Mirliton, köcsögduda, doromb - Játékos, szokatlan hangszereink |
|||||||||||||
|
|||||||||||||
Mivel „a zene mindenkié” (Kodály), vagyis zenei készségekkel – hallással, hanggal, ritmusérzékkel – szinte mindenki rendelkezik, az emberek bárhol és bármiből tudtak hangszereket készíteni maguknak a közös muzsikáláshoz. Egy-egy fadarab vagy nádszál épp úgy hangszerré válhatott, mint a kiszáradt tök, egy üreges formájú edény, vagy akár egy fésű. A városi léttől elzárt paraszti társadalmakban ezután hosszú ideig megmaradtak és kiforrott formát is öltöttek azok a hangszerek, amelyeket a természettől, majd később a kézművességtől vettek kölcsön az emberek. |
|||||||||||||
Nádsíp a piperekészletünkből
Végy egy köcsögöt, egy hólyagot és egy nádszálat A köcsögduda nálunk elsősorban a dunántúli regösének jellemző hangszere, hiszen annak ismétlődő-kántáló strófáihoz illik a legjobban ez az inkább monoton dallam, amelyet elő lehet csalogatni vele. A köcsögduda a szakirodalom besorolása szerint a frikciós (dörzsöléses) hangszerek közé tartozik, amelyek történetét a késői neolitikum koráig vezetik vissza. Ekkoriban valószínűleg a termékenységi rítusok kíséretéhez használtak ilyen hangszereket, amelyek később a legkülönfélébb ünnepeken és a vásári komédiások, zsonglőrök előadásain is megjelentek. Indiában pálmalevélből készült formái maradtak fenn, Afrikában pedig a frikciós dobok inkább valóban dobformájúak, és csak ritkábban fazék alakúak. (Erről részletesebben itt olvashatsz.)
Hogyan kell dorombozni? A doromb egy speciálisan meghajlított fémrúd, amelynek a középen van egy szabadon rezegtethető nyelv. Jellemzője, hogy a saját testünk is hangszerként vesz részt a megszólaltatásban: a doromb szárát ugyanis az ajkunkkal szabályosan körül kell vennünk ahhoz, hogy azután a szájüregünk és a nyelvünk finom mozgásaival szabályozzuk a hangja magasságát és erejét. A hang maga pedig úgy jön létre, hogy miközben a doromb nyelvét az ujjunkkal pöckölgetjük, különféle módokon levegőt fújunk a hangszerre. Kezdetben bambuszból is készítettek dorombokat. Ezek még másféle alakúak voltak, és inkább a sípokhoz hasonlítottak, de a hang magasságát ezeknél is a szájüreg mozgatása határozta meg. Ma már a világ minden táján ismerik a dorombot, amely fából, levélből, bambuszból és csontból is készülhet, és a régészeti leletek tanúságai szerint a kelták és germánok is ismerték. A régi korokban valószínűleg arra szolgált, hogy a sámánok szertartásainál fokozza a hangok misztikus hatását. A későbbiekben már dallamhangszerré is vált, és ettől kezdve a világi táncmulatságokban volt szerepe. Magyarországon a huszadik század elejétől vált szélesebb körben ismertté, amikor elsősorban cigány kovácsmesterek készítettek dorombokat. Ezek többnyire úgynevezett heteroglott (különféle, eltérő nyelvvel rendelkező) hangszerek voltak, ami azt jelenti, hogy más összetételű fémből készült a keret, mint az ahhoz hozzáforrasztott nyelv. A világ más részein előfordult, hogy azonos anyagból – olykor esetleg állati csontból is – vágták ki a keretet és a nyelvet, ilyenkor idioglott (= azonos nyelvű) hangszerről beszélünk. Ezek elsősorban Óceániában és Délkelet-Ázsiában használatosak. A hangszer huszadik századi újjáélesztése előtt a doromb elnevezés csak a 16-dik században jelent meg a magyar történeti dokumentumok közt, aminek alapján arra lehet következtetni, hogy a hangszer szláv közvetítéssel került hozzánk, német nyelvterületről. (A doromb történetéről részletesen itt olvashatsz: Brauer-Benke József: A népi hangszerek története és tipológiája. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet 2014, 45.) Jó ideig azonban csak nagyon kevesen ismerték ezt a hangszert, és többnyire inkább gyerekjátéknak tekintették. Már csak azért is, mert nálunk a népzenét a nagyobb nyilvánosság inkább az eredetitől eltérő, nagyzenekari hangszereléssel – tehát már városias feldolgozásokban – ismerte, amibe sehogy sem fért volna bele a doromb. Az eredeti – szakszóval: autentikus – népzene újjáéledésekor, a hetvenes évek elején azonban a városi táncházakban is sorra jelentek meg a dorombok, és egy időre ismét divatossá is tették ezt a szokatlan hangszert. Önmagában persze a doromb nem alkalmas arra, hogy a játékosa gazdag programot állítson elő vele, de egy jó énekes vagy táncházi zenekar mellett kiválóan színesítheti az előadást. Ehhez persze az is kell, hogy a dorombozó zenész komolyan vegye a muzsikálást, és ugyanúgy begyakorolja a játékhoz szükséges technikákat, mint a hegedűs vagy a furulyás. A szájüreg térfogatának változtatásával például ügyesen kiemelheti a nyelv hangjainak felhangjait is, és változatos hatásokat érhet el hangszerén, amelyből akár két oktáv terjedelemben is előcsalogathat hangokat. A doromb nagy előnye, hogy ma már akár a netről is megtanulhatja valaki a használatát, például innen. Egyedül az jelenthet gondot, ha valaki egyszerűen csak zsebre vágja a hangszerét. A doromb nyelvén lévő picike, de annál nélkülözhetetlenebb pöcök ugyanis meglehetősen kényes dolog, és egy sötét zseb mélyén könnyen le is törhet. Jobb tehát vigyázni rá, hiszen a nagyobb dolgok gyakran épp az ilyen piciken múlnak. Olvass még többet a zenéről és a hangszerekről a Mi MICSODA Zene – A hangok bűvöletében című könyvünkből. Lévai Júlia |
|||||||||||||
|