Rodolfó 100 éves lenne |
||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||
A húszas években történt, hogy kamasz fiúk, a nyolcadik kerületből, átugrottak a lágymányosi Duna-partra, úszni egyet a nagy melegben. Hogy, hogy nem, a közelükben egy kínai kereskedő sodródott a vízben. Mivel nem tudott úszni, kétségbeesve kiáltozott segítségért. A fiúk egyike, Gács Rezső nemcsak kiváló úszó, de bátor gyerek is volt, ezért gondolkodás nélkül beúszott a kereskedőért, és kimentette a vízből. Mint a parton kiderült, a kínai egy gyöngyárus volt, akit bámulatos kézügyességel áldott meg a sors. |
||||||||||||||||||||||||||||
Hálából, amiért megmentette az életét, megtanította a fiút néhány egyszerű trükkre, a legkönnyebben elérhető, kéznél lévő tárgyakkal: a kavicsokkal. Gács Rezsőnek annyira tetszett a dolog, hogy este otthon még hosszasan gyakorolta a trükköket, és másnap a Mátyás téren „föl is lépett” velük, a suli után összeverődött gyerekközönség előtt. Szinte hihetetlen, de mégis igaz: véletlenül arra járt egy „igazi” (bár amatőr) bűvész, Ódry Zuárd, és ezzel eldőlt Gács Rezső sorsa.
Ódry Zuárd csodálkozva nézte a játszótéri produkciót, hiszen értett hozzá, és látta, hogy a trükkök mögött munka és tehetség is van.
Szerencsére nem gondolkozott sokat, hanem hagyta, hogy győzzön a kíváncsisága, és odament a fiúhoz. Megkérdezte, hol tanulta meg ilyen jól ezeket a trükköket. A fiú elmondta, hogy pár száz méterre innen, a Duna partján. – Hát azt nem hiszem – válaszolta erre a felnőtt férfi, aki jól tudta, hogy „csak úgy” nem lesz valakiből ennyire ügyes bűvész. – De, de, igen, így történt, mi is ott voltunk! – bizonygatták a többiek, akik jelen voltak az előző napi eseményen. Ódry ekkor már azt is megértette, hogy a fiú nemcsak ügyes, de célratörő is, hiszen képes volt a kitartó gyakorlásra. Ezért eldöntötte, hogy – mai szóval – menedzselni fogja ezt a tehetséges bűvészpalántát. Amihez persze az kellett, hogy előbb megtanulja a szakmát. Ő ehhez is fölajánlotta a segítségét. „Ha ilyen ügyes vagy, akkor én szívesen tanítalak” – mondta neki. Így is lett, Ódry Zuárd ingyen, a fiú tehetsége iránti tiszteletből rendszeresen tanította Gács Rezsőt a legalapvetőbb trükkökre, arra, hogy miként lehet elbűvölni a közönséget a pénzérmékkel, kártyákkal, kendőkkel vagy gyűszűkkel begyakorolt manipulációkkal. Egy idő után magával vitte a fellépéseire is, és ettől kezdve Pest és Buda számtalan egylete, klubja, szakmai és baráti köre hívta fellépni a fiatal mágust. Ám nemcsak a fiú sikere nőtt, hanem sajnos az antiszemitizmus is, így a jellegzetesen zsidó névvel egyre nehezebb volt az érvényesülés. Ódry vetette föl, hogy találjanak ki egy semleges művésznevet, s mindjárt egy mesét is körített hozzá: „Megvan! Pofon egyszerű! Legyen ezentúl a művészneved Rodolfo Grosso, igazán nem nehéz megtanulni. Igen! Rodolfo Grosso, egy Magyarországon élő olasz fagylaltárus itt született és magyarul jól beszélő fia!” – mondta. „A Rodolfo Grossóból később kikopott a Grosso. Maradtam Rodolfo” – írta le később a történetet az akkor már híres bűvész, a Vigyázat! Most nem csalok című, önéletrajzi könyvben.
Honnan hová jutott el Gács Rezső?
Gács Rezső egy nagyon szegény családban született, Budapesten, 1911. május 16-án. Lánya, Gálvölgyi Judit így mesélte el pályakezdésének történetét:
Rodolfó 1939-től önállósította magát, és ettől kezdve pályája, ahogyan mondani szokás, meredeken ívelt fölfelé. Rengeteg külföldi utazás alapozta meg a hírnevét, miközben itthon egy ideig az emberségét is próbára tették a körülmények. Amikor munkaszolgálatba kényszerült, önmaga és a többiek túlélését is képes volt a művészetével segíteni. A háború után Alfonzóval és a „Latabár brigád” tagjaival járta az országot, de végül legnagyobb sikereit a szóló fellépéseivel aratta. Nem gyűlhetett össze olyan kis létszámú közönség, a legelhagyottabb faluban sem, hogy ő azoknak is ne ugyanazon a magas színvonalon és a legnagyobb odaadással adta volna elő a műsorát. A legszegényesebb körülmények között épp olyan igényes előadást tartott, mint a csillogó színpadokon.
„Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!”
Az sem volt titok, hogy a trükkök mögött rengeteg munka rejlett. Rodolfó, akár egy hangszeres művész, mindennap órákon át gyakorolt, többnyire tükör előtt. Ötezernyi mutatványt tudott, s maga is kitalált néhányat – például a később világszerte átvett pengenyelést. Sosem ment ki az utcára úgy, hogy ne lett volna a zsebében egy pakli francia kártya. De nemcsak bűvészkedett – "lopott" is. Minden fellépésén bámulatos ügyességgel, észrevétlenül kipakolta egy-egy néző zsebeit, lelopta a nadrágtartóját (soha, egyik sem volt a beépített embere), vagy a nyakkendőjét. A végén persze a közönség nagy derültsége közepette mindent visszaadott. A bűvészetet mesterfokra vitte, és minden fellépésre úgy készült, mintha az élete függött volna tőle. Mutatványai elbűvölték a közönséget, mindenkiben felkeltette a vágyat, hogy a trükkök technikáját megismerje. De az igazi bűvész sohasem árulja el a trükkök lényegét...
|
||||||||||||||||||||||||||||
|