Híressé vált kutyák szokatlan szerepekben |
|||||||||||||
|
|||||||||||||
A kutyák, amelyek szimbolikus alakokként a mítoszokba, mesékbe is bevonultak, a mindennapi életben elsősorban házőrzőként, állatterelőként és játszótársként voltak jelen. Az ember azonban olykor különleges helyzetekbe is belevitte őket, így a sok Bodri, Buksi, Csutak, Gazsi és Zénó mellett néhány kiemelkedő kutya egyedi nevét is őrzi a történelmi emlékezet. |
|||||||||||||
Hős pudlik a napóleoni háborúkban Moustache kiemelkedően hosszú ideig, tizenkét éves koráig „harcolt” együtt a francia katonákkal, míg végül a spanyolországi Badajozban megölte egy ágyúgolyó. A francia katonák azonban nem voltak hálátlanok, és megadták neki a végtisztességet. Az érmét és a nyakörvét mellé téve tisztességesen eltemették, és sírkövére ezt a feliratot vésték: „Itt nyugszik a derék Moustache”. Ugyanebben az időben egy másik pudli, Barbouche (bárbus) is jelen volt a csatamezőn. Ő azonban rögtön az első alkalommal megsebesült: Marengónál elveszítette az egyik mancsát. És mivel a gazdája szintén megsebesült, mindketten kikerültek a hadseregből. Ekkoriban az állam még nem adott semmiféle segítséget a rokkanttá vált katonáknak. Más lehetőség híján a férfi mutatványosként igyekezett megkeresni kettejük mindennapi betevőjét. A kutya pedig azzal segítette őt, hogy betanult és eljátszott egy harci jelenetet, amelyben lövést kap, majd hosszú és drámai haldoklással búcsúzik az életétől. Produkcióját a gazdája vélhetően szívszaggató verkli-zenével kísérte, ami növelhette az emberek adakozó kedvét. Nem csoda, hogy a franciák Barbouche nevére is szívesen emlékeznek. A pudlik általában is nagy segítséget jelentettek akkoriban a katonáknak, mert ahogyan később a kiképzett keresőkutyák, úgy ők is fel tudták kutatni a sebesült katonákat, és ezzel sok életet megmentettek. Emellett titkos üzeneteket is hoztak-vittek a különböző hadtestek között, a nyakörvükbe rejtve.
Játszhat-e igazi színpadon is egy kutya? A kutyát Nérónak hívták, és szintén pudli vagy pudli keverék volt. Gazdája és egyben menedzsere egy neves színész, Rudolf Karsten volt, aki egy hozzáértő munkásra bízta a kutya színészi beidomítását. Erre pedig azért volt szükség, mert ekkor robbant be a színpadokra a francia melodráma megalapítója, Gilbert Pixérécourt (pixérékúr; 1773-1844), aki legújabb darabjában egy kutyát tett meg főszereplővé. A színjátékban a franciaországi Károly király lovagját orvul megöli egy íjász, majd eltűnik a színről. A lovag kutyája, a beszédes nevű Dragon (= Sárkány) azonban később annak ellenére megérzi benne a gyilkost, hogy nem volt jelen az eseménynél. Amikor egy véletlen folytán összetalálkozik az íjásszal, vicsorogva és hörögve rátámad, és ezzel rátereli a gyanút. Az íjász hiába tagadja a vétkességét, a király hisz abban, hogy a kutya utólag megérezte benne az ellenségességet, ezért megparancsolja a lovagnak, hogy küzdjön meg Dragonnal, legyen a kettejük harca egy próbatétel. Az összecsapásban a kutya bizonyul erősebbnek, a lovagot a többiek csak nagy szerencsével tudják kiszabadítani a fogai közül. A küzdelem azonban valóban próbatételnek bizonyul: a lovag a vereség hatására megtörik, és bevallja a gyilkosságot. Nos, ennek a darabnak a főszerepét játszotta el 1815-től több városban is (Londonban, Párizsban és Bécsben) Néró kutya, valódi színpadokon. Amelyeken akkora sikert aratott, hogy ezen felbuzdulva