A visszhang

Nyáron, amikor többet vagyunk szabadban és többet is utazunk, gyakrabban találkozunk a visszhang jelenségével. Ha a vonatunk bement egy alagútba, nagyobb erővel halljuk a kerekek zakatolását. A barlangokban a saját hangunkat erősítik fel az üreges terek, és Tihanyban odaállhatunk a híres ekhókőhöz, amelytől a levegő „visszaszállítja” a fülünkhöz a hegynek bekiabált szavainkat. Máskor szidhatjuk is a jelenséget, ha egy szabadtéri koncerten nem gondoskodtak a rendezők a kellő akusztikai viszonyokról. De mi is az, amivel találkozunk?

Az órás kísérlet sémája: a hengerben egy irányba terelt ketyegéshangot úgy hallhatjuk meg, ha ütköztetjük és megtörjük egy lemezzel. A lemez ezután ezt a visszavert hangot – vagyis visszhangot – egyenes úton elvezeti a fülünk felé.

Mi a visszhang?
Először is tisztázni kell, hogy a szónak ez a helyes írásmódja, és nem a „vízhang”, ahogyan mostanában egyre gyakrabban látni. A visszhangnak kizárólag annyiban van köze a vízhez, hogy víz felett jobban terjed a hang, de egyébként itt a „visszavert” szó eleje került be a kifejezésbe.
A visszhang, más néven ekhó a keletkezési helyére visszavert és ott ismét érzékelt hangot jelöli.
A hang egyenes irányú hullámként terjed a levegőben, és a hullámokra érvényes mechanikai szabályok érvényesek rá.
A legegyszerűbb módon egy órával szokták érzékeltetni a hang visszaverődésének és azon belül a megtörésének természetét: egy üveghenger aljára elhelyeznek egy hangosan ketyegő órát úgy, hogy hangtompító hatású vattacsomót tesznek alá. Így a ketyegés oldalirányú terjedését a henger megakadályozza, a hangot csak a henger fölé hajolva hallhatnánk. Oldalról már kis távolságból sem fogjuk érzékelni. Ezek után a henger fölé ferdén beállítanak egy sima felületű fémlapot, amely a hangot visszaveri, és ha nem teszünk akadályt a lap és a fülünk közé, akkor a ketyegést oldalról is meg fogjuk hallani. Ha az óra, a fémlap és a fülünk közé képzeletbeli vonalat húzunk, azt fogjuk látni, hogy ez megtört a fémlapon, és így jutott el hozzánk. (Ezt használják ki a gyakorlatban pl. a hallócsövek alkalmazásánál, ahol a tölcsér alakú cső a többszörös megtörések-visszaverődések révén nagyobb térrészből tudja bevezetni a fülbe a hangokat, sokféle beesési szöggel.) Ha semmi sem fogja nyalábba és tereli el egy pontba a hang terjedését, mint a kísérletbeli henger, továbbá akadályt sem állít közé, akkor az a saját vonalán is visszaérkezhet, egy arra alkalmas, a testünkkel párhuzamosan álló felületről.
Sőt, kis számolással azt is meg tudjuk mondani, hogy mi az a távolság, amelyből pl. egy fal már biztosan vissza fogja verni a hangot, vagyis amelynél visszhangot tudunk létrehozni.
Ehhez két tényezőt kell ismernünk: a hang terjedési sebességét és a fülünk hangérzékelési képességének idejét. A hang azonos közegben másodpercenként 360 métert fut be, a fülünknek pedig kb. egytized másodperc kell ahhoz, hogy szétválasszon egy rövid, kimenő majd beérkező hangot. Amiből az derül ki, hogy egy rövidke hang visszaverődésére már egy tőlünk tizenhét méterre álló falnál is számíthatunk.
Ha a visszaverő fal közelebb van ennél, akkor a hang hamarább érkezik a fülünkhöz, mint ahogyan azt el tudnánk különíteni a kiadott hangtól – ekkor keletkezik az a bizonyos utóhang, amely összeolvadhat a beszédünkkel vagy egy zenei hanggal, és megzavarhatja a hallásunkat. Ezért van szükség a koncerttermekben az akusztikusokra, akik pontosan kiszámolják, hogy a különféle ülőhelyekre még véletlenül se verődhessenek vissza ilyen, zavaró hangok a színpadról, de az se történhessen meg, hogy bizonyos épületelemek túlságosan letompítják a hangokat. A terem „jó akusztikája” azt jelenti, hogy egyensúlyban vannak benne a falak és egyéb berendezési tárgyak okozta rezonanciák (rezgések).

A tihanyi ekhó „szülőanyja”: az apátság északi oldalfala.

