Híressé vált kutyák szokatlan szerepekben

2019. július 13., 13:41
 

A kutyák, amelyek szimbolikus alakokként a mítoszokba, mesékbe is bevonultak, a mindennapi életben elsősorban házőrzőként, állatterelőként és játszótársként voltak jelen. Az ember azonban olykor különleges helyzetekbe is belevitte őket, így a sok Bodri, Buksi, Csutak, Gazsi és Zénó mellett néhány kiemelkedő kutya egyedi nevét is őrzi a történelmi emlékezet.


 
Ezen a meglehetősen romantikus, 19-dik századi képen azt a pillanatot örökítették meg, amikor a hős Moustache kutya megmenti a csatatéren a francia zászlót.

Hős pudlik a napóleoni háborúkban
A 18-dik századi Franciaország egyik leghíresebb kutyája egy pudli volt, akit Moustache-nak, magyarul Bajusznak hívtak (ejtsd: musztás). Moustache Normandiában született 1799-ben, és hamar bekerült a napóleoni háborúk forgatagába. Már egyéves korában ott volt a marengói csatában az egyik tüzér kísérőjeként, s később az 1805-ös austerlitzi ütközetben is részt vett. A legendák szerint itt történt, hogy foggal-körömmel visszaszerezte az ezred zászlaját, amikor a zászlóvivő golyót kapott és elesett a harcmezőn. Moustache odaszaladt, és addig ügyeskedett, amíg kihúzta a harcos alól a zászlót, amellyel azután visszafutott a francia katonákhoz. Más alkalommal egy egész gránátos ezredet mentett meg azzal, hogy izgatottságával jelezte az ellenséges osztrák csapatok közeledtét. Ettől kezdve a hadsereg egyenrangú tagjának tekintették. Felvették az ezred jegyzékébe, ami kötelezettségeket is hozott a számára. Szőrét, akárcsak a katonák haját, mindig a rendtartásnak megfelelő hosszúságúra vágták le, viszont a hősiességéért kapott érdemérmet a nyakában viselhette. A hadtáptól pedig ugyanúgy megkapta azt a teljes ételadagot, amely a gránátosoknak járt.

Moustache kiemelkedően hosszú ideig, tizenkét éves koráig „harcolt” együtt a francia katonákkal, míg végül a spanyolországi Badajozban megölte egy ágyúgolyó. A francia katonák azonban nem voltak hálátlanok, és megadták neki a végtisztességet. Az érmét és a nyakörvét mellé téve tisztességesen eltemették, és sírkövére ezt a feliratot vésték: „Itt nyugszik a derék Moustache”.

Ugyanebben az időben egy másik pudli, Barbouche (bárbus) is jelen volt a csatamezőn. Ő azonban rögtön az első alkalommal megsebesült: Marengónál elveszítette az egyik mancsát. És mivel a gazdája szintén megsebesült, mindketten kikerültek a hadseregből. Ekkoriban az állam még nem adott semmiféle segítséget a rokkanttá vált katonáknak. Más lehetőség híján a férfi mutatványosként igyekezett megkeresni kettejük mindennapi betevőjét. A kutya pedig azzal segítette őt, hogy betanult és eljátszott egy harci jelenetet, amelyben lövést kap, majd hosszú és drámai haldoklással búcsúzik az életétől. Produkcióját a gazdája vélhetően szívszaggató verkli-zenével kísérte, ami növelhette az emberek adakozó kedvét. Nem csoda, hogy a franciák Barbouche nevére is szívesen emlékeznek.

A pudlik általában is nagy segítséget jelentettek akkoriban a katonáknak, mert ahogyan később a kiképzett keresőkutyák, úgy ők is fel tudták kutatni a sebesült katonákat, és ezzel sok életet megmentettek. Emellett titkos üzeneteket is hoztak-vittek a különböző hadtestek között, a nyakörvükbe rejtve.

Játszhat-e igazi színpadon is egy kutya?
Nem sokkal később Németországban is megjelent egy színjátszó képességekkel rendelkező kutya, az ő történetét azonban békésebb helyeken: a valóságos színházakban követhetjük. 

A kutyát Nérónak hívták, és szintén pudli vagy pudli keverék volt. Gazdája és egyben menedzsere egy neves színész, Rudolf Karsten volt, aki egy hozzáértő munkásra bízta a kutya színészi beidomítását. Erre pedig azért volt szükség, mert ekkor robbant be a színpadokra a francia melodráma megalapítója, Gilbert Pixérécourt (pixérékúr; 1773-1844), aki legújabb darabjában egy kutyát tett meg főszereplővé.

A színjátékban a franciaországi Károly király lovagját orvul megöli egy íjász, majd eltűnik a színről. A lovag kutyája, a beszédes nevű Dragon (= Sárkány) azonban később annak ellenére megérzi benne a gyilkost, hogy nem volt jelen az eseménynél. Amikor egy véletlen folytán összetalálkozik az íjásszal, vicsorogva és hörögve rátámad, és ezzel rátereli a gyanút. Az íjász hiába tagadja a vétkességét, a király hisz abban, hogy a kutya utólag megérezte benne az ellenségességet, ezért megparancsolja a lovagnak, hogy küzdjön meg Dragonnal, legyen a kettejük harca egy próbatétel. Az összecsapásban a kutya bizonyul erősebbnek, a lovagot a többiek csak nagy szerencsével tudják kiszabadítani a fogai közül. A küzdelem azonban valóban próbatételnek bizonyul: a lovag a vereség hatására megtörik, és bevallja a gyilkosságot.

