Medvék

A medve a középkortól gyakran került be a nemesi címerekbe is, mint a nagyságot és a hatalmat, egyúttal a védelmező erőt is képviselő állat. Az Árva vármegyei, magyar Medveczky család címere is erre példa.

Hányféle medve létezik?
A medvék nagytestű, erőteljes felépítésű állatok, amelyek a táplálkozásuk alapján sokféle csoportba oszthatók be: ragadozókként, mindenevőkként és növényevőkként egyaránt említhetjük őket. Többnyire magányosan élnek, elsősorban Eurázsia és az amerikai kontinens összefüggő erdőségeiben. Ahol egészen biztosan nem találkozhatunk velük, az Afrika, Ausztrália és az Antarktisz. Egykor az afrikai kontinensen is élt egy faj, az ún. atlasz-medve, de ez mára már kihalt. A medvék két nagy alcsaládjának egyike az Ailuropodae (ide tartozik az óriáspanda), a másik pedig az Ursidae (ennek tagja a maláj, az ajakos, a pápaszemes, a fekete, a barna, a jeges- és az örvös medve). Az Ursidae családjának legelterjedtebb faja a ragadozók rendjébe tartozó barna medve, az Ursus arctos, amely az eurázsiai kontinensnek csaknem a felén, emellett Alaszkában, az Amerikai Egyesült Államok és Kanada nyugati részén is ismert. Mexikóban és az Atlasz-hegység vidékén azonban mára kihalt. (A Kérem a következőt! című, népszerű rajzfilm medvéje, Ursula nővér erről a latin szakszóról kapta a nevét.) A barna medve rendkívül jól alkalmazkodó állat: a félsivatagok, a magashegységek és a tundrák életkörülményeihez egyaránt jól elviselik, de a legjobban a mérsékelt égöv magasabban fekvő, egybefüggő erdőségeit kedvelik. Alfajainak testfelépítése, mérete és viselkedése meglehetősen sokszínű. Európában egykor általánosan elterjedt volt, de napjainkban már csak néhány magasabb hegységben él, így pl. az erdélyi Kárpátokban vagy a szlovákiai Alacsony- és Magas-Tátrában, a Fátrában, a Szlovák Paradicsomban és Skandináviában. Magyarországon már csak állatkertekben találkozhatunk a barna medvével, ahol azonban a legnépszerűbb állatok közé tartozik. Február elején nem egy állatkertben külön medveleső látogatásokat is megszerveznek, hiszen a néphagyomány szerint a tél vége felé, február másodikán a medve felébred téli álmából és kinéz a barlangjából. Ha ilyenkor meglátja az árnyékát – vagyis ha tiszta az idő –, akkor visszamegy aludni, mert tudja, hogy még jó ideig eltart a tél. Ha azonban nem látja meg, mert borús az idő, akkor kinn marad, mert az azt jelenti, hogy most már hamarosan jön az enyheség. Ilyenkor bizonyára nagy tapsot is kap az őt a kerítésen kívülről figyelő emberektől.

Bern és Berlin város neve egyaránt a medve nevéből ered, ezért mindkét város címerében jelen van a medve. A berliniben ezüst mezőben látható, a feje fölött koronával. Erejét vöröslő nyelve és karmai szimbolizálják. Először 1913-ban használták hivatalos ünnepségen a város szimbólumaként.