Mitől lett Tihanyban visszhang?
Tihanyban attól a pillanattól kezdve keletkezett a visszhangra lehetőség, hogy felépítették az apátságot. Ez a 18. század közepén történt. Ettől kezdve ha valaki a part egy bizonyos pontján elkiáltotta magát, akkor azt az apátság északi fala ezt jól érthetően visszaverte. Ez a pont háromszáz-egynéhány méterre van az épülettől, és az ott kiadott hangok két másodperc alatt teszik meg az oda-vissza nagyjából hétszáz méteres távolságot. A visszhangjátéknak valóságos kultusza született Tihanyban: a hangkiadó helyet Visszhang-dombnak nevezték el, és szinte gyűjteményes készlete alakult ki annak, hogy mit is illik ott „fölkiabálni” az apátságnak. Sokáig Kisfaludy Károly Mohács című versének első sora vezette a listát: a dombra kiállók a „Hős vértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek” mondattal provokálták a leggyakrabban a hegyet. Később, az addig ekhókőnek nevezett oszlop mellé Borsos Miklós gyönyörű szobra is odakerült, az ekhónak nevet adó nimfa alakjával. Két, nagy költő, Csokonai és Vörösmarty is beleszőtte egy-egy versébe a jelenséget, a gyakorlatiasabbak pedig az idegenforgalom fellendítésére igyekeztek azt kihasználni. A balatonfüredi Balaton-egylet például a domb közelében kunyhót építtetett, és megállapodott a telek gazdájával, hogy az alkalmi kirándulók ott mindig kaphassanak tejet, vajat, kenyeret, túrót és bort. A 19. század végén egy bencés szerzetes csillagvizsgálót kezdett építeni a dombon, de ez végül nem valósult meg. A vízvezetékek kiépítésekor, 1925-ben a víztárolót a Visszhang-dombra tudták csak felépíteni – mára ez a vendéglátást szolgálja, egy étteremmel.

Borsos Miklós megejtő, riadtságot is kifejező szobra 1985 óta áll Tihanyban.

Miért éppen ekhó a visszhang neve?
A nevet a görög mitológiától kaptuk. Ekhó egy nimfa volt az ókori mítoszokban, vagyis a szépség, a termékenység, a természet alkotó és tápláló erőinek megtestesítője. Végzetét az okozta, hogy a végtelen csacsogást választotta a fegyverérül. Ezt alkalmazta akkor is, amikor a kikapós főistent, Zeuszt akarta megvédeni a házi tűzhelyet védelmező, másik főistennel, Hérával szemben. Valahányszor ugyanis Zeusz egy-egy nimfa nyomába eredt, Héra pedig Zeusz nyomába indult volna, Ekhó azonnal elé pördült, és színesebbnél színesebb történetekkel kezdte szórakoztatni. Ettől a féltékeny feleség sosem ért el időben az erdőbe ahhoz, hogy rajta is kaphassa Zeuszt. Végül megelégelte Ekhó játékait, és azt az átkot tette rá, hogy soha ne tudja elmondani a saját gondolatait, másokét viszont kénytelen legyen ismételgetni. Az elátkozott Ekhó később beleszeretett Nárciszba (eredeti görög nevén: Narkisszosz), aki azonban a saját, vízben tükröződő arcképének volt a rabja, ezért képtelen volt bárkinek is a szerelmét viszonozni. Szegény Ekhónak itt még csak visszhangoznia sem volt mit, hiszen Nárcisz egy szót sem szólt hozzá, így ő a szerelmét sem tudta neki megvallani. Ezért fájdalmában föl is emésztődött, és csak a hangja maradt meg. Ez lett az ekhó, amelyről később oly sok vers és mítosz keletkezett még.

Mi közük a kecskekörmöknek Ekhóhoz?
Tihanynak van még egy, jellegzetes legendája, amely a vízből partra vetődő kagylófélékhez kötődik. Ezeket az alakjuk miatt kecskekörmöknek nevezték el a helyiek, és egy drámai mesével magyarázták a történetüket. A mesében sajátos módon épp hogy a visszhanggá váló lánynak jutott a mások szerelmét elfogadni képtelen Nárcisz szerepe.
A mese szerint volt egyszer egy gyönyörű királylány, aki hiába volt szép, mert a sors némasággal verte meg, így magányos maradt. A Tihany környéki dombokon legeltetett egy aranyszőrű kecskenyáját. Egyszer meglátta őt a Balaton tündére, az ősz Hullámkirály, és kért tőle egy korsó kecsketejet a beteg fiának. Azt ígérte, hogy ha a tej meggyógyítja a fiát, ő feloldja a lányt a némaság alól. Így is történt: a királyfi erőre kapott, a lány pedig gyönyörű hangon megszólalt. A királyfi azonnal bele is szeretett, ám a lány kevéllyé vált attól, hogy milyen szép hangja lett, és senkivel sem állt szóba, csak maga akarta kiélvezni a természetnek ezt az adományát. Szegény királyfi belehalt a viszonzatlan szerelem okozta bánatába. Ettől a király haragra gerjedt, és akár Héra a nimfát, most ő is megátkozta a kegyetlen lányt, majd egy sziklába zárta. Azóta a lány csak arra tudja használni a hangját, hogy másokét visszhangozza – ebből lett a tihanyi ekhó.
Az aranyszőrű nyáj pedig annyira megriadt az átkot kísérő égzengésbe, hogy a Balatonba rohant és beleveszett. Azóta vetik partra a monda szerint a tó hullámai a kecskekörmöket, amelyeket az árusok Garay János versének keserű tanulságaival kínálnak nekünk, a lány végzetéről:
Most bárki szóljon hozzá
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bércek tetején.

 

Lévai Júlia

 



www.mimicsoda.hu