Nos, ennek a darabnak a főszerepét játszotta el 1815-től több városban is (Londonban, Párizsban és Bécsben) Néró kutya, valódi színpadokon. Amelyeken akkora sikert aratott, hogy ezen felbuzdulva Karsten 1817-ben Weimarba is megérkezett, hogy felajánlja az ottani udvari színháznak a jó befektetésnek bizonyult darabot.

Csakhogy akkor ennek a színháznak a német költőfejedelem, Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832) volt az igazgatója, aki méltatlannak tartotta volna, ha egy ilyen, az ő szemében nyilvánvalóan sekélyes, komolytalan művet színre visznek, egy idomított kutyával a címszerepben. Ám mivel az ízlésre hiába hivatkozott, kénytelen volt azzal érvelni, hogy a fennálló rendelkezések szerint kutyát a színházba bevinni tilos. Karstennek viszont sikerült maga mellé állítani a weimari színház első színésznőjét, aki egyúttal az intézményt fenntartó nagyherceg kedvese is volt, és nem mellesleg régóta gyűlölte Goethét. Ő pedig addig győzködte a nagyherceget, amíg az le nem söpörte a költő érveit, és el nem rendelte, hogy márpedig a darabot kutyástul-mindenestül mutassák be. Goethe ekkor nem tehetett mást, mint lemondott a színházvezetői tisztségéről, amit a nagyherceg elfogadott. Így járult hozzá az akaratán kívül Néró kutya ahhoz, hogy Goethe megváljon az akkori legrangosabb színháztól, amelyben azután szintén nagy sikerrel mutatták be az Aubry kutyája avagy Bondy erdeje című melodrámát.

Francis Barraud első festményén Nipper még az Edison-féle fonográf sötétebb tölcsére előtt ült. (Forrás: Wikipedia) Barraud végleges képén már a sokkal élénkebb réz tölcsért látjuk, amely valóban alkalmasabbá tette a festményt ahhoz, hogy igazi védjegy lehessen. (Forrás: Wikimedia).

Út a márkanevek halhatatlansága felé
Ugyancsak a színházi világ környékén tűnt fel Nipper, aki egy londoni díszlettervező, Marc Barraud kutyája volt. Barraud esténként pihenésképp rendszeresen föltette a kedvenc slágereit a gramofonjára, amelynek hangja mindig magához vonzotta a sötétbarna fülű, fehér szőrű foxterrier-keverék kutyát. Nipper kíváncsian üldögélt a szerkezet tölcsére előtt, és fejét kissé félrebillentve figyelte az abból érkező hangokat. A díszlettervező azonban egy este meghalt. Kutyáját testvére, a festő Francis Barraud vette magához, aki természetesen a gramofont és a lemezeket is hazavitte. Egy idő után pedig maga is föltette Marc kedvenc slágerét, az After the Ball című számot. Meglepve látta, hogy a hangokra Nipper azonnal előjön a műterem sarkából, ahol addig bánatosan üldögélt, majd otthonosan elhelyezkedik a tölcsér előtt, ahogyan a múltban is szokott. Ez pedig annyiszor megismétlődött, ahányszor Francis föltette a szentimentális slágert.

A festő fejében hosszasan megmaradt a koncentráltan figyelő kutya képe, és amikor aztán Nipper is távozott az élők sorából, az emlékére meg is festette a jelenetet. A képnek azt a címet adta, hogy Egy fonográfot néző és hallgató kutya (Dog looking at and listening to a Phonograph). Úgy gondolta, sikere lehet a festménnyel, ezért megpróbált kiállításokra és magazinokba bekerülni vele, de egyelőre sehol nem mutattak érdeklődést. Ekkor az az ötlete támadt, hogy megpróbálkozik a fonográfokat gyártó The Edison Bell Company-nél, végtére őket közelről érinti a téma. A társaságnál azonban nem ismerték fel a képben rejlő hatalmas lehetőséget, ezért Barraud tovább gondolkodott azon, hogy vajon mivel tehetné vonzóbbá a művét. Az első ötlete az volt, hogy átnevezte a festményt és új címként a His Master’s Voice, vagyis A gazda hangja mondatot írta a kép alá. Most már ezzel a felirattal vitte el a festményt az épp akkor megújult The Gramophone Company vezetőségéhez. Ott egyetlen kérdést kapott: hajlandó lenne-e úgy átfesteni a képet, hogy azon ne az Edison-féle fonográf barna tölcsére, hanem az ő termékükre jellemző, Berliner-féle sárgaréz tölcsér legyen. Barraud gondolkodás nélkül igent mondott, és végre is hajtotta a fontos változtatást, amelytől a képe egyúttal sokkal élénkebb és felhívóbb jellegű lett. A cég pedig – amely később egy másik céggel összeolvadva az  Electric and Musical Industries Limited-et, vagyis az EMI-t hozta létre – a festményt és a szerzői jogot azonnal megvette tőle. Ezután a cég már a védjegyeként használta a képet. Az első His Master’s Voice, rövidítve HMV üzlet 1921-ben nyílt meg a londoni Oxford Streeten.

Nipper bristoli utcatáblája

Nipper képe pedig attól kezdve egyre több lemezborítón és reklámon volt jelen és tette mindenütt ismertté a „jó fülű” kutyát. Idővel Nippert még szobrokon is megörökítették, 2010-ben pedig Bristolban egy kis utcát is elneveztek róla. Mindehhez persze az is kellett, hogy az EMI töretlenül az egyik legszínvonalasabb kiadóként legyen jelen a hanglemezpiacon, de az vitathatatlan, hogy ezek eladásához a kíváncsi kutya figurája jelentős mértékben hozzájárult.

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum