsök igyekeztek minél többféle bőrből készíteni a kesztyűjüket, amivel azonban a bőrkikészítés tudománya nem mindig tudta tartani a lépést. Előfordult, hogy a bőrök szagát nem sikerült egészen eltűntetni, ám a spanyol kesztyűsök erényt tudtak faragni a szükségből, és különleges illatosítókat vetettek be a szagok elfedésére. Végül ez hozta meg a számukra a világhírt is, hiszen illatosított kesztyűvel sehol másutt nem álltak elő. Ezért aztán a spanyol kesztyű hamar luxuscikknek számított, és elsősorban a királyi udvarokban és a főurak körében vált közkedveltté. A spanyol kesztyűkkel csak az olaszok versenyezhettek. És bár a skót és az ír kesztyűgyártás is nagy hírnévre tett szert (az írek pl. különlegesen finom báránybőr kesztyűikről voltak nevezetesek), a legjelentősebb kesztyűgyártás később mégis Franciaországban alakult ki: a 17-dik században a legszervezettebb és legtöbb munkást foglalkoztató kesztyűgyárak Párizsban, Grenoble-ban és egyéb, francia városokban működtek. A nagyüzemi kesztyűgyártás a grenoble-i Xavier Jouvin (ejtsd: zsuven) jóvoltából indult meg. Ő felismerte, hogy a siker alapja a minden részletre kiterjedő alaposság és szakszerűség, ezért az ő üzemeiben már nagyon pontos méretezés alapján gyártották a kesztyűket. Ehhez előzőleg több ezer kézről vettek méretet, és a följegyzett adatok alapján 32 nagyságot állapítottak meg. Így elsőként itt vezették be, hogy a kesztyűket a cipőkhöz hasonlóan pontos méretekkel gyártják. Jouvin ráadásul az eszközöket is korszerűsítette, és1834-ben elkészítette a kesztyű formájának megfelelő kivágókéseket, az ún. kalibereket. Találmánya azután egész Európában elterjedt, amelynek révén egyre több kesztyű készült. Ez a növekedés pedig a gépesítés igényét is megteremtette, így 1867-ben el is készült az első kesztyűvarrógép. Ez pedig megnyitotta az utat a nagyüzemi termelés felé, amelynek során azután a kesztyűk sokféle fajtája kerülhetett be a forgalomba, az egyujjas gyerekkesztyűktől a különleges anyagokból készült ipari- és sportkesztyűkön vagy konyhai fogókesztyűkön át az orvosi kesztyűkig.
A kesztyűnek, mint formának eddig egyetlen riválisa akadt, és ez a muff volt. A neve valószínűleg a latin kéz jelentésű manu szóból és annak származékaiból ered. A francia moufle szó az egyujjas kesztyű, de az emelő csigasor neve is volt. Magyarul olykor karmantyúnak is hívták. A legendák szerint az olaszok találták ki, de elsősorban Oroszország hideg vidékein terjedt el, és onnan került be más országokba. Nálunk a huszadik század elején vált divatossá. A muff egy olyan, belül üreges szőrmehenger vagy téglatest, amely a két oldalán nyitott, és a bélésén egy gumikarika biztosítja, hogy jól zárjon, miután a gazdája beledugta a kezét. Hogy mégse kelljen mellőzni a táskák előnyeit, odabenn egy zseb is van, a pénztárcának és a kulcsoknak. Egykor a legkülönfélébb szőrmékből gyártottak muffokat, amelyeket finom zsinórral lehetett nyakba akasztani. A korcsolyapályákon különösen pompás látványt nyújtott a sok muff, a hosszú kabátokban sikló nőkön. Oroszországban időnként ma is nagy divat, ami érthető is, hiszen a telek ott a leghidegebbek.
A muff divatja azonban sosem tudta igazán megrendíteni a kesztyűgyártást, hiszen a hétköznapokban a kesztyű sokkal praktikusabb. A „muff” elnevezésnek pedig e nélkül is megvan a helye, a csövek világában, ahol az összeilleszthető csövek egyik felének a tágasabb részét jelöli.
Lévai Júlia
|
