Csontváry és Gerlóczy – egy életmű véletlen felfedezése

2019. június 14., 19:58
 

Buda egyik legszebb épülete az a négyemeletes sarokház, amelynek egyik oldala a Bartók Béla útra, frontvonala a Gárdonyi térre, a másik oldala pedig a Bercsényi utcára néz. Az épület Bartók Béla úti oldalát sokan ismerik, hiszen néhány éve itt nyitották meg újra a nevezetes Hadik kávéházat és a Szatyor bárt. A Bercsényi utca felőli részre azonban talán kevesebben figyelnek. Pedig ennek is van kulturális kötődése, amit egy kettős emléktábla jelez. A felül lévő féldomborművön az egyik legnagyobb magyar festő, Csontváry Kosztka Tivadar portréja látható, ő ugyanis itt lakott élete utolsó éveiben. Az alatta lévő tábla pedig egy építészmérnök, Gerlóczy Gedeon nevét örökíti meg, aki felismerte a festő zsenijét, és egyúttal meg is mentette műveit az utókornak. De vajon miért volt szükség arra, hogy bárki is megmentse a festményeket, és mi történt volna ezekkel, ha Gerlóczy nem lép közbe?


 
Csontváry egyik leghíresebb festménye, amelynek tekercse véletlenül bomlott ki Gerlóczy Gedeon lába előtt, a Magányos cédrus. "Él a fény, él a szín, de a levegő létezik" – fogalmazta meg a festő róla azt, amit a látványból a legfontosabbnak tartott.
A képet első alkalommal 1908-ban láthatták az emberek a Városligeti Iparcsarnokban, de akkor nem keltett különösebb feltűnést, így összetekerve hevert a festő műtermében. 1919-ben került Gerlóczy Gedeon tulajdonába. Ő több kiállításnak is kölcsön adta, s idővel a kép itthon és külföldön egyaránt egyre nagyobb sikert aratott. 1973-tól a pécsi Csontváry Múzeum állandó kiállításának része)

Szakmája: patikus
Csontváry olyan ember volt, akinek viselkedése, gondolkodásmódja eltért a megszokottól. Jól jellemzi a kor mentalitását, hogy emiatt néhányan elmebetegnek is tartották. Csontváry szinte egész életében magányos maradt, mélyebb szakmai kapcsolatai sem nagyon voltak. Népszerűségét, ismertségét azonban ő maga is megnehezítette azzal, hogy nem akarta a festményeit eladni. Így őt annak ellenére sem tartották számon a jelentős művészek között, hogy külföldön, különösen Párizsban, kifejezetten sokra értékelték a festményeit.

Csontváry eredeti neve Kosztka Mihály Tivadar volt, ezt írták be a születésekor Kisszebenben az anyakönyvbe, 1853. július 5-én. A Csontváry nevet később vette fel, és kizárólag festőként használta. Magánszemélyként a leveleit általában Kosztka Tivadarként írta alá (a Mihályt hamar elhagyta), legfeljebb zárójelben utalt a fölvett nevére is: „Kosztka Tivadar (Csontváry néven) festő”. A Csontváry szó egyébként abból eredt, hogy a szláv eredetű Kosztka név magyar jelentése csont, csontocska. A festő tehát ebből kreált játékos fantáziával egy helységnév formájú előnevet. (Lásd Korcsog Balázs: Csontváry géniusza)

Kosztka gyógyszerészetből szerzett oklevelet, majd egy ideig jogot is tanult, de végül patikusként helyezkedett el, és jó ideig gyógyszertárakban vállalt állást. Léván, Iglón és Eszéken is dolgozott, ahol az emberek kissé különc, de csendes és szorgalmas embernek látták őt. Egy patikában érte az a sorsdöntő élmény is, amely miatt azután mégis pályát és életcélt változtatott. (Rajta kívül még egy nagy író, Örkény István volt az, aki szintén a patikák világából, a gyógyszerész szakmából érkezett a művészet területére.)

Csontváry egykori műterme házának falán két emléktábla is utal az életmű különös történetére.

A nagy váltás
1880. október 13-án Kosztka az ebédszünetben néhány percre kiült a patika ajtaja elé, hogy élvezze a kellemes időt. Az utca túloldalán egy ökrös szekér állt, és őt annyira megragadta annak az őszi fényektől övezett látványa, hogy elővett egy vastagbelű ceruzát, és az árnyalatok gazdag érzékeltetésével lerajzolta a szekeret egy üres receptcédula hátára. Nemsokára a patika gazdája is kijött, és annyira meglepődött a rajz szépségétől, hogy így kiáltott fel: ”De hiszen maga festőnek született!” Kosztka ekkor hirtelen úgy érezte, hogy egy másik hang is szól hozzá, amely azt mondja neki: „Te leszel a világ legnagyobb Napút festője”.

A „Napút” kifejezés valószínűleg régóta ott volt a fejében, hiszen már gyerekkorában is sokkal szívesebben tanulmányozta a természetet és azon belül a fényeket, mint az iskolai tantárgyakat. Gyakran az órák helyett is inkább a réteket, erdőket látogatta, hogy alaposabban megfigyelje, hogyan változtatja, mintegy „szerkeszti át” a dolgok látványát a Nap mozgása és általában a fény. Miután pedig eldöntötte, hogy számára valóban a festészet jelenti az igazi hivatást, a „Napút” követése a vezérelvévé is vált. Festői stílusát is ezzel a fogalommal jellemezte: a „Napút festők” közé sorolta magát.

Ezután nyaranként egyre többet utazott olyan távoli vidékekre – például Szíriába, Libanonba vagy Palesztinába –, ahol a napfény hatása jóval intenzívebben érvényesült a dolgok látványában, mint másutt. Legjelentősebb festményeit ezek a helyek ihlették. Köztük volt a később Magányos cédrus néven ismert kép is, amelynek ő maga az Egy cédrusfa Libanonból címet adta. A kép erős érzelmi hatását kiemelő elnevezés a művészettörténész Német Lajos leleménye volt, és mivel telitalálatnak bizonyult, ez terjedt el a közbeszédben.

Bármennyire is nagy hatásúak és különlegesek voltak azonban Csontváry képei, itthon a kortársai csak furcsálkodva nézték ezeket. Pedig Csontváry addigra már korántsem volt kezdő vagy pusztán dilettáns festő. 1894-ben például fél évig Münchenben Hollósy Simonnál, majd 1895-től Karlsruhében egy neves német festőnél tanult, majd Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát. Művészetét mégsem értékelték, vagy ha mégis, akkor ez az „értékelés” kizárólag a képei alapját adó vásznak jó minőségének elismerésére terjedt ki. Így került végül Csontváry abba a helyzetbe, hogy a legteljesebb magányban töltötte az idejét a Gárdonyi térre néző műtermében, ahol már egyre kevesebbet festett. 1910-ben még megpróbált egy külföldi kiállítást szervezni a régebbi műveiből, de ez nem sikerült neki. Ezért inkább az elméleti-filozofikus gondolatait vetette papírra, az önéletrajzán dolgozott és előadásokat tartott. 1915-től az egészségi állapota folyamatosan romlott, egyre inkább munkaképtelenné vált. Ekkor még volt egy működő patikája, ezt azonban 1917-ben eladta, hogy legyen valamennyi pénze. 1919 júniusában kórházba került, ahol 20-dikán meghalt. A hivatalos jelentés szerint verőérgyulladásban hunyt el, egyesek szerint azonban éhen halt.

Halála után a nővére és néhány rokona látott neki, hogy rendbe tegye a lakását, és amit lehet, árverésen értékesítsen. Ám ekkor szerencsére közbeszólt a véletlen, amely más alkalmakkor is gyakran válik az események legfontosabb szereplőjévé.

A Gárdonyi téren szintén áll egy magányos cédrus, amelyet Csontváry emlékére ültettek. Nyaranta azonban a magányát egyre gyakrabban töri meg, hogy rendszeresen lépnek fel zenészek is körülötte.