Mi mindent esznek a medvék?
A barna medve tipikus mindenevő: füvet, gombát, gyökeret, gyümölcsöt ugyanúgy jóízűen elfogyaszt, ahogy egy-egy kisemlőst vagy szarvas méretű zsákmányt is igyekszik megszerezni. Közismert, hogy a legkedvesebb tápláléka a méz. A szláv nyelvterületeken meghonosodott neve, a medvegy, amelyből a magyar medve is származik, mézevőt jelent. A medve nevének kimondását nagyon sok népnél tabu tiltotta, hiszen mágikus erőt tulajdonítottak az állatnak, ezért több nyelvben is egy-egy tulajdonságával írták körül és ez jelentette a megnevezését.
A medvét nyáron inkább a növények és gyümölcsök érdeklik, a téli alvása előtt azonban az egereket és egyéb rágcsálókat és a rovarokat is kiássa a földből és nagyobb állatoknak is a nyomába ered. A grizzly például ilyenkor jávorszarvasra, de alkalmanként még fekete medvére is vadászik. Jól ismert látvány, ahogy az észak-amerikai medvék a vándorló lazacok közül igyekeznek kikapdosni a vízből egy-egy példányt. Olykor az is előfordul, hogy az idősebb hímek a saját fajuk bocsait is felfalják. Ez a kannibalizmus olyankor is tapasztalható, amikor beállt a párzási időszak, de egy-egy hím esetleg nem talált magának szabad nőstényt, mert az még szoptatja a bocsát. Előfordul, hogy ekkor a hím a helyzetet a bocs eltávolításával oldja meg.
Az őszi időszakban felfalt állatok fehérje- és zsírforrásokként fontosak a számára, mert ezek révén tud tartalékokat felhalmozni a testében, zsír formájában. A barna medve a nap bármelyik időszakában lehet aktív, de rendszerint reggel és este táplálkozik, a nap többi részében pedig elrejtőzik. Többnyire ás magának egy gödröt egy nyugodt helyen, és abba fekszik bele. A medve nagyon nagy távgyalogló: évente akár több száz kilométert is bekóborol, hogy megtalálja az adott évszakban legtöbb táplálékot kínáló területeket.
A territoriális viselkedés nem jellemző a medvékre, nem akarnak semmiféle területet kisajátítani. Alapvetően magányos állatok, de egy-egy bő táplálékforrásnál – pl. a lazacban éppen bővelkedő vizeknél vagy az áfonyásokban – többen is összegyűlhetnek. Ilyenkor több korosztályból álló családi csoportok is kialakulhatnak, amelyekben megjelennek a szokásos dominancia-viszonyok: a legmagasabb posztokat a legerősebb hímek foglalják el, miközben a bocsaikat védő nőstények a legagresszívabbak.

Hogyan szaporodnak?
A párzási időszak tíz-tizenhárom napig tart, általában május és június között, amikor a nőstények több hímmel is párosodhatnak. A hímek megküzdenek egymással a nőstényekért, a „győztes” pedig a következő egy-három héten át együtt marad a párjával. A megtermékenyített petesejt csupán öt hónap múltán, a téli nyugalmi időszak kezdetekor ágyazódik be és kezd el osztódni, ami után a vemhesség 6–8 hétig tart. A csupasz és vak kölykök télen születnek meg és általában ketten-hárman vannak. A születésükkor 340–680 grammos bocsok azonban gyorsan fejlődnek: három hónapos korukban már 15 kg-osak, és a 6-dik hónapban elérik a 25 kg-ot. Általában 18–30 hónapos korukig szopnak, de öt hónapos koruk után már mást is esznek.
A bocsok legalább a második tavaszig az anyjukkal maradnak, de gyakran három-négy évig is együtt élnek. A hím medvék nem vesznek részt a bocsok gondozásában, sőt, olykor veszélyt is jelentenek rájuk nézve. Ez az anyamedvéknél fokozza a védekező ösztönöket, ezért a bocsaival járó nőstény az emberre nézve is veszélyes lehet, hiszen mindenkiben támadót lát. A fiatal medvék 4–6 éves korukban válnak ivaréretté, kezdhetik meg felnőtt életüket. A természetben a medvék kb. 25 évet élnek, az állatkertekben azonban a kíméletes életmódnak köszönhetően az 50 éves kort is megérhetik.

Az 1900-as évek elején a nagyobb városokban gyakori látvány volt a medvetáncoltatás, amelynek élményéért kalapozással szedték be a pénzt a bámészkodóktól. A medve orrába hatalmas vaskarikát erősítettek, a nyakörvéből pedig egy vastag lánc lógott, amelynek másik végét az idomár a derekán lévő övhöz erősítette. Kísérője egy dobbal csapott rettentő nagy zajt, amitől a medve ingerülten ugrált. Az idomár pedig időnként egy vastag husánggal csapkodta a szerencsétlen állatot, hogy a produkció még ijesztőbb legyen. Ennél szelídebbek voltak a medveálarcos alakoskodások, amelyeket farsangkor és lakodalmakban adtak elő. Itt már inkább a humor dominált, és kevésbé a félelemkeltés.

Esznek-e az emberek medvét?
Bármennyire is furcsán hangzik, a medve húsa évezredek óta kedvelt étel. A középkorban különösen népszerű volt, elsősorban a főtt medvecsülök. Később azonban elsősorban a talpa vált az ínyencek kedvencévé. Ezt azután az indiánregények leghíresebb írója, May Károly is megörökítette, a Winnetouban, amelynek hőse egy alkalommal így dicsekedett a főzési tudományával: Aki a medvetalpba belekóstol, különösen, ha én készítettem el, az nem hagyja abba az utolsó porcikájáig! Hihi hihi.
Az indiánok azonban nemcsak a medvék talpát ették szívesen. A leggyakrabban az egész medvét megsütötték, nyárson, csak a fejét dobták el.
Kínában szintén művészi módon készítették el a medvetalpat: először agyagba csomagolva megsütötték, a forró kéreghez hozzáragadt a szőr és a bőr, a hús pedig tisztán levált. Ezután a félkész húst váltott vízben puhára főzték, amitől eltűnt belőle a kellemetlen vadhús íz. Német földön szintén divatos volt medve mancsa, amelyet azonban itt pácolva ás füstölve készítettek el. Igaz, a hosszú időt igénylő eljárás miatt ez az étel inkább a főúri konyhák fogása volt.  Magyarországon a roston sült medvetalp volt népszerű, amelynek receptjét a József Attila verséből is ismert, híres magyar szakács, Kugler Géza is megadta, a 19-dik században:
„A medvetalpakat mossuk le jól, tegyük egy lábasba, öntsük le húslével, sózzuk meg és 2 óra hosszat főzzük benne. Ha aztán megfőtt, vegyük ki a lábasból, kenjük be tojással vagy olvasztott vajjal, és hintsük meg törött zsemlemorzsával, majd egy lábas fölött állítsuk a rostélyra és süssük mindaddig, míg szép aranybarna színű nem lesz. Ekkor rakjuk a tálra, körítsük citromszeletekkel és sült petrezselyem zöldjével, mire asztalra adhatjuk.”
Szintén Kuglernél egy kapros mártással gazdagított sült medvehús receptjét is olvashatjuk, amelyhez azonban már komolyabb előkészületeket kell tennünk, hiszen ez így kezdődik: „vegyük egy fiatal medve hátsó negyedét.” Ami azt illeti, ez azért nem látszik kifejezetten könnyű beszerzési feladatnak.
Az eszkimók a jegesmedvék húsát is megeszik, ám ők mindig ügyelnek rá, hogy a máját elkerüljék. Ennek ugyanis olyan aránytalanul nagy az A-vitamin tartalma, hogy megmérgezheti az embert. Ugyanígy az is veszélyes lehet, ha csak félig-meddig főzik meg a medvék húsát, mert abban gyakran jelen van egy trichinella nevű parazita, amely ugyancsak halálos kimenetelű féregfertőzést okozhat emberi szervezetben. Egyszóval nincs könnyű dolgunk, ha éppen medvehússal szeretnénk gazdagítani az ételeink sorát. Valószínűleg jobban járunk, ha inkább alvósállatként vagy plüssjátékként visszük őket haza vagy ajándékozunk belőlük a barátainknak.

Lévai Júlia