Karsten 1817-ben Weimarba is megérkezett, hogy felajánlja az ottani udvari színháznak a jó befektetésnek bizonyult darabot. Csakhogy akkor ennek a színháznak a német költőfejedelem, Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832) volt az igazgatója, aki méltatlannak tartotta volna, ha egy ilyen, az ő szemében nyilvánvalóan sekélyes, komolytalan művet színre visznek, egy idomított kutyával a címszerepben. Ám mivel az ízlésre hiába hivatkozott, kénytelen volt azzal érvelni, hogy a fennálló rendelkezések szerint kutyát a színházba bevinni tilos. Karstennek viszont sikerült maga mellé állítani a weimari színház első színésznőjét, aki egyúttal az intézményt fenntartó nagyherceg kedvese is volt, és nem mellesleg régóta gyűlölte Goethét. Ő pedig addig győzködte a nagyherceget, amíg az le nem söpörte a költő érveit, és el nem rendelte, hogy márpedig a darabot kutyástul-mindenestül mutassák be. Goethe ekkor nem tehetett mást, mint lemondott a színházvezetői tisztségéről, amit a nagyherceg elfogadott. Így járult hozzá az akaratán kívül Néró kutya ahhoz, hogy Goethe megváljon az akkori legrangosabb színháztól, amelyben azután szintén nagy sikerrel mutatták be az Aubry kutyája avagy Bondy erdeje című melodrámát.
Út a márkanevek halhatatlansága felé A festő fejében hosszasan megmaradt a koncentráltan figyelő kutya képe, és amikor aztán Nipper is távozott az élők sorából, az emlékére meg is festette a jelenetet. A képnek azt a címet adta, hogy Egy fonográfot néző és hallgató kutya (Dog looking at and listening to a Phonograph). Úgy gondolta, sikere lehet a festménnyel, ezért megpróbált kiállításokra és magazinokba bekerülni vele, de egyelőre sehol nem mutattak érdeklődést. Ekkor az az ötlete támadt, hogy megpróbálkozik a fonográfokat gyártó The Edison Bell Company-nél, végtére őket közelről érinti a téma. A társaságnál azonban nem ismerték fel a képben rejlő hatalmas lehetőséget, ezért Barraud tovább gondolkodott azon, hogy vajon mivel tehetné vonzóbbá a művét. Az első ötlete az volt, hogy átnevezte a festményt és új címként a His Master’s Voice, vagyis A gazda hangja mondatot írta a kép alá. Most már ezzel a felirattal vitte el a festményt az épp akkor megújult The Gramophone Company vezetőségéhez. Ott egyetlen kérdést kapott: hajlandó lenne-e úgy átfesteni a képet, hogy azon ne az Edison-féle fonográf barna tölcsére, hanem az ő termékükre jellemző, Berliner-féle sárgaréz tölcsér legyen. Barraud gondolkodás nélkül igent mondott, és végre is hajtotta a fontos változtatást, amelytől a képe egyúttal sokkal élénkebb és felhívóbb jellegű lett. A cég pedig – amely később egy másik céggel összeolvadva az Electric and Musical Industries Limited-et, vagyis az EMI-t hozta létre – a festményt és a szerzői jogot azonnal megvette tőle. Ezután a cég már a védjegyeként használta a képet. Az első His Master’s Voice, rövidítve HMV üzlet 1921-ben nyílt meg a londoni Oxford Streeten.
Nipper képe pedig attól kezdve egyre több lemezborítón és reklámon volt jelen és tette mindenütt ismertté a „jó fülű” kutyát. Idővel Nippert még szobrokon is megörökítették, 2010-ben pedig Bristolban egy kis utcát is elneveztek róla. Mindehhez persze az is kellett, hogy az EMI töretlenül az egyik legszínvonalasabb kiadóként legyen jelen a hanglemezpiacon, de az vitathatatlan, hogy ezek eladásához a kíváncsi kutya figurája jelentős mértékben hozzájárult. Lévai Júlia |
|||||||||||||
|