Egy építészmérnök elindul a jazz-bárba, de nem ér oda
A véletlen mögött szokás szerint szükségszerűségek is meghúzódtak. Ilyen szükségszerűség volt az, hogy a fiatal építészmérnök, aki épp a kellő időpontban ment el Csontváry háza mellett, ugyancsak érdeklődött a festészet iránt. Gerlóczy Gedeon építészmérnök (1895-1975) a Műegyetemen elvégzése után Párizsban festészetet is tanult. És bár végül a tervezést választotta a hivatásául – egyebek közt ő tervezte a Tüdőszanatóriumot, a MÁV Kórházat, a Baleseti Kórházat, a Madách Kamaraszínházat, a Nemzeti Sportcsarnokot és a SOTE Nagyvárad téri épületét –, a művészetek iránti érdeklődése mindvégig erős maradt. Hogy miként került kapcsolatba Csontváry képeivel, azt a saját elbeszéléséből tudjuk, amelyet unokaöccse, Gerlóczy Gábor jegyzett fel. Ebből az Újbuda című, XI. kerületi lap is közölt részleteket a 2006. februári számában.

Gerlóczy Gedeon 24 éves, kezdő építész volt az esemény időpontjában. Mint az elbeszéléséből kiderül, nemrég halt meg a dédapja, akitől részvényeket örököltek, ezért az is a feladatai közé tartozott, hogy tekintettel az inflációra, próbálja meg ezeket hasznosan befektetni. Eközben egyik este azzal mentek be hozzá az egyetemi kollégái, hogy a Körtérhez közeli Szatyor bárban jó jazz-zenét játszanak. Ő azonnal pakolt és elindult velük a megnevezett hely felé. Ám amikor a Fehérvári utca 34-36-os (ma Bartók Béla út 36-38) sarokházhoz értek, megütötte a szemét egy „Műterem kiadó” feliratú tábla, amely mellett nem mehetett el csak úgy. Hogy azután mi történt, azt a következőképpen mesélte el:

„Bementem a házfelügyelőhöz, hogy érdeklődjem. Elmondotta, hogy a műterem egy kedves, öreg festő bérleménye volt idáig, de az a János Kórházban meghalt.

A falakon érdekes, egymást marcangoló madárképek lógtak; a gyér világításnál is lenyűgöző, félelmes hatásuk volt. Kopogtattam, végül benyitottam. Egy idősebb hölgy, Kosztka Tivadar nővére, Anna néni, a padlón szétszóródott iratokat, leveleket rendezgette. Rajta kívül még 7-8 személy volt a teremben. A papírokat egy kosárba gyűjtötte, és igyekezett rendet teremteni a műteremben. A szót egy fiatal festőművész rokon vitte, ki hangoztatta, hogy a festmények, rajzok, művészi értékkel nem bírnak, de mivel a képek kitűnő minőségű belga vászonra vannak festve, komoly értéket jelentenek. Az idős Kosztka Antal kérdésemre közölte, hogy a hagyatékot árverésen fogják eladni.

Nézegetés közben az egyik hengert véletlenül megrúgtam és abból a Magányos cédrus bontakozott ki. Ez a festmény olyan döbbenetes erővel hatott rám, hogy gondolatokba merülve tépelődtem megmentésének lehetőségén.

Anna néni elkészült a takarítással. Én, mint a legfiatalabb, segítettem a kosarat a házfelügyelőhöz levinni, ahol az iratokat átadták, hogy tüzeljék el őket. Utána elbúcsúztunk. A család a Ferenc József híd felé indult, én meg a Szatyor bárba. Közben gondolkoztam, tépelődtem. Édesapám az inflációra figyelmeztetve javasolta, hogy az árvaszéktől kapott részvényeket átvéve, próbáljam őket okosan befektetni. Talán tíz lépést mehettem, amikor visszafordultam. Csengetésemre a kapun a házfelügyelő jött ki, aki csodálkozva kérdezte, hogy talán fenn hagytam valamit? Nem – feleltem –, hanem magával szeretnék beszélni. Bementünk és hamar megállapodtunk: a kosár iratot kértem, megkaptam, és hónom alatt két óriási csomaggal hazafelé indultam. Ezen az éjszakán nem sokat aludtam. Másnap ópapa részvényeivel a táskámban indultam a bank felé, majd a tőzsdénél próbálkoztam, ahol kb. húszezer svájci frankot sikerült kapnom a részvényekért. Az árverés után még annyi pénzem maradt, hogy egy bútorszállító kocsit bérelve a lakásunkra szállíthattam a megvásárolt anyagot.”

Gerlóczy Gedeon ezután még sok mindent tett azért, hogy Csontváry festményei a méltó helyükre kerüljenek. 2005 óta az ő neve is ott áll a ház falán, hogy méltó emléket állítson a festmények megmentőjének.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum